Zavadszky Gábor, az örök mosoly emléke

1987-ben kezdődött minden. Kurt Cobain vezetésével megalakult a rocktörténelem egyik legmeghatározóbb formációja, a Nirvana zenekar, a Kispál és a Borz elkészítette első demóját és a Magyar Televízió leadta a Szomszédok című teleregény próbaadását. Ekkor léptél először a Ferencváros öltözőjébe. Nem ismerhetted a szokásokat. Az út túloldalán a korábbi csapatodnál, a Ganz-Mávagban nem vették ennyire komolyan ezt az utánpótlásnevelősdit. Ülve maradtál, pedig mindenki vigyázzba vágta magát a helyettesítő edző érkezésekor.

„Te miért nem állsz fel, fiam? És miért van zsebre dugva a kezed? Talán buzi vagy, hogy mogyorózol?”

– szólt eltorzult fejjel és szikrázó szemekkel a korábbi legenda hozzád. Pisszeni sem mertünk. Szigorú szabályok szerint éltünk. Utaztunk, tanultunk, edzettünk, aludtunk, majd kezdődött minden elölről. Semmi másra nem jutott idő, csak a sportra és az iskolára. Az egész család a mi időbeosztásunkat követte.

Szerencsére egy irányban laktunk, így a népligeti edzéseket követően mindig együtt mentünk hazafelé, együtt vártuk a 9-es buszt. Suli után is egyszerre érkeztünk az edzőközpont vaskapuja elé. Kivétel nélkül minden nap ott várt Jancsi bácsi, hozta az unokájának, neked a kis papírzacskót, amiben egy zsömle és két Sport szelet volt. Miközben gyorsan bekaptunk pár falatot, ő sokat mesélt nekünk, leginkább a testvéréről, Závodi Istvánról. Nem te voltál az első híres futballista a családban. Pista bácsi is a Ganz Mávagban kezdett, majd meghívták a válogatottba és a francia Montpellier csapatához szerződött. Még pályát is neveztek el róla a Földközi-tenger partja mellett fekvő nagyvárosban.

Az első csavaros focicipőd megvan? Én adtam neked a kitaposott, három számmal nagyobb focicsukát. Kitömtük vattával az elejét és örültünk, hogy nekünk már ugyanolyan cipőnk van, mint a Dzurják Csöpinek meg a Fischer Palinak. Milyen csapatunk volt? Tudnád még sorolni a neveket? Senki sem tudta legyőzni Harangozó László, majd a későbbiekben Somodi Lajos csapatát: Szűcs Lajos a kapuban, Budai Bandi, Petrók Tomi, Nyári, Szécsi, a hatalmas tehetség Horváth Ferike, Kiss Anti, Oszi és a Csirke. Aztán a következő években Lisztes Krisztián, Vincze Ottó, Juhász Tomi és a veretlenül elhódított bajnoki cím. Nem is tétovázott a fiatalokhoz mindig bátran nyúló Vincze Géza, azonnal vitt minket az ifi 1-be. Három évvel fiatalabbként.

Együtt lettünk utánpótlás-válogatottak is, Ziegler Jani bácsi szinte egyszerre postázta a meghívóinkat. Hihetetlen, hogy minden fontos állomásra egyszerre érkeztünk. Előttem van, ahogy először hívnak a junior-csapat, a felnőtté válás előszobáját jelentő második keret edzésére. Pont egy Újpest elleni derbire készültünk és abból állt az edzés, hogy a másnapi gólörömöt kellett gyakorolnunk. Egy napon léptük át a nagycsapat öltözőjének a küszöbét is. Tudod, Nyilasi Tibor csapata a fantasztikus 1992-es bajnoki címet követően a dobogó harmadik fokán állt, a 25. fordulóban kikapott a BVSC-től, majd a következő játéknapon az MTK-tól is bezsebelt egy négyest a Hungária körúton. Tibi annyira ideges lett, hogy elrettentésként azonnal felvitt minket az első csapathoz. Nem mertünk egyedül bemenni a székházba, emlékszel? Megbeszéltünk egy találkozót a népligeti aluljáróban és együtt vágtunk neki életünk egyik legmeghatározóbb élményének.

