A 2016-os nagy pénzszórás és egy döbbenetesen pofátlan csalás

Felfoghatatlan szerződések röpködtek a szabadügynökpiac megnyitásával, és valószínűleg rengeteg huszonéves, akkor már nem aktív hobbikosaras verte a fejét a falba, hogy ha egy kicsit komolyabban vette volna ezt a sportot, akkor (dollár)multimilliomos lehetne. Merthogy az NBA-ben egy csapásra szinte mindenki azzá vált.

Ez volt az a nyár, amikor Kevin Durant dobbantott Oklahoma Cityből, hogy a Golden State-hez igazoljon, ekkor hagyta el Miamit Dwyane Wade is a Chicago Bulls kedvéért, visszavonult Kobe Bryant és Tim Duncan, mégsem ezekről marad híres ez az időszak.

Az alábbi összegeket érdemes hét évvel ezelőtti szemüveggel nézni: akkor 94,5 millió dollár volt a fizetési plafon, míg jövőre 136 millió körül lesz. Ezúttal is feltüntetjük, hozzávetőlegesen mennyit foglalt a szerződés a csapat bérkeretéből.

Chandler Parsons (Memphis Grizzlies, négy év, 94,5 millió dollár, a bérkeret 25 százaléka)

Intő jel lehetett volna a Grizzlies számára, hogy amikor 2016 nyarán aláíratta Parsonst, ő éppen térdműtét után lábadozott, és már azelőtt is voltak gondok az egészségével, ráadásul látszólag a fejlődésben is megállt. A Memphist ez a legkevésbé sem érdekelte és hozzávágott a kiscsatárhoz egy megaszerződést, aki viszont a folytatásban sem úszta meg a sérüléseket. Amikor pályára lépett, csak árnyéka volt önmagának, végül három szezon alatt a lehetséges 246 találkozóból mindössze 95-öt bírt, azaz kis híján összejött az egymillió dollár/mérkőzés mérleg. A Grizzlies 2019 nyarán nagy nehezen megszabadult tőle, de Parsonst Atlantába is követte a brutális pechszériája, ott ugyanis öt meccs után elütötte egy ittas sofőr és olyan sérüléseket szenvedett, hogy 31 évesen be kellett fejeznie pályafutását.

Bismack Biyombo (Orlando Magic), Joakim Noah (New York Knicks), Luol Deng (Los Angeles Lakers) – mindegyik négy év, 72 millió dollár, a bérkeret 19,1 százaléka

Biyombo egy viszonylag erős playoffot hozott össze Torontóban, a Raptors pedig eljutott a konferencia döntőjéig, ám ezt nem feltétlenül neki köszönhette. A center az alapszakaszban addig sosem átlagolt 5,5 pont, vagy 8 lepattanó, vagy 28 perc fölött, Orlandóban viszont úgy gondolták, ő lesz a jövő centere. Igaz, hogy már volt egy Nikola Vucsevicsük, aki nem jött zavarba, ha hozzá került a labda, de majd csak lesz valahogy… Talán nem árulunk el nagy titkot, hogy a koncepció nem jött be, a Magic két év után Charlotte-ba száműzte a kongói játékost, akivel a rájátszás közelébe sem jutott a csapat.

Noah úgy igazolt a Chicago Bullstól a Knickshez, hogy bár 2014-ben még ő volt az Év védője, az MVP-szavazáson pedig a negyedik helyen végzett, onnantól kezdve zuhanórepülésbe kezdett és a sérülések sem kerülték el. A Knicks úgy volt vele, hogy megpróbálja ismét visszaforgatni az időt, hátha az jó hatással lesz a francia válogatottban is szerepelt játékosra, a csapat pedig előhúzta a kalapból a 2000-es években folytatott játékospolitikáját: nem baj, hogy sérülékeny, csak legyen drága! Féktelen partizás, sérülések, doppingvétség és csapaton belüli eltiltás tarkította Noah nem túl dicsőséges két New York-i évét, ami alatt 53 meccs jutott neki (esetében átléptük a millió/meccses határt!), majd a Knicks kivásárolta és úgy csengetett ki neki 38 millió dollárt, hogy már nem is játszott ott.

