A Fradi első profi edzője a magyar futball egyik legnagyobb agytrösztje volt

Léteznek olyan edzők, akik anélkül is beírták magukat a futballkalendáriumba, hogy igazán kiemelkedő eredményeket értek volna el a csapataikkal. Másokról úgy tartják, stábjuk egy-egy háttéremberének köszönhetik, hogy magasra jutottak. Tóth „Potya” István nem tartozik egyik csoporthoz sem: ő az a fajta tréner volt, akit a sportág és a játékosok fejlesztése éltetett, aki éjszaka az íróasztala fölött görnyedve körmölte, hogy futballistái aznap milyen értékeket mutattak a pályán. Messze megelőzte korát, futballgondolkodó volt a javából.

Mihail Bulgakov, Imrédy Béla, Lóczy Lajos – mind egyazon évben, 1891-ben születtek meg, ugyanakkor, amikor a Keleti-pályaudvar melletti bérháztömbben a Tóth család is bővült egy fővel. A „Nyolcház” környéki poros focipályán, amely mellett lakott, hatalmas csatákat vívott más háztömbök gyerekválogatottjai ellen. Zömök, kissé túlsúlyos srác volt, keresztanyja emiatt aggathatta rá a Potyka becenevet – a felvidéki családokban így nevezték a gyerekeket –, ami idővel Potyává kopott. Tizenhárom évesen, a magyar futballtörténet hajnalán a BTC játékosa lett, ám 1906-ban kilépett a klubból, hogy a szakadárokkal megalapítsa a Nemzeti SC-t.

Innen került be a válogatottba, majd 1911-ben az FTC-be. Sportszerű életmódot folytatott, tervszerűen edzett, és mivel remek erőnlétre tett szert, továbbá mindkét lábával nagyszerűen rúgott, csapata egyik legjobbja volt. Annak dacára, hogy felépítése távolról sem emlékeztetett a mai futballistákéra: 164 centiméter magas volt és 78 kiló.

A későbbi források szinte csak dicsérik a tehetségét: „Játékát olyan trükkök, cselek jellemezték, amelyek leleményesek, ötletesek, olykor derűsek voltak.” Az 1938-ban világbajnoki ezüstérmes Toldi Géza egy dokumentarista tévéműsorban azt mondta róla, „kétlábas játékos volt, és nagy erőssége volt a szögletrúgás. Nagyon gyors volt, és dacára annak, hogy kistermetű volt, nagyon sokszor ő nyerte meg az összecsapásokat.”

Tanulás nélkül nincs futball

Az első világháború idején mérnöknek tanult, tanulmányait egy erdélyi rokona fizette, a családja képtelen lett volna erre. A háború miatt mégis abba kellett hagynia a tanulást, és ekkor határozta el, hogy később edzőként szeretne dolgozni. Utóbb befejezte az egyetemet. Fontosnak tartotta a tanulást, a fiának sem hagyta, hogy csak a labdarúgással foglalkozzon, tanulnia kellett, és szakmát szereznie.

A 20-as évek második felében a Ferencváros uralta a magyar bajnokságot, Tóth „Potya” 2-2 magyar bajnoki címet és kupát nyert a csapattal. Az 1930-as vb előtt még a későbbi győztes Uruguay válogatottját is legyőzte az FTC – ráadásul idegenben. Tóth 389 mérkőzésen 145 gólt lőtt a zöld-fehéreknél. Pályafutása utolsó előtti évében, 1925-ben már edzette a Ferencvárost, élénken érdekelte a szakma. Kinevezésére így emlékezett vissza:

„1925 húsvétján történt. Vasárnap az Üllői úton megvertük az MTK-t, hétfőn a Hungária úton 5:0-ra kikaptunk a WSC-től. Este Szigeti elnök összeveszett Bródy Sanyival, s a Széchenyiben a fiúk előtt azt a kérdést intézte hozzám, felcsapnék-e trénernek. A fiuk általános lelkesedése válaszolt helyettem.”

Tudni kell, hogy ez idő tájt a sokszor szidott álamatőrizmus uralkodott a magyar futballban: nyílt titok volt, hogy a klubok pénzt vagy pénzen kívüli juttatásokat kínáltak a játékosoknak, hogy játsszanak, hiszen az edzéssel, meccsel eltöltött idő már jóval több volt, mint felhőtlen szórakozás. A szabály persze tiltotta mindezt. Az egykori magyar miniszterelnök Friedrich István, az MLSZ korábbi elnöke a többi között az álamatőr-amatőr vitába bukott bele 1923-ban, erről itt írtunk.

Kezdetben megelégedett azzal, hogy a csapat átitatódjon az ő „futballmentalitásával”. A jó futballtudás mellett két szempontot helyezett előtérbe, a lelkesedést és a klub iránti hűséget. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy a Ferencváros 1925-ben megtörje az MTK 1913 óta tartó egyeduralmát.

