Zárt kapuk mögött épül Nizza vára

A Riviéra vadorzói

Noha Nizza Franciaország ötödik legnagyobb városa, az ötvenes évek négy bajnoki címet hozó sikerei óta inkább a szerethető kis- és középcsapat státuszában leledzett, közben pedig olyan válogatottakat adott a francia labdarúgásnak, mint Hugo Lloris, Patrice Evra vagy Loic Rémy. A klub mellett aztán 2011-ben jelent meg komolyabb ambíciókkal felvértezve először tulajdonosként Jean-Pierre Rivière, aki később egy tőkeerősítésként érkező kínai-amerikai konzorcium mellett is ellátta jó ideig az elnöki teendőket, majd a klubot 2019-ben megvásárló Jim Ratcliffe is benne látta a legmegfelelőbb embert a klub mindennapi gardírozására.

Az Ineos brit vegyipari cég milliárdos feje tulajdonában volt már ekkor a svájci élvonalbeli Lausanne Sport és az elefántcsontparti RC Abidjan is, ezen klubok működésének összehangolását pedig öccsére, Robert Ratcliffe-re bízta. Utóbbi már a nizzai megjelenésekor arról beszélt, hogy 3-5 éven belül a Bajnokok Ligájában akarja látni a csapatot, így relatíve komoly bevásárlásba is kezdett az egyesület a klub történetében egyedülálló -30 millió eurós átigazolási egyenleggel, mely persze egy topklubnak egyáltalán nem jelentene kirívó összeget.

A modern piaci trendeknek megfelelően javarészt fiatal játékosokba fektet a klub, szem előtt tartva az ún. resale value jelentőségét, hiszen ezen labdarúgókat pár év múlva jó áron lehet értékesíteni is, sikerek esetén akár jelentős haszonnal.

Így aztán az első Ineos-bevásárlás során érkezett az akkor 21 éves Kasper Dolberg az Ajaxtól, a szintén 21 éves Alexis Claude-Maurice a Lorient-tól, a mindössze 19 esztendős, de már Afrika-kupa győztes Hicham Boudaoui pedig Algéria első számú nevelőegyesületétől, a Paradou AC-től. A kispadra még a korábbi érában érkező Patrick Vieira a 2019-2020-as bajnokság korai lefújásakor az 5. helyig gardírozta ezt a gárdát, mellyel épp lemaradt a csapat a nemzetközi szereplésről.

Ennek azért is van különleges jelentősége, mert akár csak az Európa-liga is nagyjából 20 millió euró pluszt jelentene a nizzaiak amúgy 40-45 millió euró körül mozgó költségvetésének. Mivel a COVID-járvány miatt Franciaországban a kormány úgy döntött, hogy a hátralévő fordulókat már nem is játszhatják le a csapatok, ez jelentős bevételkiesést jelentett minden francia egyesületnek. A helyzetet tovább súlyosbította a következő évad nézői bevételeinek elmaradása és a televíziós közvetési díjak körül kialakult bonyodalmak is.

A következő szezonban ráadásul hiába érkezett rengeteg új tehetség, a védelemben komoly szerepet játszó Dante sérülése után megroppant a csapat, a válságból pedig Vieira elbocsátása és segítőjének, Adrian Urseának a kinevezése sem tudta kirángatni a gárdát, mely végül csak a 9. helyen végzett.

Ratcliffe-ék aztán az idei nyáron ráéreztek, hogy a hagyományos francia élklubok pénzügyi megrogyását most lehetne igazán kihasználni, így már nem csak további tehetségeket csábítottak Nizzába újabb jelentős befektetésekkel az átigazolási piacon, hanem egy Franciaországban komoly névnek számító edzőt is. A Saint-Étienne-ben ikonná váló Christophe Galtier legutóbbi állomáshelyén, a Lille kispadján sem tétlenkedett és a Marcelo Bielsa által hagyott romokból hatalmas meglepetésre bajnokcsapatot formált. A BL-szereplést azonban már nem várta meg a még így is anyagi válsággal küszködő északiaknál, hanem a hosszú távon ígéretesebbnek tűnő nizzai projekt szakmai irányítását vette kézbe.

