Baby Shaq és egy cserecenter, aki megásta a seattle-i kosárlabda sírját

Jayson Williams (New Jersey Nets, hat év, 86 millió dollár, a bérkeret 37 százaléka)

Rizikós, de racionális döntésnek tűnt ez az egyezség 1998-ban. Williams hiába robbant be a semmiből, kezdte el ipari mennyiségben tépni a lepattanókat és lett All Star hat hónappal korábban, a kórlapja már akkor is közepesen hosszú regénynek számított.

A Netsnél úgy gondolták, Williams 30 évesen, két jó év után megér ennyit, hátha egy igazi, későn csiszolt gyémántról van szó. Azonban egy év sem kellett, hogy kiderüljön, Williams nem gyémánt, hanem továbbra is üveg: 1999 áprilisában egy mérkőzésen összeütközött csapattársával, Stephon Marburyvel, aminek következtében eltört a lába és olyan operációt kellett rajta végrehajtani, amiről már akkor világos volt, hogy nagy valószínűséggel a pályafutása végét jelenti. Öt csavarral rögzítettek a lábában egy fémlapot, és bár bő egy évvel később Williams még megpróbált visszatérni, ez hamvába holt kísérletnek bizonyult. A pályán kívüli élete sem alakult jobban, több botrányba is belekeveredett, melyek közül sajnos kiemelkedik az, amikor fegyverével véletlenül halálosan megsebesítette limuzinsofőrjét, amiért 27 hónapra börtönbe kellett vonulnia.

Grant Hill (Orlando Magic, hét év, 93 millió dollár, a bérkeret 31 százaléka)

Grant Hill az NBA történetének egyik legnagyobb „Mi lett volna, ha…?” kérdése. Igazi szupersztárrá avanzsált az 1990-es évek második felében, a közvélemény egyöntetűen jelölte ki őt arra a szerepre, hogy átvegye a fáklyát Michael Jordantől.

Teljesen érthetőnek tűnt az Orlando által elé tolt szerződés (és emiatt akár az első részben is helyet kaphatott volna), de… Hill 2000-ben az utolsó detroiti meccsein súlyos bokasérülést szenvedett, amit ráadásul nem is pihentetett, így a helyzet csak romlott. Az olimpiai szereplést is le kellett mondania, és a feketeleves még csak ezután jött, ugyanis a következő szezonban csak négyszer tudott pályára lépni. Ezt egy 14, majd egy 29 mérkőzéses alapszakasz követte, hogy aztán 2003-ban újabb csapás érje.

Ezt hosszú felépülés követte és kihagyta az egész 2003–2004-es idényt, bár ennél jóval fontosabb, hogy egyáltalán életben maradt.

Hét Orlandóban töltött éve alatt a lehetséges 574-ből 200 szereplést tudott vállalni, ez majdnem 35 százalékos arány, ami alig magasabb, mint amennyit elvitt a bérkeretből. 2007-ben a Phoenix Sunshoz került, az ottani, messze földön híres orvosi gárda pedig vele is csodát tett, és ahhoz képest, hogy 32 évesen az életéért kellett küzdenie, egészen 41 éves koráig meg tudta hosszabbítani pályafutását.

(Forrás: orlandopinstripedpost.com)

Vele párhuzamosan megemlíthetjük Anfernee „Penny” Hardawayt, aki szintén az NBA fényesen tündöklő csillaga és milliók kedvence volt, de a karrierjét tönkretették a sérülések. Számtalanszor operálták meg a térdét azelőtt, és azután is, hogy 1999-ben hét évre 86 millióért Phoenixbe igazolt, ahol az orvosok már azzal is hatalmas sikert értek el, hogy egyáltalán pályára tudott lépni, még ha meg sem közelítette korábbi teljesítményét.

Shawn Kemp (Cleveland Cavaliers, hét év, 107 millió dollár, a bérkeret 41,5 százaléka)

Mennyit változott a világ bő negyedszázad alatt. Ma már 300 milliót érő papírokról beszélünk, és ne legyenek illúziónk, záros határidőn belül a 400 és az 500 milliós érték is összejön. 1997-ben viszont még ott jártunk, hogy Kemp lett az NBA történetének negyedik játékosa, akinek a megállapodása elérte a 100 milliós álomhatárt.

