Zaha falfestménye, Arteta varázsa, Sterling villámléptei, no meg egy görög(-ausztrál) istenség, avagy futballélmények Londonból

Ha az ember a London Bridge-től induló „HÉV-et” választva igyekszik eljutni a Selhurst Parkba, negyedórányi repesztés (leszállás a Norwood Junction megállóban), majd újabb tizenöt percnyi séta után legelébb is Wilfried Zaha hatalmas méretű freskójába botlik. „Zaha, Oh Yes!”, hirdeti a felirat, a helyi ikon, az első számú közönségkedvenc, a legendává nemesedő saját nevelés mégis nemet mondott a Palace igazán gáláns nyári szerződéshosszabbítási ajánlatára, és sokak értetlenkedését kiváltva a Galatasaraynak írt alá.

„A Bajnokok Ligájában akart játszani, emiatt indokolható a döntés, amúgy viszont… – csóválja a fejét George, a Crystal Palace egyik hű fanatikusa. – A töröknél jobb bajnokságból is eljuthatott volna oda, és azt sem tudom, Isztambulban kifizetik-e az utolsó centig. Ha évekkel ezelőtt elhagy bennünket, azt biztos tragédiaként élem meg, most már azért, ennyi sérüléssel a háta mögött, túl a harmincon talán kevésbé ráz meg. Ettől még borzasztóan fog hiányozni.”

Hogy mennyire, azt jól példázta az Arsenal elleni bajnoki, amelyen Tomijaszu Takehiro második sárga lapját követően, a hosszabbítással együtt fél órát játszhatott a Palace emberelőnyben, és hiába az abban a periódusban a tizenhatoson belülre betett 19 labda, a meddő nyomás, azt lehetett érezni, másnap reggelig sem lő gólt. Mert éppen az a virtuozitás hiányzott a hazaiak támadóiból, ami Zaha sajátja, és amelyből bizonyára akkor is ízelítőt adott már, amikor nyolcévesen, két utcát sétálva otthonától először jelentkezett edzésre a piros-kék klubban.

Fotó: Galambos Dániel

Papíron lenne, aki pótolhatná, a Chelsea millióinak nemet mondó, és a Palace-ben hosszabbító Michael Olise azonban sérült, Eberechi Eze meg egy-két szólótól eltekintve eltűnt a mezőnyben. 

Nem úgy Eddie Nketiah, aki már az első félidőben is rendre ragyogóan mozdult be a hazai védelem mögé, és ha akkor még el is hibázta helyzeteit, a másodikban egy tökéletesen eltervezettnek tűnő szabadrúgás-variáció, és az újabb remek kilépés után tizenegyest harcolt ki csapatának. Az ítéletvégrehajtó Martin Ödegaard higgadt maradt, a több, mint kétezer Arsenal-drukker nem – a vendégtábor eksztázisban ünnepelte a kedvenceket. Ami azt illeti, már a kezdő sípszó előtt is, azaz ami érezhető volt tavaly egész évben, hogy egész egyszerűen imádja az ágyús szurkolósereg ezt a csapatot, mindenekelőtt pedig annak spanyol edzőjét – lehet is miért, a tavalyi, PL-rekordot jelentő 39 idegenben megszerzett pont a szezonnyitón újabb hárommal bővült, és a kilenc clean sheetre is jött egy újabb –, azt most személyesen is megtapasztalhattam.

De visszatérve a hangulatra, a vendégdrukkerek slágerlistáján a Mikel Artetát éltető dal az első, bár alig marad el mögötte a Bukayo Sakát istenítő ének. A mámoros hangulatot ismételten a csapat teremtette meg, és kevésbé a büfé hatfontos söre (2700 forint, ha valaki átszámolná), részben tán ezért, részben a rettenetesen szűkös gangok miatt maradt a többség a szünetben is a helyén, ami merőben ellentétes az angol szokásokkal. Odaát általában kiürülnek olyankor a szektorok.