A bevehetetlen vár

Nizzában Galtier-től voltaképpen ugyanazt kapjuk, amit korábban már megszokhattunk tőle. Egy meglehetősen egyszerű 4-4-2-es felállást alkalmaz a legtöbbször, mely védekező fázisokban elég mélyen visszahúzódik és szorosan meghúzott vonalakban szűkíti a területet. Így ezen fázisokban nem is törekszik a gárda különösebben intenzív letámadásra, csak a labdavesztések utáni azonnali visszatámadás marad agresszívebb.

Ennek megfelelően a labdát átlagban csak 48%-ban birtokolja a csapat a bajnokijain, a letámadás intenzitását mérő PPDA-mutatója pedig csak a 9. a ligában, ugyanis átlagban csak 11,06 passzonként próbálkoznak megzavarni a piros-feketék az ellenfelek összjátékát.

A gyakran átengedett dominancia miatt a nizzai kapura érkezik is meccsenként 12 lövés, melyek azonban kevésbé veszélyes lehetőségből adódnak. Ezt jól mutatja, hogy mindössze 3.95 xG-értékkel bírt az összes próbálkozás, ez pedig a 4. legalacsonyabb statisztika a Ligue 1-ben.

Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a már hatodik éve a nizzai hátvédsor vezérének tekinthető Dante már 9 lövési kísérletet blokkolt le, aminél többet nem csak Franciaországban, de egyik topligában sem tud felmutatni senki. Mindeközben a Lyontól nyáron érkező balhátvéd, Melvin Bard alig 20 éves korát meghazudtolva egészen ragyogóan olvassa a játékot és a bajnokság 3. legtöbb megelőző szerelését mutatta már be (20-at 281 perc alatt), miközben a támadásokat sem támogatja a csapatban nála többet senki, amit 2,39-es xG-lánc mutatója jelez. A tavalyi kölcsön után végleg megszerzett Jean-Clair Todibo is hasznos láncszem maradt, hiszen a bajnokság játékosai közül a 8. legtöbb felszabadítással takarít a kapu előteréből.

A védekezés egyéni teljesítményei közül azonban elsősorban az argentin kapus, Walter Benítez produkcióját kell kiemelnünk, akit öt éve még a saját nevelésű Yoan Cardinale cseréjének igazolt a Nice, de gyorsan átvette az első számú hálóőr szerepét és egészen pazar védési statisztikákat hozott. A tavalyi szezon viszont a számára is pocsékul sikerült, játékára korábban egyáltalán nem jellemző két komoly hibát is elkövetett a szezon során és még a leváltása is felvetődött a csapatnál.

Ez végül szerencsére nem történt meg, idén pedig az eddigi meccsein egészen lenyűgöző. Mind a 16 kapujára tartó lövést hatástalanította ugyanis, melyek veszélyessége alapján amúgy legalább kétszer kellett volna kapitulálnia. Ráadásul a hivatalos statisztikákba be sem került a Marseille elleni félbeszakadt meccsen bemutatott 3 védése, melyek veszélyessége is 0,7 post shot xG-nyi volt.

A Galtier-féle csapatok kivételes védekezésében természetesen elévülhetetlen szerepe van a középpályásoknak is, hiszen a játékoskarrierje során védőként szereplő vezetőedző két fegyelmezetten visszazáró szélső mellett két szűrővel szeret számolni. Erre a feladatra tökéletesen alkalmas a tavaly a PSV Eindhovenben a holland bajnokság egyik legjobb labdaszerzőjének bizonyuló Pablo Rosario vagy a Franciaországba kalandos Serie A-s és Premier Leugue-tapasztalatokkal felvértezve visszatérő Mario Lemina, de még az igencsak jó pedigrével megáldott Khéphren Thuram is.

Az OGC Nice mély blokkja védekezésben kissé lassan követ egy átforgatást

A kirohanás művészete

Nem csak a biztos falak felhúzásához nélkülözhetetlen labdaszerzési képességeik lehettek azonban fontos szempontok az utóbbi játékosok nyári leszerződtetésekor, hanem a labda megjátszásához szükséges adottságaik is.