Deng és Noah között sok párhuzamot találunk: mindketten a 2010-es évek első felében élték fénykorukat a Bullsban, ami egyet jelentett azzal, hogy Tom Thibodeau agyonjátszatta őket (Deng egymás után két szezonban is az élen végzett a meccsenkénti átlagos játékidő kategóriájában), azaz hiába voltak mindketten 31 évesek 2016 nyarán, valójában sokkal rosszabb állapotban volt annál a testük.

Dengre a Lakers öntötte rá azt a pénzt, ami egyrészt a növekvő sapkából, másrészt Kobe Bryant visszavonulásából keletkezett, hogy aztán Jeanie Buss és kompániája rövid időn belül a fejét verje a falba. Dengről ugyanis kiderült, hogy nagyjából használhatatlan, 50 mérkőzés alatt kijátszotta magát a csapatból, a következő idény nyitómeccsén pedig még ugyan beállt csereként, de azok voltak az utolsó percei, a további 81 összecsapást a kispadról vagy az öltözőből nézte végig. 2018-ban ő is a kivásárlás sorsára jutott, majd a Minnesotánál próbálkozott egy ideig, de a szezon végén visszavonult.

Tyimofej Mozgov (Los Angeles Lakers, négy év, 64 millió dollár, a bérkeret 17 százaléka)

Maradjunk is akkor Los Angelesben. Arrafelé nagyon jó lehetett 30-31 éves kosarasnak lenni, mert az ember, ha akart, akkor sem tudott volna elugrani a hozzávágott dollárkötegek elől. Ugyanezen a nyáron a Clippers összesen 95 millió dollárt adott három évre az Austin Rivers, Wesley Johnson, Jamal Crawford hármasnak…

Mozgov bajnok lett a Cleveland Cavaliersszel a 2015–2016-os kiírásban, ám a playoffban már csak perceket kapott, ráadásul leginkább akkor, amikor már rég eldőlt az adott meccs kimenetele. De a Lakersnek így is megtetszett és leigazolta a fent említett kondíciókkal, hogy aztán egy évvel és 54 mérkőzéssel később már úgy adjon túl rajta, hogy még D’Angelo Russellt is mellé csomagolta, csak hogy valaki átvegye. A Brooklyn Nets élt a lehetőséggel, Mozgov pedig ott játszotta le utolsó NBA-meccseit. A 2016-os ámokfutásba egyébként belebukott a Lakers általános igazgatója, Mitch Kupchak, aki helyett Rob Pelinkát, elnöknek pedig Earvin „Magic” Johnsont nevezte ki Jeanie Buss.

Ryan Anderson (Houston Rockets, négy év, 80 millió dollár, a bérkeret 21 százaléka)

Hét évvel ezelőtt még nem volt szinte kötelező elvárás egy erőcsatártól, hogy jól dobjon távolról, de a tendencia ebbe az irányba mutatott. Anderson egész karrierje során megbízható mesterlövész volt, akit az ellenfél nem szívesen hagyott üresen a triplavonal mögött. New Orleansban főleg hatodik emberként vették számításba, Houstonban pedig arra számítottak, hogy ki tudja szélesíteni a pályát James Harden betöréseihez és esetleg a kiosztásaihoz.

A koncepció az első idényben még működött is, Anderson 40 százalék fölött szórta a hármasokat, de a teste egyre gyakrabban hagyta cserben, a 2018-as rájátszásban pedig már csak statiszta volt, pedig az ominózus, Golden State Warriors elleni főcsoportdöntő hetedik meccsén égető szükség lett volna arra, hogy valaki betaláljon messziről. Ez már egyértelműen indikálta, hogy a Rocketsnél nem számítanak rá, és annak érdekében, hogy egyáltalán cserélhető legyen, belement a fizetéscsökkentésbe is. Így került Phoenixbe, fél évvel később Miamiba, újabb néhány hónapra rá pedig vissza Houstonba, ahonnan szabadlistára tették és ezzel véget is ért a pályafutása.