A bivalyerős és hiperatletikus erőcsatár Gary Paytonnal az 1990-es évek egyik legszórakoztatóbb kosárlabdáját mutatta be, mindamellett igencsak eredményesek is voltak, hiszen 1996-ban a nagydöntőbe is bevitték a Seattle SuperSonicsot. A következő egy év alatt viszont annyira elmérgesedett a viszony Kemp és a csapat között, hogy a játékos kikényszerítette a cseréjét, így végül Clevelandben kötött ki, ahol azonnal megkapta a rég áhított szerződését.

Az 1998–1999-es kiírás előtti bérvita viszont talán neki jött a legrosszabbul, no nem azért, mert nem maradt neki kenyérre, hanem mert nagyjából 30 kilós túlsúllyal jelent meg a kései edzőtáborban. Ehhez képest megmagyarázhatatlan módon pontátlagban megjavította addigi legjobbját, és bár a mérleg szerint nem, vezérként viszont annál inkább könnyűnek találtatott, ráadásul a Cavs vele sem jutott előbbre.

Az ohióiak három év után megszabadultak az albatrosztól, ő pedig Portlandbe került, ahol kiszorult a kezdőből, játékideje a felére, ponttermése a harmadára csökkent. Egy utolsó, orlandói nekifutás után kikopott a ligából 32 évesen, és hiába szeretett volna még később visszatérni, még a számára leszervezett privát edzéseken sem volt képes megjelenni, a drogrehabilitációs központokat viszont egyre gyakrabban látogatta és többször is letartóztatták, így kútba esett a comeback kísérlete.

Jon Koncak (Atlanta Hawks, hat év, 13,1 millió dollár, a bérkeret 18 százaléka)

Innentől kezdve többször is elfogadott reakció lehet a név elolvasása után, hogy „Kicsoda?!”. A számok ugyan elsőre nem tűnnek sokkolónak, ezért nem árt egy kis történelmi kontextus: amikor Jon Koncaknak, az Atlanta Hawks cserecenterének lejárt a szerződése 1989 nyarán, a Detroit Pistons is bejelentkezett érte. A Hawks semmiképp sem akarta, hogy főcsoport-riválishoz kerüljön a középjátékos, és „kiemelte” a licitháborúból az autóvárosiakat. Csakhogy Koncakból sosem lett több mint egy csereember, aki az első éveiben alig keresett kevesebbet Michael Jordannél, Larry Birdnél, Earvin „Magic” Johnsonnál, Charles Barkley-nál, David Robinsonnál vagy Hakeem Olajuwonnál.

Ehhez képest az ő pontátlaga három–öt, a lepattanóátlaga három–hét között ingadozott pályafutása hátralevő részében, az említett legendák pedig egytől egyig Hall of Fame-tagok, olimpiai bajnokok és Barkley kivételével (többszörös) NBA-győztesek. Csoda, hogy az Atlanta még Dominique Wilkins heroikus teljesítménye ellenére sem került még a finálé közelébe sem?

(Forrás: Yahoo France)

Jim McIlvaine (Seattle SuperSonincs, hét év, 33,6 millió dollár, a bérkeret 16 százaléka)

McIlvaine 1996-os szerződtetése nemcsak Seattle-ben váltott ki népharagot, hanem elősegítette Shawn Kemp távozását, hosszú távon pedig megágyazott a franchise elköltözésének.

Ez a paktum ugyanis évekkel vetette vissza a csapat építkezését, mivel McIlvaine-re arányaiban vállalhatatlanul sokat kellett költeni. Kemp megsértődött és cserét kért, ami egy évvel később össze is jött, Gary Payton szinte teljesen egyedül marad, aki helyett érkezett aztán Ray Allen, de sem ő, sem Rashard Lewis nem tudta még csak finálé közelébe sem juttatni a gárdát, Kevin Durant pedig már túl későn jött.

