A Bayern Münchenből az iskolapadba, az angol hetedosztályból a Premier League-be – három különleges futballpályafutás

Pedig egy játékos pályafutása nem mindig egyenes vonalú történet. Van, aki a csúcs közelében döbben rá, hogy már nem akar továbbmenni. Másnak éppen akkor nyílik ki a világ, amikor mindenki más már lemondott róla. És olyan is akad, aki felismeri: talán nem a pályán kell megvalósítania azt az álmot, amely miatt egykor az egész életét a labdarúgásnak szentelte.

Tobias Rau, Jay DeMerit és Bryant Lazaro három különböző választ adott erre a dilemmára.

Közös bennük, hogy mindhárman a futballból indultak el – de egészen más helyre érkeztek.

Tobias Rau: amikor a Bayern München már nem a végállomás

A német futballban kevés dolog tűnik biztosabb életpályának, mint egy fiatal játékos bekerülése a Bayern München keretébe. 

Tobias Rau számára ez a lehetőség mindössze 21 évesen valósággá vált. A Wolfsburgban feltűnt balhátvéd 2003-ban szerződött a bajor sztárcsapathoz, és a német válogatottban is bemutatkozhatott. A kívülálló számára mindez egy ígéretes karrier kezdetének tűnhetett: fiatalon a Bundesliga egyik legnagyobb klubja, válogatottság, komoly szakmai perspektíva.

A történet azonban nem a várakozások szerint folytatódott. Rau a Bayernben nem tudott tartósan meghatározó szerephez jutni, sérülések is hátráltatták, a pályafutása pedig fokozatosan eltávolodott attól az ívtől, amelyet a korai sikerek előrevetítettek. A legtöbb futballista ilyen helyzetben újabb szerződésért, újabb klubért és újabb lehetőségért küzdene. Rau végül másként döntött: 

27 évesen befejezte profi karrierjét.

Ami igazán érdekessé teszi a történetét, hogy nem egyszerűen kiszorult a futballból. A sportágon kívül kezdett új életet építeni, egyetemi tanulmányokat folytatott, majd tanárként helyezkedett el. A Bayern egykori játékosa így egy egészen másfajta hivatásban találta meg a következő fejezetet.

Rau története azért különleges, mert szembemegy a sport világának egyik legerősebb beidegződésével. Azzal, hogy a profi karriert mindenáron folytatni kell, amíg csak lehet. A futballista számára a visszavonulás gyakran kényszerű lezárás, sérülés vagy teljesítményromlás következménye. Az ő esetében azonban a történet arról is szól, hogy valaki felismeri: a korábban vágyott cél már nem feltétlenül azonos azzal az élettel, amelyet szeretne élni.

Jay DeMerit: a futballista, akinek nem jelölték ki az utat

Jay DeMerit egészen más helyzetből indult. Az Egyesült Államokban futballozott egyetemi szinten, de a profi karrierhez vezető hagyományos út nem nyílt meg előtte. Nem lett belőle kiemelt draftválasztás, nem álltak sorban érte a klubok, és nem kapott olyan ajánlatot, amelyre egy fiatal játékos általában építeni tudja a jövőjét.

DeMerit azonban nem tekintette lezártnak a történetet.

Angliába utazott, és gyakorlatilag a nulláról próbált lehetőséget teremteni magának.

Nem egy Premier League-klub akadémiáján, nem egy jól felépített karrierprogram részeként, hanem az angol futball alsóbb szintjein kellett bizonyítania. A Northwood játékosaként kezdett, ahol a mindennapok jóval távolabb álltak a profi futball csillogásától, mint attól a világtól, amelyről gyerekként álmodott.

A fordulatot egy Watford elleni felkészülési mérkőzés hozta. A másodosztályú klub felfigyelt rá, szerződtette, DeMerit pedig néhány év alatt olyan utat járt be, amelyet korábban aligha lehetett volna megjósolni.

A Watforddal eljutott a Premier League-be, később pedig az Egyesült Államok válogatottjában is szerepelt, többek között a 2010-es világbajnokságon.

Az ő történetében nem a lemondás, hanem a makacs újrakezdés a meghatározó. DeMerit nem egy előre kijelölt futballpályát követett, hanem olyan helyzetekben is lehetőséget keresett, amelyekben más talán már nem látott volna perspektívát. 