Ennek egyrészt az az oka, hogy a labdavesztések számának minimalizálása is elsődleges cél a Galtier-féle rendszereben. Így aztán labdával is elvétve bontja meg például keresztlabdákkal a kompaktságát a csapat, mindössze 10 alkalommal meccsenként, ami a második legkevesebb a bajnokságban. Cselezések is csak a legbiztosabb szituációkban engedélyezettek a játékosoknak, ezek 62,8%-os hatékonysága ligaelső is. Így aztán az ellenfelek meccsenként alig 9.17 alkalommal tudják elvenni a labdát a nizzai játékosoktól, ami szintén a legjobb teljesítmény a mezőnyben.

Másrészt viszont különösen Lemina passzainak kulcsszerepe van a gyors akciók indításában is. Amikor ugyanis akár hátul, akár a visszatámadás során labdát szerez a Nice, igyekszik villámgyors átállással támadásba lendülni. Erre legtöbbször egy laposan, az egyik visszalépő támadónak felpasszolt labda ad lehetőséget, aki gyorsan igyekszik tovább vinni az akciót a tranzíció meggyorsítására gyakran nagyon magasan helyezkedő szélsőknek. A szabad területek minél gyorsabb és hatékonyabb megjátszása teszi lehetővé, hogy a meccsenkénti átlagban alig 21,3 támadóharmadba juttatott labda (18. a ligában) ellenére már 8,42 xG-nyi helyzetet alakítson ki és 10 gólt lőjjön a csapat négy befejezett meccsén.

A lehető leggyorsabb támadó transition érdekében a két szélső magasan feltolva indul, a belső középpályások közül egy biztosítja az összeköttetést a támadókkal, akik közül egy visszalép a felpasszolt labdáért és gyorsan játssza tovább.

Az egykor U17-es Eb-gólkirály Amine Gouiri van különösen elemében idén, hiszen 4 találatát épp 4,0 xG-ből érte el, ami a legmagasabb érték a ligában, de emelett a 28 lövést előkészítő megmozdulásának (shot creating action) sincs párja a francia bajnokságban. Mindeközben Kasper Dolberg is kifejezetten veszélyesen kerül helyzetbe, 90 percenkénti 1.1 xG-jénél nincs jobb mutató a mezőnyben és 3-szor már ő is a hálóba talált (no meg a törölt Marseille elleni meccsen is).

Melléjük érkezett ráadásul az átigazolási szezon legvégén az elmúlt három szezonban 38 Ligue 1-gólt termelő Andy Delort, akit nem átallott Galtier a Nantes elleni, amúgy kifejezetten veszélyes meccs hajrájában, már 1-0-s állásnál csatárduója mellé a pályára küldeni. Így egy támadóbb, 4-2-3-1-es felállást alakított ki, ami aztán a csapat második gólját és a találkozó nyugodt bebiztosítását eredményezte.

A támadások további kombinációs lehetőségeire szükség is lehet a folytatásban, hiszen a harcmodorból adódóan a mélyen hátravont blokkot használó csapatokkal szemben kevésbé érvényesülhet majd a csapat gyors ellenakciókra épülő támadójátéka. Ezt jól megmutatta az első fordulóban a Reims mély blokkja elleni szenvedés is, de az ázsió növekedésével a továbbiakban egyre több hasonló összecsapásra számíthat Galtier. 

Felállt védelemmel szemben gyenge a túltöltés a labdás oldalon a felfutó szélső hátvéd mellett az ottani középső középpályással. A túloldali szélső behúzódik és a csatárokkal középen kötik le a védőket, a túloldali szélső hátvéd opciót nyújt gyors átforgatás esetére. A szélső hátvédek helyett a maradék középső középpályás biztosít vissza a középhátvédek előtt.

Új rangadó született

A Cote d'Azur derby-jét a Monacóval vívja az OGC Nice (legközelebb épp most vasárnap zárt kapuk mögött), a viszonylagos közelség miatt a nizzai szurkolók azonban eddig is rangadóként tekintettek az Olympique Marseille elleni mérkőzésekre is. A sokkal sikeresebb évtizedekre visszatekintő OM azonban jóval magasabb polcra helyezte magát a „kisvárosi” szomszédnál, így az ő szurkolóik számára ez a vetélkedés meg sem közelítette a Paris Saint-Germainnel vívott „Classique”-ok renoméját.