Hogy Seattle-ben mire gondoltak McIlvaine leigazolásakor, azt talán sosem tudjuk meg. A center karrierje első két évét Washingtonban töltötte, a kettő közül a jobbik idénye így nézett ki:

Oké, 24 éves volt, előtte álltak még a legjobb évei. Első seattle-i szezonjában alaposan feljavította addigi legjobb mutatóit: 79 kezdés, 18 játékperc, 3,8 pont, 4 lepattanó. És ezek maradtak a rekordjai egészen pályafutása lezártáig. Szó se róla, a palánk alatti védekezést némileg összerántotta, de árulkodó adat, hogy sosem lehetett átlagban 20 percnél tovább a pályán tartani. Két évvel az aláírás után New Jerseybe cserélték, ahol már a sérülések is utolérték, ezért 2001 nyarán, még 30 éves kora előtt visszavonult.

Jerome James (New York Knicks, öt év, 30 millió dollár, a bérkeret 11 százaléka)

Az előző részben már találkozhattunk egy borzalmas Knicks-féle egyezséggel, de ott inkább a balszerencse, mintsem a rossz ötlet és koncepció vezetett katasztrófához. Allan Houston hosszabbítása abszolút vállalható volt a maga idejében, Jamesé viszont egy pillanatig sem, bár ez Isiah Thomas sok New York-i döntéséről elmondható.

2005 tavaszán James magához képest parádés rájátszást produkált a Seattle játékosaként (12,5 pont, 6,8 lepattanó), valami véletlen folytán éppen akkor, amikor új szerződésért játszott. A Sonics hamar lemondott róla, de jött Thomas és odaadta neki a nyertes lottószelvényt. A Nagy Almában aztán ki se töltötte az öt évét, három és fél szezon után szabadult tőle a klub, a borzalmat pedig talán a puszta számokkal lehet a legszebben illusztrálni: összesen 90 találkozó, 20 kezdőként, kevesebb mint három pont és két lepattanó meccsenként. Az utolsó másfél idényében mindössze négyszer lehetett bevetni, ezeken 15 percet játszott, azaz percenként 787 000 dollár ütötte a markát. A szerződéséből megmaradt másfél idényt a Chicago Bullsnál töltötte, ahova magával vitte sérülékenységét és lustaságát, és soha többé nem került pályára az NBA-ben.

(Forrás: GMS)

Eddy Curry (New York Knicks, hat év, 56 millió dollár, a bérkeret 16 százaléka)

Ha már lúd, legyen kövér, gondolta Isiah Thomas 2005-ben, amikor James aláíratása után Eddy Curryért cserélt, hogy aztán megkínálja egy zsíros szerződéssel. Curry ekkor már nemcsak brutális súlyfelesleggel, hanem szívproblémákkal is küzdött, de ez a legkevésbé sem zavarta a féktelen pénzszórásban lévő Thomast.

„Baby Shaq” Currynek mindig is volt tehetsége a kosárlabdához, és bár a játék legfontosabb része az, hogy az ember a labdát a gyűrűbe juttassa, ráadásul ebben Curry kifejezetten ügyes volt, minden másban tragikus: nem tudott védekezni, passzolni, futni és lepattanózni sem, a hozzáállásával pedig riogatni lehetett. Első három New York-i idénye úgy-ahogy elfogadhatóra sikeredett, sőt a második kifejezetten biztató volt – pontszerzésben.

A következő két idényben tíz mérkőzés jutott neki, majd a Knicks Minnesotába cserélte, ahol azonnal kivásárolták a szerződéséből. A Miami Heat még adott neki egy esélyt, ahogy később a Dallas is, de abszolút limitált szerepkörben.

Két anomália is fűződik a nevéhez: egyrészt a Heattel bajnok lett 2012-ben, ezáltal NBA-győztesnek mondhatja magát, holott soha életében nem játszott playoffban. Másrészt 100 százalékos pontossággal célzott karrierszinten a triplavonanalon túlról, ugyanis mindkét kísérletét elsüllyesztette. Ha rokoni szál ugyan nincs is Stephfel vagy Dell-lel, azért a név kötelez…

***

A sorozat utolsó, harmadik részében az ominózus 2016-os nyárral foglalkozunk majd, amikor az új televíziós szerződés életbe lépése miatt hirtelen megugrott a fizetési keret, a klubok egy része pedig úgy gondolta, eljött az idő a masszív túlfizetésre. Több azóta is nyögi az akkori döntéseket, és voltak általános igazgatók, akiknek az állásába került a pénzszórás.

Kiemelt fotó: Sportscasting