„A futballban fontos az eredmény, nekem azonban legalább olyan lényeges, hogyan játszik a csapatom” – interjú Szrdjan Blagojeviccsel

– A Debrecen kispadján eltöltött tizenhat bajnoki mérkőzésén nyolc győzelmet aratott, szerzett huszonhét pontot – elégedett az eredménysorral?

– Sosem vagyok az, mindig a jobbra törekszem, már csak a maximalista természetem miatt sem felelhetek igennel. Egész egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy miképpen lehetne jobb a csapat, mit tehetnék még azért, hogy javuljunk. Szokás mondani, az utolsó vereség él a legélénkebben az emberben, ez velem is így van, mégis, a debreceni időszakom egészét tekintve, azt hiszem, mondhatom, fejlődtünk, márpedig ez a leglényegesebb. Eredményességben, csapatjátékban, az egyének szintjén egyaránt. Szóval még akár elégedett is lehetnék…

– Csak hát a folyton tökéletességre törekvő énje…

– Igen, ezért vagyok bajban, amikor arra kell válaszolnom, megfelelőnek gondolom-e a csapat teljesítményét. Mert mindig azt érzem, lehetnénk jobbak. És jobbnak is kell lennünk. Egyelőre bizonyos periódusokban játszunk csak igazán jól, úgy, ahogy én azt szeretném, ugyanakkor tudom, minden játékosom minden tőle telhetőt megtesz a jó szereplésért, a futballisták munkamorálja példaértékű. Ettől még játékban jócskán javulhatunk. Talán éppen az a legnagyobb gond az NB I-ben, hogy a csapatok többsége képtelen kiegyensúlyozottan jól teljesíteni, tartani a minőséget, ezért is annyira kiszámíthatatlan a liga, bármilyen eredmény előfordulhat szinte bármelyik meccsen. 

– Mégis, mely területen kellene elsősorban javulniuk?

– Abban, hogy kiegyensúlyozottabbak legyünk, feltétlenül. Jobbnak kell lennünk abban, hogy labdaszerzés után mikor lendüljünk át azonnal támadásba, és mikor váltsunk türelmesebb játékra, de ugyancsak több energiát kell fordítanunk a védekező átmenetekre. Fontos, hogy a játékosok meccs közben felismerjék, mik a kívánatos megoldások, az is, hogy egyre magabiztosabban valósítsuk meg az edzéseken gyakoroltakat.

– Ha már a hiányolt kiegyensúlyozottság: „crazy game”, mondta az első, a Honvéd elleni négy háromra megnyert bajnokija után, amikor négy nullra mentek már, de a Kisvárda (2–3), a Kecskemét (2–2) és a második Honvéd elleni találkozó (3–2) is őrült meccsnek bizonyult. Szereti ezeket az idegörlő, fordulatos összecsapásokat, vagy az izgalommentesebb meccsekre szavazna. Már ha a futballban létezik olyan…

– A szurkolók biztosan bírják, én azért azt szeretem, ha kontrolláljuk a mérkőzéseinket, ha urai vagyunk a történteknek. Ha rajtam múlna, a csapatom minden meccsét az első perctől az utolsóig kontrollálná, de tudom, ilyen a futballban nem létezik. Mindenesetre törekszünk arra, hogy a védekező és a támadó fázisban is kézben tartsuk a mérkőzéseket. Ugyanakkor a kérdést onnan is meg lehet közelíteni, hogy a hektikusabb meccseinken is megmutattuk, van tartásunk; vagy megőriztük végül az előnyt, vagy a magunk javára tudtuk fordítani a mérkőzést. Az NB I-ben eltöltött hat hónap alatt az a benyomás alakult ki bennem, hogy az az együttes nyer, amelyik inkább képes kontrollálni a meccseket. Mert amúgy a csapatok közti minőségbeli különbség elenyésző.

Forrás: Czinege Melinda/HAON

– Mennyire stresszes amúgy az edzői munka?

