Itthon tényleg sokkal nehezebb? – A Fradi és az NB I „terhe”

Sőt, az a valószínűbb, hogy ez a szerencsefaktor előbb-utóbb megfordul, és valahol egyszer csak összeáll egy olyan ütőképes gárda, amely nem fog sorra botladozni a különösebb kihívást egyáltalán nem támasztó élvonalbeli ellenfelekkel szemben, miközben a Fradi éppen 3-4-5 mérkőzésen át képtelen győzelmet aratni. És ehhez nem kell semmi rendkívüli szakmai nóvum, sem sok milliárdos költségvetés, erre a legeklatánsabb példa a 2022/23-as kiírásban újoncként is a zöldek bajuszát cibálgató ezüstérmes Kecskemét.

Ugyan az idei őszön a Fradi legrosszabb etapja „csak” három fordulón át tartott, de az is elég volt ahhoz, hogy kongani kezdjenek a vészharangok. A vérszegény sorozat még októberből származik: előbb döntetlen a Paks és az Újpest ellen, majd egy hazai zakó a ZTE-től, közvetlenül a salzburgi győzelem után. Persze ezt meglehetne magyarázni azzal, hogy a Paks az egyik legjobb magyar csapat, a derbi meg derbi, meg hogy az idegenbeli El-bravúr után három nappal nem sikerült megfelelően regenerálódni (miközben öt helyen változott a kezdő tizenegy), továbbá, hogy mindenki mindig a zöld-fehérek ellen akar bizonyítani

– de 2025-ben ne bohóckodjunk már ezzel a mára totálisan falssá lett, és eleve közhelyes „érvkészlettel”.

De a Fradi kifejezetten meggyőző nemzetközi teljesítménye miatt sem túl hiteles ezek mögé bújni, másrészt a címvédő keretének mélysége, és Robbie Keane rotációs-rendszere miatt sem. Persze az oly sokszor hangoztatott kettős terhelés minden azt enyhíteni hivatott körülmény mellett is egy olyan nehezítő tényező, amivel a többi magyar klubnak nem kell megküzdenie; csakhogy a Ferencvárost pont ez különbözteti meg a honi riválisoktól, és éppen az emeli mindenki más fölé, hogy immár sorozatban hetedik éve játszik Európában! Ennyi idő után pedig ebben nincs semmi újdonság, és különösebb kihívást sem szabadna jelentenie.

Ha képes nyerni Belgiumban és Ausztriában, majd pontot rabolni Isztambulban, talán nem túlzott elvárás egy hazai győzelem a Zalaegerszeg vagy a Nyíregyháza ellen sem. Főleg úgy, hogy idén egy kisebb különítmény van az NB I-re „szakosítva”. Gruber Zsombor (8 gól, 3 gólpassz), Szalai Gábor, Nagy Barnabás, Jonathan Levi és Alekszandar Pesics szinte csak a Fizz Ligában játszik (a magyarok persze az „ötmagyaros” szabály miatt is), míg az elmúlt két év egyik legjobbja, Mohammed Abu Fani máshol nem is tud, mivel az El-re be sem nevezték.

Régóta tudjuk, hogy a zöldek legnagyobb versenyhátrányát éppen a magyar bajnokság jelenti, hiszen az semmilyen módon nem készíti fel a nemzetközi helytállásra, sőt hosszútávon kifejezetten kontraproduktív, hogy úgyis viszonylag simán nyerhető az FTC számára, hogy az Európa-ligához képest sokszor legfeljebb félgőzzel játszik.

És bár idén ennek a hendikepnek szerencsére nyoma sincs az El-ben, a problémakör nem megoldott, és nem ártana végre kezdeni vele valamit.

Persze, ezért nemcsak a Fradi kárhoztatható, részint teljesen érthető, hogy belekényelmesedtek ebbe a helyzetbe, de ahogy fentebb utaltam rá, ez a rossz mentalitás bármikor visszaüthet. Ugyanis a klubmodell alapja a bajnoki cím, az elvárt és immár megszokott nemzetközi jelenlét abból következik. Ha nincs bajnoki cím, nincs BL-selejtező sem, aminek a bajnoki ágáról legrosszabb esetben is legalább a Konferencia-liga selejtezőjében köt ki a csapat, ahol a kiemelt státusza okán viszonylag könnyedén bemasírozhat az alapszakaszba.

Ha azonban csak 2. vagy 3. a bajnokságban, eleve a Kl-ben kezdi meg a kvalifikációt, a BL és az El pedig szóba sem kerülhet – az pedig a mai Fradinak már egyértelmű kudarcnak számítana.

Bár a címvédő nyilvánvalóan rég kinőtte a honi élvonalat és elméleti szinten minden létező szempontból kiemelkedik a mezőnyből, ehhez képest annak nem a kétségkívül meglévő tudáskülönbségéből következő hegemón uralkodója, inkább csak

a többiek gyengeségének állandó haszonélvezője.