Ettől még csodálatos kis ékszerdoboz a Selhurst Park a maga ütött-kopott, rozoga, viharvert állapotában is, mert egyrészt minden szegletét áthatja a patina, másrészt magával ragadó a hangulata. Főként akkor, amikor húszezren egyszerre éneklik a bevonuláskor az indulót (az 1963-ban íródott Glad All Over beatdal fantasztikusan szól a Palace-drukkerek előadásában), vagy amikor az egész stadion bekapcsolódik a kapu mögött helyett foglaló ultrák, a Holmesdale Fanatics énekébe (a lelátórész mögötti Holmesdale Road miatt lett ez a nevük). Avagy nem csak a ma már ritkaságszámba menő, klasszikus időket idéző stadionja miatt különlegesség a Palace, hanem mert az angol hagyományokkal ellentétben ultrái is vannak (jó néhány éve már persze).



A félelmetes hangulatot mégis az adja, hogy igen közel van a pálya a lelátóhoz – nem úgy a London Stadiumban.

A West Ham otthona ebből a szempontból egyértelműen csalódást keltett, annál is inkább, mert azt lehetett hallani – állítólag szó szerint is –, hogy a kalapácsosok belakták már a relatíve új arénát, és képesek olyan frenetikus hangulatot teremteni, mint egykor az Upton Parkban. Nos, a Chelsea ellen nem sikerült, ami azért is volt meglepő, mert a történelmi Konferencia-liga-diadal után először játszhatott a csapat saját közönsége előtt. Oké, a meccs előtti, a megnyert serleget ábrázoló élőkép nem festett rosszul, de azt reméltem, az egész mérkőzés ünnepi hangulatban telik, a felajzott hazai közönség durva támogatásában – meg kellett azonban elégedni a szórványos egész stadionos rigmusokkal.

De iszonyatos tömegeket mozgat meg a West Ham is – mármint az idehaza londoni nagyokként elkönyvelt Arsenal, Chelsea, Tottenham hármas mellett – a meccsnapi majd’ 60 ezer drukkerével, amelynek egy jelentős hányada már órákkal a találkozó előtt a stadionnal szomszédos, impozáns bevásárlóközpontban, valamint az ahhoz kapcsolódó bárokban időzött. (Képzeljük el, ahogy az Aréna Plázába beszabadul tízezer Fradi- vagy Újpest-drukker… Hogy azt mennyire értékelné idehaza a személyzet, no meg a civil vendégsereg.)

De ez a vasárnap (is) balhémentesen telt, ami a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években aligha lett volna lejegyezhető egy West Ham–Chelsea derbi kapcsán… 

Hogy a Chelsea-nél kitör-e balhé, most még nem tudni, az ígéretes Liverpool elleni kezdés után mindenesetre jókora pofonba szaladt bele Mauricio Pochettino alakulata. Amit simán elkerülhetett volna, ha Enzo Fernández nem hagyja ki a büntetőt 1–1-nél, vagy ha képes bármit is kezdeni a félórányi emberelőnnyel, netán ha belövi az első félidei helyzeteit. Azok kialakításában egyébként a Pochettinónál új erőre kapó Raheem Sterling járt az élen.

A fantasztikus indulósebessége, robbanékonysága, gyorsasága élőben még lenyűgözőbb – a West Ham védői nem is tudták megállítani. Tomás Souceknek sem sikerült, illetve csak egy tizenhatoson belüli szabálytalanság árán, az ominózus tizenegyest azonban az argentin világbajnok elrontotta. Sterling viszont úgy fest, nem romlik tovább, pedig tavaly elég mélyre zuhant: az előző idényben az elmúlt hét év messze leggyatrább gól és gólpasszmutatóját produkálta, ahogyan a meccsenkénti 3,9 progresszív labdavezetése (amikor legalább öt métert halad valaki az ellenfél térfelén) is az elmúlt évek legrosszabbikának bizonyult. A West Ham ellen viszont bemutatott abból tízet. Nem is lehetett feltartóztatni. A kalapácsosoknak a Chelsea-t annál inkább sikerült, s joggal vetődhet fel ilyenkor a kérdés, az elköltött sok százmillió font közepette miért nem jelentett prioritást a Stamford Bridge-en egy kipróbált gólvadász megszerzése. Az hamar kiderült, hogy a szenegáli Nicolas Jackson elképesztő fizikummal megáldott tehetség, de a Villarrealban szerzett 12 bajnoki találat ellenére sem kegyetlen mesterlövész egyelőre, a mellé (időben előtte) szerződtetett Christopher Nkunku pedig súlyos térdsérülése miatt nem bizonyíthatja még egy ideig, mennyire hatékonyan segíthetné a támadások befejezéseit.

