A calcio öröksége az egyetemes futball számára – III. rész: Az Eb-győzelemig vezető rögös út
Új sorozatunkban feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúráját létrehozó olasz labdarúgás taktikai fejlődésének legfontosabb lépcsőfokait. A több mint évszázados múltra tekintő szakmai munkásságuk futballfilozófiája a sportág egyik legsikeresebb játékelméleteként felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyetemes labdarúgás fejlődésében.
Bár a húszas évek második felétől a Chapman-féle WM-rendszer egész Európában elterjedt, Itáliában a válogatott harmincas évekbeli kirobbanó sikerei miatt az átállás lassabb volt.
Vittorio Pozzo metodója hosszú ideig dominált Itáliában, de a második világháború után eljárt az idő a hadrend felett, és az elmaradt fejlődés hatására Olaszországban is elterjedt az angol 3-2-2-3-as felállás.
Az úgynevezett WM alakot öltő elképzelés azonban nem a technikás, építő jellegű futballon alapult, hanem a pálya minden területén az egy-egy elleni párharcot erőltető, komoly fizikai ütközetekre helyezte a hangsúlyt, amely elgondolás és hitvallás nem volt a talján játékkultúra sajátja. A válogatott metodóra épülő játékát továbbra is erőltető Pozzo a későbbiekben beadta derekát, de az átállás komoly nehézségeket okozott a Squadra Azzurrának.
Pozzo eltávolítása sem jelentett megoldást, sőt világossá vált, hogy ez a taktika – az Európában tapasztaltakkal ellentétben – hosszútávon nem párosítható sikeresen az olasz futballfilozófiával. Míg Angliában kevés technikailag jól képzett labdarúgó volt, így érthetően a komoly fizikai párharcokat erőltették, addig Itáliában ez a taktika korlátozta a technikás, kreatívabb futballt, és a fizikailag kisebb termetű olaszoknak nem ízlett a számos ütközésre építő játék. A harmincas években a klubfutballban ezt igazi sikerrel végül egy magyar zseni, Weisz Árpád honosította meg Olaszországban (a későbbiekben visszatérünk erre).
A háború alatt egyébként sok mindennel próbálkoztak Itáliában. Ismertebb szakvezető Ottavio Barbieri, aki egy hibrid – félig a metodón, félig az adaptált Chapman-rendszeren alapuló – futballt vezetett be.
Az akkori olasz válogatott túlnyomó részét alkotó Grande Torino mind a WM-mel, mind más szisztémák gyakorlásával egyeduralkodó lett Itáliában, de az 1949. május 4-i supergai repülőgép-katasztrófa következtében a válogatott gerince, vagyis a legjobb olasz futballisták szörnyűséges halála (a fedélzeten Egri-Erbstein Ernővel) sok mindent megváltoztatott. Egyrészt átírta az olasz és nemzetközi klubfutball erőviszonyait, másfelől Itália elveszítette domináns szerepét, valamint szakmai és lelki szempontból is időbe tellett e hihetetlen tragédia feldolgozása.
Ennek következtében 1950-ben egy meggyengült olasz válogatott utazott a brazíliai világbajnokságra (a supergai sokk és az esetleges újabb tragédiától való félelem miatt hihetetlen módon, hajóúton tette meg a távot a válogatott), és esett ki a torna legelején. Itáliát morálisan óriási megrázkódtatásként érte a baleset és a legnépszerűbb sportág törése, amely rengeteg olasz számára az egyetlen örömforrást jelentette a második világháborúban elszenvedett lelki sebek után.
1954-ben sem jutott messzebb az együttes a vb-n, míg Alfredo Fonival szégyenszemre az 1958-as vb-kvalifikációt is elbukta Belfastban a szerény képességű Észak-Írországgal szemben. Négy évvel később a Squadra Azzurra ismét ott volt a legnevesebb tornán, de szintén elbúcsúzott annak első fázisában. Vittorio Pozzo időszaka után elmondható, hogy e korszak volt az itáliai futball következő nagy periódusa, amikor a szakmailag nagyszerűen felkészült és tehetséges szakvezetők elejét vették az itáliai labdarúgás súlyos letargikus állapotának, és innovatív elképzeléseikkel megreformálták azt. És ahogy az olasz foci történelmére mindig is jellemző volt, a felkészült szakemberek idővel ismét Európa vezető futballhatalmává építették a talján labdarúgást. A segítségre nem kellett sokat várni, hiszen többek között Giuseppe Viani, majd pedig Nereo Rocco szakmai munkássága teremtett lehetőséget a catenaccio elterjedésének Itáliában, majd pedig Európa egyes területein. A catenacciot nem részletezem itt, hiszen nemrégen a Rocco vs. Herrera cikksorozatom során részletesen számoltam be annak mibenlétéről, szakmai fejlődési ívéről és legfontosabb jellemzőiről (az elemzésem itt olvasható).
Rövid kitekintésként megemlítendő, hogy a későbbiekben az egyetemes labdarúgást gazdagító újabb úttörő játékrendszer is egy olasz származású szakvezetőnek volt köszönhető. A nagyvilág számára az 1958-as világbajnokságon a brazil futball 4-2-4-es hadrendje és annak hatékonysága hozott újat, amely Dél-Amerikában már korábban elterjedt többek között az olasz származású Vicente Feola jóvoltából. Legmagasabb szinten ekkoriban ő érte el a hadrenddel a leghangzatosabb sikert és ennek köszönhetően új uralkodót teremtett a futballtérképen: a brazil labdarúgó válogatottat!