A zöldeknek a bajnokság egyértelműen teher, amit kötelező megnyerni, ahol minden elmaradt győzelmet magyarázni kell, ahol figyelni kell arra, hogy hány magyar játékos van egyszerre a pályán, és ahol minden szem rá szegeződik – és minden meggondolatlan félmondatból címlapsztori születik.

Kellemetlen? Naná; de hát ilyen a showbusiness, tűrni és viselni kell méltósággal, ez különbözteti meg a profit az amatőrtől – és aligha túlzunk nagyot, ha a Ferencváros itthon senki máshoz nem hasonlítható lehetőségeiből kiindulva ekkora kontrasztot teremtünk közte, és az egész NB I között.

Amikor a 2018/19-es szezonban Szerhij Rebrov irányításával elkezdődött a mostani sikerkorszak, még számszerűen is megnyerőbb volt a csapat, pedig eleinte a tőkeerős és abban az idényben az Európa-liga csoportkörében vitézkedő Fehérvár képében egy egészen komoly riválisa is volt. Mégis 13 ponttal végzett a Vidi előtt a bajnokság végén, ahogyan a következő kiírásban is. Aztán 2021-ben már a Puskás Akadémiát előzte 20 ponttal – a megszerzett 78 pont, az egyetlen elszenvedett vereség és a pontkülönbség is rekord a 12 csapatos élvonal 10 éve íródó történetében.

2022-ben a Kisvárda előtt zárt 12 pontos különbséggel; 2023 tavaszán viszont igencsak döcögött a zöld-fehér szekér, Sztanyiszlav Csercseszov vezetésével csupán 6 pontot vert az FTC az újonc Kecskemétre – az abban a szezonban elszenvedett 8 veresége messze a legtöbb az elmúlt hét esztendőben. 2024-ben aztán 16 egységgel szerzett többet a második helyezett Paksnál, idén tavasszal azonban mindössze 3 pont volt a különbség a javára a végelszámolásnál a mumussá lett Puskás Akadémiával szemben.

A Fradi senki ellen sem hullajtott több pontot az elmúlt években: a 2022 októberi és a két héttel ezelőtti győzelme között megrendezett kilenc bajnoki találkozójukon mindössze egyszer tudta megverni a felcsúti együttest – ami még úgy is megdöbbentő, hogy a PAFC egyértelműen élcsapattá vált.

Az persze tény, hogy amikor nagyon kell, a Fradi jobban odateszi magát, és véletlenül sem állítanám, hogy bárki is direktben veszélyeztetheti a bajnoki címét, mert azt kizárólag saját maga tudja elveszíteni. Az viszont biztos, hogy teljesen fölöslegesen nehezíti meg a saját dolgát azzal, hogy sokszor úgy játszik idehaza, mintha a pályára lépésért önmagában is járna a három pont.

Gyakorta ég és föld a különbség az Európa-ligában demonstrált produktum és az NB I-ben nyújtott alakítások között, amit nem lehet mindig a motiváció- és tétkülönbség evidens voltával magyarázni. És minél kisebb a bajnoki előny, ez annál inkább igaz, márpedig jelen állás szerint az teljesen elhanyagolható.

Ráadásul az idei kiírásban az elmúlt évek két legerősebb kihívója, a Paks és a Puskás Akadémia mellé megérkezett a Győr és a Debrecen is. Az ETO már tavasz óta szárnyal – a Lokival hosszútávon talán nem kell olyan komolyan számolni – de pillanatnyilag így is egy négyes üldözőboly liheg a Fradi nyakán, és ezt nem lehet félvállról venni. Különösen úgy, hogy a remélt nemzetközi kupatavasz által támasztott kihívások mellett kellene majd megint magasabb fokozatra kapcsolni a Fizz Ligában is a téli szünetet követően. Persze vélhetően a bajnokság utolsó harmadában már legfeljebb csak a Magyar Kupa-szereplés „nehezíti” a zöldek hazai dolgát, de alighanem a kilencedik kerületben sem az mesterterv, hogy jövőre is az utolsó fordulókban kelljen bebiztosítani a bajnoki címet.

A Ferencváros célja az, hogy Közép-Kelet Európa mintaklubja legyen, és noha ezirányban jelentős elmozdulást tett az elmúlt évtizedben – azért még messze nem tart ott. 

Ahhoz illene komolyabban venni a bajnokságot is (hogy a működési modell hiátusainak és visszásságainak kérdéskörét most meg se nyissuk), és megtisztelni az ország legnagyobb szurkolótáborát azzal, hogy legalább az El-ben tanúsított elszántság 70%-át kiviszi a pályára a honi élvonalban is – és akkor talán nemcsak az Újpest ellen telne meg a Groupama Aréna a hétvégéken sem.

Persze a zsinórban nyolcadik bajnoki trófeához jó eséllyel elég lehet az elmúlt években látott, visszafogottabb hozzáállás is; a megálmodott regionális kiemelkedéshez azonban biztosan nem.

Borítókép: Micheller Szilvia / Ferencváros