Nem csak ebből, sok egyébből lehetett elegük a már a rendes játékidő vége előtt távozó drukkereiknek, akik amúgy sem szenvedtek a derbin hangszálgyulladást. 

Fotó: Galambos Dániel

Hogy a Tottenham mintegy 60 ezer drukkerének mennyire ment el szombat estére a hangja, nem tudni, az elmúlt szezont végigszenvedő hívek az új idény első hazai meccsére mindenesetre alaposan odatették magukat. Mintegy a bizalom jeleként. Ami egyáltalán nem a tulajdonosoknak és az elnök Daniel Levynek szólt – a meccs előtt tüntettek is a rajongók, elsősorban a megemelt jegyárak miatt, bár nem értem, miért akad ki valaki azon, hogy 90 font (40 ezer forint) egy tikett… –, sokkal inkább a Tottenham játékát néhány hét alatt megreformáló Ange Postecoglounak. Nem sok kellett neki, hogy (görög) istenséggé váljon az egykori White Hart Lane-en – pazar fogadtatásban részesült mindenesetre. És nem feltétlenül csak az őt köszöntő, a déli kapu mögötti lelátórészt beterítő élőkép miatt, hanem mert az egész mérkőzésen brutális hangerővel énekelte meg őt, és buzdította csapatát a kínzó évek után újra csak reménykedő Spurs-publikum. Amelyiknek bevallottan is elege volt már a labdát csak szükséges rossznak tekintő, reaktív futballból, amely az előző, ezer sebből vérző szezonra kokrétan nézhetetlenné silányult. Támadófutballt akart ismét, szórakoztatást, vagy legalábbis némi progresszivitást. Postecoglou elhozta.

 

A második negyvenöt percre az idegességét levetkőző Spurs – ne feledjük, négy debütánssal kezdett, két húszéves és egy huszonkét éves játékossal a csapatban – nem hagyott azonban sok esélyt riválisának, a labdabirtoklási fölényét gólokra váltva nyert 2–0-ra. A közönség pedig láthatóan élvezte a rizikós futballt, hogy magasan feltolja a védekezését a csapat, a két szélső védő behúzódik a középpályára, s a félterületekbe belépve segíti a támadásokat, hogy létszámfölényes helyzeteket teremtve próbálja kipasszolni ellenfelét, hogy mindig a labda megtartására törekszik, labdavesztés után pedig igyekszik egyből visszatámadni. A számok nyelvén: már a Brentford ellen is vezetett 31 olyan támadást, amelyik minimum kilenc passzból állt, ezt folytatta a United ellen, 17 kapura lövési kísérlettel megspékelve. Roppant bevállalósan játszik, ennek részeként Yves Bissouma, James Maddison vagy Destiny Udogie bátran megindul, és vesz le-egy-két embert a középpályáról. A középpályán egyébként Bissouma a főnök: valamennyi légi párbaját megnyerte, amúgy is övé volt a meccsen a legtöbb megnyert párharc (10), hat labdaszerzésével, a tisztázásaival, a megelőző szereléseivel, az egy az egy elleni játékával egyaránt a mezőny fölé nőtt – nem csoda, hogy az első forduló után ismét a meccs emberének választották.

Elég látványos most ez a Spurs-foci, és talán a vártnál is eredményesebb, minthogy Postecoglounak eddig mindig szüksége volt némi akklimatizációs időre (a Celticben az első hét bajnokijából hármat elveszített, és csak hármat nyert meg). Ettől még garantáltan lesznek bukkanók, váratlan vereségek, de hogy Postecoglou személyében kincsre lelt a Tottenham, annak mutatkoznak legalábbis jelei. Hálás is a publikum. 

„Azt nagyon szeretem a futballban, hogy milyen csodálatos érzéseket vált ki az emberből – mondta a rangadó után az ausztrál mester. – Hogy az a hatvanezer drukkerünk, aki élőben látta a meccset, illetve a sok százezer, aki a tévé előtt ülve, egy hétig széles mosollyal az arcán közlekedik majd.”

Hogy az első napokban legalábbis így volt, azt személyesen is megerősíthetem.

Kiemelt fotó: Galambos Dániel