Nem volt mögötte a nagy klubok által biztosított védőháló, és nem kapta meg automatikusan azt a bizalmat, amelyet a legtehetségesebb fiatalok élveznek. Minden újabb állomáson újra kellett bizonyítania.

A futballban gyakran beszélünk a tehetség és a munka kapcsolatáról, de DeMerit pályafutása egy harmadik tényezőre is emlékeztet: a lehetőségre. Arra, hogy néha nem az a kérdés, ki mennyire jó, hanem az, hogy kap-e valaha esélyt megmutatni.

Bryant Lazaro: amikor a játékosból edző lesz

Bryant Lazaro története talán a három közül a legkevésbé ismert, és éppen ezért különösen érdekes. Tizenhét évesen Argentínába költözött, hogy az Estudiantes de La Plata utánpótlásában és tartalékcsapatában próbáljon profi futballistává válni. Egy fiatal amerikai számára ez komoly vállalás volt:

idegen ország, új nyelv, más futballkultúra, és egy olyan közeg, amelyben a játékosoknak nem sok időt adnak arra, hogy megtalálják a helyüket.

Lazaro azonban viszonylag hamar felismerte, hogy játékosként nem fogja elérni azt a szintet, amelyet eredetileg célul tűzött ki maga elé. Ez a felismerés egy olyan életkorban érte, amikor a legtöbben még éppen a futballkarrierjük kezdetét várják. Két évvel korábban azért utazott a világ másik felére, hogy profi játékos legyen.

Most pedig el kellett fogadnia, hogy az eredeti terv nem fog megvalósulni.

A futballtól mégsem akart elszakadni. A figyelme fokozatosan az edzői munka felé fordult, és olyan pályát kezdett építeni, amelyben már nem a saját teljesítményével, hanem mások fejlődésével tudott hozzájárulni a játékhoz.

Később Marcelo Bielsa szakmai környezetében is tapasztalatot szerzett, majd a portugál Estoril szakmai stábjába került.

Lazaro története azért több egy egyszerű pályamódosításnál, mert megmutatja, mennyire szorosan összekapcsolódhat valakinek az identitása a futballal. Amikor a játékosálom szertefoszlott, nem kellett teljesen új világot keresnie: ugyanabban a sportágban talált másik szerepet. A cél megváltozott, a kötődés azonban megmaradt.

Az ő életútja egyúttal arra is emlékeztet, hogy a futballban nem kizárólag azok lehetnek sikeresek, akik a pályán érik el a legmagasabb szintet. 

A játék működését, kultúráját és jövőjét azok is alakítják, akik a háttérből segítik mások fejlődését.

Három különböző válasz ugyanarra a kérdésre

Tobias Rau, Jay DeMerit és Bryant Lazaro történetében első pillantásra kevés a közös. Az egyikük egy nagy klub játékosaként jutott el a visszavonulásig, a másik a futball legalsóbb szintjeiről kapaszkodott fel a legmagasabbra, a harmadik pedig játékosként nem tudta megvalósítani az álmát, de edzőként megtalálta a helyét a sportágban.

Mégis ugyanarról a kérdésről mesélnek: 

mi történik, amikor a futballban elképzelt jövő és a valóság elválik egymástól?

A sportág hajlamos mindent eredményekben mérni. A pályára lépéseket, a gólokat, a trófeákat, a szerződések értékét és a karrier hosszát. Ezek természetesen fontosak, de nem mondanak el mindent arról, hogy egy ember mit kezd a saját lehetőségeivel. Rau számára a siker azt jelentette, hogy képes volt kilépni egy olyan világból, amelyben már nem találta meg önmagát. DeMerit számára azt, hogy nem fogadta el a számára kijelölt korlátokat. Lazaro pedig abban talált új célt, hogy másoknak segíthet eljutni oda, ahová ő játékosként nem tudott.

Nem minden futballálom teljesül úgy, ahogyan azt az ember tizenévesen elképzeli. De talán nem is az a legfontosabb, hogy mindenáron ragaszkodjunk az eredeti tervhez. Hanem az, hogy felismerjük, mikor kell továbbmenni,

mikor kell újrakezdeni, és mikor kell másik szerepet keresni ugyanabban a történetben.

Mert a futball nemcsak azoké, akik a reflektorfényben állnak. Hanem azoké is, akiknek a pályafutása egészen más irányt vett – és akiknek a története ettől még ugyanúgy érdemes arra, hogy elmeséljük.

Borítókép: DeMerit / Getty