Ez még akkor sem változott igazán, amikor a Nice komolyabb ambíciói bizonyítására egy ideig a liga legfelkapottabb alakját is a soraiban tudta Mario Balotelli személyében, hiszen egy elbukott BL-playoffon akkor sem jutott tovább a csapat. A Nice megítélése pedig továbbra is megmaradt a jófiús szinten, ahol voltaképpen még az olasz fenegyerek is megszelídült (néhány előítéletektől sem mentes kiállítás ellenére). Hiába voltak tehát biztatóak a pályán elért eredmények, a klub marketingerejét nem sikerül eléggé felsrófolni.

Ezen változtatott a legutóbbi Marseille elleni rangadó, ahol olyannyira sikerült a nagy nevű ellenfél bajszát megrángatni a pályán és sajnálatos módon a pályán kívüli eseményekkel egyaránt, hogy nem csak a palackokkal eltalált Payet-nél, de több más játékosnál, edzőnél és vezetőnél is elszakadt a cérna. Jean-Pierre Rivière botrány utáni nyilatkozatairól süt, hogy esze ágában sincs meghunyászkodni az OM előtt, hanem a racionalitás határait súroló határozottsággal áll ki a klub és az elfogadhatatlanul viselkedő szurkolói mellett is, és igyekszik ezzel a legmagasabb ázsiójú riválissal azonos polcra helyezni mentálisan is az egyesületét. Akármennyire is sajnálatos tehát a szurkolói rendbontás, lehetőséget adott arra a klubnak, hogy markáns jelzést küldjön ambícióiról az Allianz Rivierát még csak ritkán megtöltő szurkolóinak, a csapatot kicsit lenéző riválisoknak és a médiafelhajtás révén a globálisabb közönségnek egyaránt, melynek az ingerküszöbét a viszonylagos sikerek még nem ütik meg a topklubok mindent elárasztó bulváráradatában, egy ilyen botrány azonban igen.

A liga büntetésének szó nélküli elfogadása is jól jelzi, hogy a nizzai vezetőség tisztában volt a történtek súlyával, nyilatkozataival azonban erősítenie kellett a klub imázsát. Mindeközben az ismét új alapokon szerveződő OM számára is valamelyest jól jött a patália, hiszen most akár szurkolótábora is kivételes mártírszerepben tetszeleghet és javíthatja megítélését, ugyanakkor az új rivalizálás megszületésével némi teret is szerez a médiafronton amúgy mindent letaroló PSG mellett.

A két egylet közötti súrlódáspontok számát szaporíthatja, hogy Andy Delort átigazolása kapcsán is kialakult némi adok-kapok a nyilatkozatokban, míg William Saliba játékának és önbizalmának tavalyi, Nice általi újjáépítését most épp a Marseille látszik egy újabb Arsenal-kölcsönnel lefölözni.

A COVID-járvány egyelőre bizonytalan módon teszi zárójelbe ezeket a pénzügyi korlátozásokat, viszont több hagyományosan magasan rangsorolt francia klubot komolyan megrogyasztott. A nizzaiak nemzetközi szerepléstől nagyban függő bevételei is jelentősen visszaestek ugyan, a tőkeerős háttér azonban lehetővé teszi számukra ezen időszak kevésbé érzékeny átvészelését, a korábban tárgyalt jelentős új befektetések pedig jól mutatják, hogy előre igyekszik menekülni a vezetőség. Ráadásul több vetélytárssal szemben nem kell az európai kupasorozatokban sem helytállni idén Galtier tanítványainak, hanem csak a Ligue 1-re és a dobogós hely kiharcolására koncentrálhatnak.

Hiába szerepel ugyanis korábban ritkán látott módon már majd’ húsz éve az élvonalban az egyesület, ez alatt az idő alatt nem sikerült még egyszer sem elérni a Bajnokok Ligája busás bevételemelkedést ígérő főtábláját, melyhez Franciaországban általában elég az első háromban végezni. Ehhez azonban idén minden körülmény adott, a siker pedig végre lehetővé tenné, hogy az OGC Nice bebocsátást nyerjen a francia futballarisztokrácia féltve őrzött szalonjaiba.