Tóth 1927 őszén összegezte akkori edzői filozófiájának lényegét, melynek egyik sarokpontja a differenciálás, azaz, hogy mindenkinél arra kell összpontosítani, mi a legjobb tulajdonsága, a cél annak kidomborítása:

„Mióta a Ferencváros egyik győzelmét a másik után aratja, sokan ostromolnak az én tréningmódszerem iránt. Pedig a labdatréning nálam is úgy megy több-kevesebb különbséggel, mint másutt. Az én módszerem sikerét annak tulajdonítom, hogy én már a kezdet kezdetén arra törekedtem, hogy megfelelő tanácsokkal és figyelmeztetésekkel megteremtsem a csapat lelki egységét. A csapat egyes tagjainak a lelki előkészítése is fontos, de ennél is fontosabb, hogy az egész csapatnak jó legyen a hangulata, a szelleme. Baráti összhang és nem az előírásokon alapuló, hanem mindenkiből önmagából kiinduló fegyelem, ez a két alkotóeleme egy csapat kifogástalan lelkiállapotának. Ezt kell tudni megteremteni, és akkor a többi már magától megy. Ami a voltaképpeni tréninget illeti, itt a legfontosabb elvem az egyéni bánásmód. Mindenkit különleges képességeinek és egyéni tulajdonságainak megfelelően kell kezelni.”

Edzői oklevele (Forrás: Tempó Fradi)

Rinus Michels múzsája

Az FTC 1927-ben és 1928-ban is bajnok, illetve kupagyőztes lett vele, 1928-ban a Közép-európai Kupát is megnyerte, vagyis az, amivel Tóth a magyar bajnokságban kiemelkedett, a nemzetközi téren is versenyképes volt. Ehhez fia visszaemlékezése alapján szükség volt arra, hogy több tudományterület tudásanyagát is használja, a felkészülés során más sportágakba is belekóstoljon a játékosaival, és négy nyelven is beszéljen.

„Tervszerűen képezte magát. A magyar, angol, német és olasz szakirodalom mellett nagy súlyt fektetett az elméleti megalapozottságra, és különösen a pedagógiai, pszichológiai, orvosi tudományokból merített sokat. Edzésein, amelyeket egymásra épülő folyamatnak tekintett, és mérnöki pontossággal előre megtervezett, egyforma súlyt kapott a technika, a taktika és az erőnlét, valamint az akarati, lelki felkészítés. Ő alkalmazta először az edzéseken a tornát, a különféle segédeszközöket és a kiegészítő sportokat is. Nem ismerte a kötött posztokat, mindenkinek azt kellett játszani, ahová a játék ritmusa sodorta. Ezért a csapat, mint jól olajozott szerkezet működött, állandóan mozgásban volt és bírta erővel.”

Ne ragadj a pozíciódban, légy állandóan mozgásban: nem más, mint Rinus Michels gondolatai ezek, aki bő 30-40 évvel Tóth „Potya” után, a 60-es évek végén a totális futballra építve rakta le a világverő Ajax, egyben a holland válogatott stílusának alapjait.

Unokája, Tóth István a Tóth „Potyáról” készített kisfilmben azt is elárulta, az edző színes nyelvtudásának hála levelezett a kor legismertebb szakembereivel annak érdekében, hogy bővítse az ismereteit. Sokszor éjszaka dolgozott, teljes nyugalomban.

A kutatók hatalmas szerencséjére fennmaradtak az edzésnaplói. Egyénekre lebontva gyűjtötte benne a futballisták adatait, hogy össze tudja vetni a teljesítményük változását. Külön kartonja volt minden játékosáról, életrajzi adatokkal, a legapróbb részletekkel, még azt is vezette, kinek hogyan változik a súlya. Egy-egy meccsre, ellenfélre úgyszintén külön készült.

Ő vezette be azt is, hogy játékosai időmérés mellett sprinteljenek, ahogy a téli alapozás is hozzá köthető – sokszor tornateremben edzett a csapat, amire addig nem volt példa. Az alapos bemelegítés hiányáról Sebes Gusztáv még a 40-es években is panaszkodott, miközben Tóthnál már bevett dolog volt az edzéseket megelőző kemény átmozgatás. A fiától tudjuk, hogy ő alkalmazta először a labdarúgóedzéseken a birkózást és az ökölvívást.

A Sportmúzeum című műsor 1984-es adásában a válogatott volt szövetségi kapitánya, Sós Károly meséli Tóthról, hogy nála volt először edzésen gátfutás és tribünfutás, vagyis a sprintektől eltérő, egészen más intenzitású lépcsőzés. A mérkőzésen kialakuló helyzetekhez, futástípusokhoz igazította a gyakorlatokat, a 100 méteres futásnál is változó erősségű sprintet kért a játékosaitól. Amikor Sós a kiesőhelyen álló Gammánál volt edző, megkérte Potyát, hogy egy héten keresztül minden edzésüket nézze meg a BEAC-pályán. A végén odament hozzá, és megkérdezte, mit látott. A következő válasz érkezett:

„Ide hallgasson, fiam. Nem a tréningekkel van a baj, hanem azzal, hogy a játékosai nem hiszik el magának, hogy amit edzésen gyakorolnak, a mérkőzésen is be fog válni. Ezért nem megy a meccsen, amit edzésen csinálnak.”