Itália hatására ekkoriban már egész Európa liberóval játszott, de Feola elképzelése a mai modern labdarúgás alapjait jelentette, mivel védekező fázisban a 4-2-4-ből egy támadó visszavonásával megteremtette a modern korban népszerű 4-3-3-at, illetve két támadó visszavonásával a ma már tradicionálisnak vett alapfelállást, a 4-4-2-t. Feola újat mutatott a sok kudarcot megélt brazil futball számára, hiszen azon nem csupán taktikailag változtatott. Szervezett, fegyelmezett, szabályokat követő és szigorú szakvezetőként felismerte, hogy egy nemzetközi tornát Brazília kizárólag a legjobb fizikai állapotban lévő játékosokkal tud csak megnyerni. Ennek köszönhetően a stáb élére kinevezett orvossal folyamatosan konzultálva válogatta ki a keretbe meghívandó futballistákat.
Feola példájának is köszönhetően a remek taktikai érzékkel megáldott Fulvio Bernardini Fiorentinája is hasonló stratégiával lett olasz bajnok, és jutott első olasz együttesként 1957-ben a BEK-fináléba, amelyet azonban a Real Madrid nyert meg.
1968: Az egyetlen olasz Európa-bajnoki cím krónikája
Itália története során három alkalommal játszott Európa-bajnoki finálét, amelyek közül 1968-ban győzedelmeskedett, 2000-ben és 2012-ben pedig vesztes félként hagyta el a játékteret. Bár Ferruccio Valcareggi nevét nem vésik kőbe Itália futballjának szerelmesei, elvitathatatlan tény, hogy némi szerencsével ugyan, de mai napig ő az egyetlen olasz szövetségi kapitány, aki Európa bajnokává tette a Squadra Azzurrát az 1968-as hazai rendezésű négyes döntőn.
Noha első hallásra sokan fanyaloghatnak ezen, a négyes torna csak az Eb végső fázisa volt, a selejtező sorozat akkoriban más lebonyolítás szerint zajlott, és tény, hogy e találkozókon Itália sorra győzte le ellenfeleit. Ekkoriban a két, Európát meghódító milánói alakulat, az FC Internazionale és az AC Milan adta az olasz válogatott gerincét, amely a döntetlent követő elődöntőbeli diadalát pénzfeldobással, és így szerencsével harcolta ki. Olaszország a döntőben sem bírt aktuális ellenfelével, a bivalyerős Jugoszláviával, így két nappal később a finálét megismételték.
A szövetségi kapitány, Valcareggi erénye, hogy felismerte, friss játékosokra van szüksége, és a döntőben Giacinto Facchettiék egyértelműen ennek köszönhetően kerekedtek felül fáradt ellenfelükön. Valcareggi öt helyen változtatva – az első döntőben megadott kezdőtizenegyhez képest – végig friss, intenzív futballt produkált az enervált, és csupán egyetlen helyen változtató jugoszlávokkal szemben. Valcareggi nem ostromolta mindenáron ellenfelét, csupán az egyes szituációkat értelmezve kérte futballistáitól a labda visszaszerzésére irányuló letámadásokat. Az azzurrók saját térfelüket szállták meg, és zárták el a területeket az ellenfél támadást szervező játékosai előtt. Támadásban a frissebb olasz együttes – a visszatérő Mazzola és Riva révén – tetszetős, rövid passzos, villámgyors akciókat vezetett.
Az ellenfél technikai fölényét ismét ellensúlyozni tudta egy itáliai szakvezető által kitervelt taktikai változtatás és ravaszság. A fáradt ellenfél nem tudott sem Riva, sem pedig Anastasi góljaira válaszolni. A magabiztos személyiségként ismert Valcareggi úgy nyert Itáliával Európa-bajnoki címet, hogy a taljánok ezt megelőzően nem kvalifikálták magukat sem az 1960-as, sem pedig az 1964-es tornára. Érdeme egy egységes csapat létrehozása, ahol játékosai az együttes eredményessége szempontjából – a folytonosságot követendő – elfogadták időközben hozott döntéseit, többek között a tömeges döntőbeli cseréit. Ennek is köszönhette azt a hatékonyságot, amellyel együttese két évvel később világbajnoki döntőt vívhatott, és az évszázad mérkőzése (4-3 a németek elleni vb-elődöntőben) is az irányításával fémjelzett olasz csapathoz fűződik. Ekkoriban az azzurrók játékoskerete valóban kiemelkedőnek számított nemzetközi szinten is.
Szövetségi kapitányi ténykedésének fekete foltja marad ugyanakkor a Mazzola–Rivera-kettős állandó, vélt vagy valós összeférhetetlensége, amely a brazilok elleni világbajnoki döntőben tetőzött. Itáliában sokan átkozzák azért, mert az akkor már aranylabdás Riverának csupán pár percet adott a mérkőzés végén. Ami két évvel korábban az Eb-sikerrel naggyá tette, az 1970-ben nem következett be. Bátor húzását (a korábban már ismertetett játékoscserét a Jugoszlávia ellen megismételt döntőben) nem merte meghozni két évvel később, Brazília ellen. A németek elleni elődöntőben teljesen kimerült csapaton nem frissített kellőképpen, és egyetlen kivétellel azonos kezdőcsapatot küldött pályára. Itália, amíg bírta, tartotta magát (1-1), de idővel a brazilok felőrölték a fizikálisan elfáradó olaszokat, és végül 4-1-es vereséget mértek rájuk.
Képek: athlet.org, calciopedia.com, A Calcio titka, storiedicalcio.altervista.org
A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője
Szerző