Miles Plumlee (Milwaukee Bucks, négy év, 52 millió dollár, a bérkeret 14 százaléka)

2016 nyarán óriási lehetett a boldogság a Plumlee családban, mert úgy tűnt, mindhárom fivér (Miles, Mason, Marshall) megveti a lábát a világ legerősebb bajnokságában. A legifjabb akkor került be a ligába, a középső töretlen ütemben fejlődött, a legidősebbre pedig rászakadt a bank. Arra mondjuk nem sokan találtak választ, hogy a Bucks mit láthatott Milesban, amiért megdobta 52 millió dollárral, hiszen már addig sem hozott eget rengető számokat, tulajdonképpen gyenge csapatok cserecentereként funkcionált. A wisconsiniak hamar meg is bánták a baklövést és rögtön a következő szezonban nyélbe ütötték az akkor már használhatatlan centerek cseréjét: Plumlee és egy kis készpénz ment Charlotte-ba Roy Hibbertért és Spencer Hawesért. Maximum csak sejteni lehetett, hogy ekkor csupán 2,5 év lesz hátra Plumlee NBA-karrierjéből, 2019-ben már nem talált magának kérőt, és egy kis kínai, majd egy sikeresebb ausztrál állomás után végleg befejezte.

Evan Turner (Portland Trail Blazers, négy év, 70 millió dollár, a bérkeret 19 százaléka)

Turner egész pályafutása során olyan volt, mint egy kicsit hiányos svájci bicska. A játék sok elemében átlagos vagy afölötti teljesítményre volt képes, több poszton is be lehetett vetni, dobni viszont egyáltalán nem tudott. Ez nagyjából be is határolta a lehetőségeit, viszont 2016-ban ő is csak 28 éves volt, joggal bízhatott a pénzesőben, ami aztán esett is rá szépen.

Portlandben úgy gondolták, a távozó Nicolas Batum ideális helyettese lehet, mert van hasonlóság kettőjük profilja között, csakhogy Turner még a kezdőbe sem tudta beverekedni magát. Második északnyugati idényében már jobban ment neki a célzás és többször is ott volt a kezdő ötösben, minden másban viszont elkezdett romlani, úgyhogy nem volt maradása. A Blazers a pont ugyanilyen szerződéssel rendelkező és hasonlóan alulteljesítő Kent Bazemore-ért cserébe Atlantába küldte, ahonnan rövid úton Minnesotába került, ott viszont már pályára sem lépett.

A 2016-os nyár megfelelő tanulság lehet a tulajdonosok és klubvezetők számára, még mielőtt megint elszabadulna a pokol az új tévés szerződéssel. Látszik, mi történik akkor, amikor hirtelen fellendülés van és sokkal több pénzt lehet elkölteni, mint korábban, a furcsaság viszont inkább az, hogy a menedzserek nagy része képtelen volt belegondolni abba, hogy később milyen fejfájást okozhatnak ezek a borzasztóan rosszul sikerült szerződések.

Joe Smith (Minnesota Timberwolves, egy év, 1,75 millió dollár)

1998-ban nem is volt olyan nagy pénz 1,75 millió dollár, főleg nem egy korábbi 1/1-es kiválasztottért, aki még a 24. életévét sem töltötte be, igaz?

Smith azért hagyta faképnél fiatalon a Golden State Warriorst, mert a keleti parton képzelte el a jövőjét, ehhez képest mindenkit sokkolt azzal, hogy az ország közepének erdős részére, Minnesota államra voksolt. Ráadásul aprópénzért, mert bár az már borítékolható volt, hogy sosem fog felnőni arra a szintre, amit vártak tőle, messze nem volt rossz kosárlabdázó és ennél jóval többet ért.

Amikor lejárt a megállapodása, újra egy évre hosszabbított, méghozzá 2,1 millióért, majd újabb 2,5 millióért. Mindenki a fejét csóválta a paktumok láttán, csakhogy senki sem tudta, mi volt az igazi egyezség: a fizetési sapka kijátszásának és Smith ún. Bird-jogainak megszerzésének érdekében a játékos és a Timberwolves titokban tíz évre állapodtak meg, három éven keresztül átvernek mindenkit, aztán jöhet egy hétéves, 86 milliós hosszabbítás.

Az ügy ráadásul ki sem tudódott volna, ha Smith ügynöke nem szakít korábbi munkaadójával és megy át egy másik ügynökséghez, a válás ugyanis elég hangos lett, és az eljárás közben fény derült a turpisságra. David Stern pedig nem kímélte a Minnesotát: Glen Taylor tulajdonost és Kevin McHale GM-et eltiltotta, 3,5 milliós bírságot szabott ki, valamint elvett a klub következő öt első körös draftválasztásából négyet. Épp akkor, amikor Kevin Garnett a csúcson volt…

Kiemelt kép: CBS Sports