Az egyéniségeket kereste

Tóth az intelligens játékosban hitt, és kifogásolta, hogy a 20-as évekhez képest kevesebb olyan játékost lát a pályán, aki igazi egyéniség, aki képes önállóan döntést hozni, és jól lát a pályán.

A legendás magyar edző, Baróti Lajos a 30-as évek végén került a magyar válogatott hátvédsorába, s ebben az időszakban Tóth „Potya” is segített a nemzeti csapatnál. Egy 80-as évekbeli sportműsorban azt mondta róla, hogy Tóth a legújabb taktikai elemeket szerette volna viszont látni a csapattól, és azokat a játékosokat kereste, akik a nemzetközi korszellemhez hűen hatalmas mennyiséget tudnak futni az angolok által terjesztett WM-rendszerben. A játékosok egyéniségét is vizsgálta, és a testi-lelki adottságokat összesítve döntötte el, hogy az ellenfélnél szereplő futballistákkal szemben ki lesz a legjobb választás.

Az 1938-ban vb-ezüstérmet szerző Szűcs György, Tóth „Potya” volt újpesti játékosa ugyanebben a tévéműsorban kiemelte, a tréner edzés végén rendszeresen megkérte egy-egy játékosát, vagy az egyik csapatrészt, hogy maradjon kint vele egy kis plusz gyakorlásra. „Az egyéni fejlesztés híve volt.”

Azok után, hogy három bajnoki címet nyert a Ferencvárossal, az Újpesttel is aranyérmes lett 1933-ban. Máig ő az egyetlen magyar edző, aki mindkét csapattal bajnok lett.

Tóth „Potyát” a 30-as évek elején szerződtette edzőnek a Triestina, majd Weisz Árpádot váltva elfoglalta az Internazionale (Ambrosiana-Inter) kispadját. Triesztbe többször is visszatért, csapataival jórészt a Serie A középmezőnyében végzett. Érdekesség, hogy amivel Magyarországon halmozta a sikereket, az Olaszországban nem működött a megszokott színvonalon.

(Forrás: YouTube)

Mit ér az edző képzettség nélkül?

1939-ben úgy tért haza végleg Olaszországból, hogy egyetlen porcikája sem kívánta a fasizmust, erőteljesen a Mussolini-féle ideológiával szemben foglalt állást.

Az Elektromosnál látott munkához, és felvetette, hogy segítené a csapatot, ha nem a legnagyobb melegben kellene nyáron mérkőzést játszaniuk. Kérése nyomán az akkori Latorca utcában, az ELMŰ-sporttelepen nyílt meg az első kandeláberekkel felszerelt pálya 1939-ben.

Az ő javaslatára jött létre a magyar edzők első fóruma, az edzői kollégium. Az Aranycsapat szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv 1984-ben úgy nyilatkozott, hogy sokan kétkedve, ellenkezve fogadták az ötletét. Ő viszont nem hagyta magát, és Európában először ő javasolta edzői tanfolyam bevezetését, ennek nyomán indult be a hazai edzőképzés. Fontos partnere volt ebben a misszióban például a magyar futball hőskorának egyik legjobb játékosa, Schlosser Imre is.

Több edző és sportember is tagja volt a polgári ellenálláshoz tartozó, antifasiszta indíttatású Dallam-csoportnak. A csapat egyik fő célja az volt, hogy megakadályozzák a budapesti hidak felrobbantását. Emberek sokaságát mentették meg a második világháborúban, zsidókat és a rendszer ellenségeit rejtegették.

Miután a Dallam-csoport életre hívója, a magyar származású amerikai ezredes, Kovács Pál egy alkalmi nőismerősének (egy szajhának) elkottyintotta, mivel is foglalkoznak, a nőtől egy másik férfihoz is eljutott az információ, aki feljelentést tett. 1944 decemberében a rendőrség elkezdte letartóztatni a Dallam-csoport tagjait. Tóth „Potyát” is elfogták, a Hadik-laktanyában vallatták, majd a Gestapo Fő utcai épületébe került. Miközben börtönről börtönre szállították, az őrök egy ízben jelezték neki a járműben, hogy félrenéznek, ha meglógna az egyik sarkon. Nem élt a lehetőséggel, mert nem akarta magára hagyni a börtönben sínylődő jó barátját, az SS Laziót és az AS Romát is edző Kertész Gézát. Egymás melletti cellában néztek szembe a sorsukkal.

Tóth „Potya” Istvánt több ellenálló társával, köztük Kertész Gézával együtt 1945. február 6-án lőtték agyon a Belügyminisztérium Várban található épületében. A neve később felkerült a Belügyminisztérium, az FTC, az Elektromos és a zsidómentők emléktáblájára egyaránt.

Felhasznált források:

Szegedi Péter: Az első aranykor – a magyar foci 1945-ig

Andreides Gábor, Dénes Tamás: Weisz és a többiek – magyarok az olasz fociban, 1920-1960

Az MTV Sportmúzeum című sorozatának 1984. április 17-i adása

Tóth-Potya István, az FTC hőse – az Fradi Tv kisfilmje

tempofradi.hu

Kiemelt fotó: itthonrolhaza.hu