– Hozzáállás kérdése. Egy kosárlabdaedző barátom mondja mindig, mennyire jó dolgunk van egy átlagemberhez képest, elvégre mindaz az izgalom és érzelmi hullámvasutazás, amit akár csak egyetlen kilencven perc alatt is megélünk, másnak hosszú évek alatt sem adatik meg. Ezért mondom azt, attól függ, hogyan közelítesz a kérdéshez. Mi abban a másfél órában egyszerre lehetünk szomorúak és boldogok, elégedettek és elégedetlenek. Ha ezt privilégiumnak tekinted, nem stresszként gondolsz rá. Én is inkább áldásnak gondolom, és úgy vélem, ez a fajta hullámzás a játék egyik szépsége. 

– Ha pedig nem így vélekedne róla, alighanem más munkát kellene keresnie…

– Amikor valaki arról panaszkodik első osztályú edzőként, vagy akár játékosként, hogy milyen nehéz a munkája, mindig arra gondolok, hány tréner és futballista adna meg bármit, hogy a helyében legyen. 

– Edzőként miben leli a legnagyobb örömét?

– Ha fejlődést tapasztalok. Ha azt látom, a csapat javul, ha működik mindaz, amit elterveztem. Az jó érzéssel tölt el. Ugyancsak örömöt okoz, ha sikerül kijavítani a hibákat, amelyeket egy-egy elemzéssel felfedezünk.

– És a munka melyik szegmense hozza leginkább lázba? Ez, vagyis az elemzés és a hibakeresés? Vagy maga a tréning? A meccsek izgalma? A megfelelő taktika megalkotása? Netán az új játékosok felkutatása?

– Mindegyik felsorolt terület kedves a számomra, és mind része az edzői munkának. Ez egy sokrétű folyamat. Fontos feladat analizálni, meglelni a megoldásokat, de ugyanolyan fontos azokat úgy begyakoroltatni, hogy jobbak legyünk. A legjobb érzés az, amikor kiderül, helyesen döntöttem. Ugyancsak örömteli, amikor ráébredek, hol hibáztam, és sikerül azt kijavítani. Mindig is kellő kritikával gondoltam magamra, mindig elemzem a tevékenységemet, mindig azt kutatom, mit tudnánk a stábommal jobbá tenni, már csak ezért is vagyok nyitott az újra, az új tudás befogadására. 

– Így azért tényleg nehéz lehet elégedettnek lenni…

– Az én felfogásom szerint nincsenek problémák, csak kihívások. Hogy van nehézsége a munkánknak? Van. De kihívásként gondolok inkább rá.

– És mi a legnagyobb kihívás?

– Vannak helyzetek, amelyeket nem szeretek, amelyek kényelmetlenek, ha valami olyat kell tennem, ami nem kellemes. Nem szeretem például, ha olyanokkal kell dolgoznom, akik nem hajlandóak keményen melózni. Ezektől a szituációktól tartok, mert tudom, problémát szülnek. De ezeket is meg kell oldani. Ezért szeretem én kiválogatni a játékosokat, olyanokat, akik a megfelelő munkamorállal bírnak, akikben lobog a tűz. 

– Debrecenben találkozott olyannal, aki nem felelt meg az említett kritériumnak?

– Az első pillanattól kezdve nagyon elégedett voltam a csapat munkamoráljával. Pozitív meglepetésként ért. E tekintetben is remek közösséget találtam Debrecenben. Nem lehet egy rossz szavam sem a játékosokra, az első naptól fogva nagyon jól dolgoznak. 

Forrás: Kiss Annamarie/HAON

– Negyvenkilenc éves korára számos csapatnál megfordult, de mikor fogalmazódott meg először önben, hogy edzővé szeretne válni?