Az ikrek. Így hívtak bennünket. Az edzőtáborokban, a korosztályos válogatottakban és a Fradinál is szobatársak voltunk, együtt töltöttük a legtöbb időt. Közösen gyakoroltunk, túlóráztunk, versenyeztünk a pályán és sokszor a szabadidőnkben is. Mint az első videójátékok érkezésével: te voltál a Utah Jazz kosárcsapatával én a Chicago Bullsszal. Csodáltad az átlagban harmincpontos szezonokat produkáló Karl Malone-t, az asszisztkirály Jonh Stocktont, de itt cseng Jeff Hornacek neve is a fülemben, ahogy ejtetted, amikor éppen egy hárompontost dobtál vele. Ekkor még azt hittem, hogy a kivételes kilencvenes évekbeli teljesítmény okán választottad Jerry Sloan csapatát, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a jazz sokkal közelebb áll hozzád, mint a kosárlabda. Akkoriban a páratlan angol humorodat, állandó somolygásodat, és kifinomult zenei ízlésedet kevesen értették. Csodálkozva láttak sokan nap, mint nap feltűnni a Váci utcába, annak közepén bekanyarodni egy kis kapualjba, lemenni a csigalépcsőn, majd megvenni az újabb, számunkra ismeretlen amerikai előadók CD-lemezeit. Kevés embernek volt olyan jazz és funky gyűjteménye, mint neked már huszonévesen.

A ritmust pedig a pályán ismerted a leginkább. Hihetetlen érzéked és agyad volt a játékhoz, amiről a megszámlálhatatlan aranyérem tudna mesélni. És természetesen a gólok: a Porto, az Olympiakosz ellen, vagy a sorsdöntő tizenegyesek a CSZKA Moszkvát fogadva, amikor Simon Tibi kilökött kettőnket. Nekünk kellett rúgni, nekünk kellett vállalni a felelősséget fiatalként. Szerettük ezeket a kihívásokat, a lehetetlen helyzeteket, mint az olimpiai válogatottal, ahol ugyancsak gólt szereztél a törökök és a svájciak ellen is. A mindent eldöntő, az atlantai repülőjegyet jelentő találat, ugye, azonnal beugrik neked is: az a márciusi nap 1996-ban, szakadó hóesés az Üllői úton, a mi csodás otthonunkban a skótok ellen. Elsőként jutottunk ki Európából az olimpiára, a te góloddal, a te hatméteres, pontos belsőzéseddel a csúszós, latyakos talajon. Húszezer ember őrjöngött, éltetett téged. Micsoda sikerek?! Még magunkhoz sem tértünk a Ferencváros 1995-ös Bajnokok Ligája szereplése után.

Mégis mindig a családi emlékek ugranak be elsőként. A Borsó utca, a billiárd szalon a Pesti úton, ahol megismerkedtél Mónikával, együtt mentünk az első randira is. Az esküvőtök, ahol az anyakönyvvezető elfelejtette, hogy ne mondja az ifjú mennyasszony harmadik nevét, hiszen azt senki sem ismerte. Hogy nevetett Móni is a Piroska hallatán, emlékszel? Vagy az ikrek születésére, a közös gyerekes programokra, a születésnapokra, az ünnepekre, vagy keresztlányodra, Sárira, ahogy tartod a kezedben a szentendrei Szent András katolikus templom keresztelőjén.

Ahol csak megfordultál, bajnok lettél a csapatoddal, többször léptél pályára a magyar válogatottban, mint a Franciaországban is híres és megbecsült rokon, Závodi István. Maradandót alkottál a zöld gyepen és az oldalvonalakon túl is, mégsem a sportsikereid maradtak itt velünk, mégsem ez jut eszébe rólad mindenkinek, hanem egy mosolygó arc. Az állandó jókedv és pozitivitás, a határtalan kedvesség és segítőkészség, azok a kihalófélben lévő emberi értékek, melynek sokaságát adta neked a sors. Te pedig önzetlenül közvetítetted ezeket az energiákat, elvárások nélkül emelve fel bárkit, akivel találkoztál.

Könnyes szemmel, egy lelkemből kiszakított hatalmas darabbal kanyarodtam a schwechati repülőtér parkolójába. Az aulában már várt rám Mónika és a testvére, Tamás. Megkezdtük szótlan, legnehezebb utazásunkat. Láttam a gyűrött ágyat, ahol pár órája még feküdtél, az éjjeliszekrényen heverő fájdalomcsillapítót és kólásüveget. Láttam a kórházat, az ott zokogó ciprusi csapattársakat, előttem van a kihalt folyosó, fülemben a hűtő ajtajának és a fémágy kerekeinek szívbe markoló nyikorgása. Ott megállt az idő, beszélgettünk és elbúcsúztunk. Nem ezt ígérted! Nem mondtad, hogy ennyire nehéz lesz. Sokszor mosolygok belül az ikrek, Norbi és Roli mozdulatait, gesztusait látva. Sokszor itt vagy velünk. Pedig már 17 éve nem találjuk a szavakat.