– Huszonnyolc évesen. Átlagos futballistának számítottam Szerbiában, el is kezdtem már a pályafutásom közben a Testnevelési Egyetemet, ott felvettem fakultációnak a futballedzői szakot. Onnantól fogva elkezdtem edzői fejjel gondolkodni. Az egyetem mellett később a Pro licences tanfolyamot is elvégeztem. A huszonnyolc azért vízválasztó, mert akkor estem át egy súlyos térdoperáción, két évig nem játszhattam, akkor eldöntöttem, felhagyok az élvonalbeli futballal. Legalábbis ami a nagypályát illeti, mert hét évig futsaloztam utána a szerb első ligában. Elkezdtem közben akadémián edzősködni, nyolc évig gyerekekkel foglalkoztam, azután döntöttem úgy, a felnőtt foci felé fordulok. A negyedosztályban kezdtem, onnan lépegettem egyre feljebb, és váltam felkészültté a nagyobb kihívásokra. Azt remélem legalábbis, hogy felkészültem rá.  

– Kik azok a trénerek, akik leginkább hatottak az edzői „egyedfejlődésére”?

– Mindig azokat az edzőket követtem, akik valami különlegessel rukkoltak ki, illetve akik feltétlenül kontrollálni akarják a meccseket, birtokolni a labdát, létszámfölényes helyzeteket kialakítani, mert az ő edzői karakterüket tekintem az enyémhez hasonlónak. Ezért is szeretem Pep Guardiola, Gian Piero Gasperini, Roberto De Zerbi, Arne Slot csapatait nézni.

– Az edzői hitvallása is ezekre az erényekre rímel?

– Igen, de nem szeretem, ha l’art pour l’art birtokoljuk a labdát, azt szeretem, ha annak segítségével létszámfölényt alakítunk ki, és sikerül eljutni a támadóharmadba. Az én ideális világomban mindig nálunk lenne a labda, ami persze megvalósíthatatlan. De törekedni muszáj rá, ahogy fejlődni is. Az agresszív átmenetekben nekünk kell is, védekezésben és támadásban egyaránt. Fontos lenne, hogy a futballisták minél jobban olvassák a játékot, hogy tökéletesen tudják, kinek milyen helyet kell elfoglalni a pályán. Azt akarom elérni, hogy ne a másik csapat hibáját várják az enyéim, hanem hogy kierőszakolják azt.

– Melyik edzői eredményére a legbüszkébb? Amikor az Indjijával feljutott a szerb élvonalba? 

– A futballban fontos az eredmény, nekem azonban legalább olyan lényeges, hogyan játszik a csapatom. És hogy mennyire jár közel ahhoz a teljesítményhez, amit megálmodtunk. A Szuperligába jutás az Indjijával valóban nagy sikernek számított, mert senki nem vett bennünket komolyan. De az Asztana tavalyi bajnoki címét is a magaménak érzem valamelyest, mégiscsak én irányítottam az együttest a bajnokság úgy nyolcvan százalékában, hat fordulóval a vége előtt kellett eljönnünk a stábommal Kazahsztánból.

Fotó: DVSC Facebook

– Nehéz lehetett otthagyni az aranyra pályázó csapatot…

– Nagyon. Két ponttal vezetett ugyan az Aktobe, de minden esélyünk megvolt a diadalra. Kazahsztánban épp volt egy politikai váltás, annak hatása a futballvilágot is érintette: távozott a klub elnöke és igazgatója, az új vezetés pedig úgy döntött, új edző dukál az új érához.

– Mindjárt befutott azonban a Debrecen ajánlata. Könnyű döntés volt?

– Korántsem. Azért nem, mert nem sokat tudtam a csapatról és az NB I-ről, és nem akartam az ismeretlenbe belevágni. Úgyhogy egy-két nap alatt ami infót csak lehetett, igyekeztem begyűjteni a Debrecenről, a magyar első osztályról, az ellenfelekről. Beszélgettem a korábban Magyarországon dolgozó szerb barátaimmal, a stábbal megnéztük a Debrecen hét teljes meccsét, a repülőn is meccset néztem. Azután lett már elég információm ahhoz, hogy elfogadjam az ajánlatot. Így aztán Kazahsztánból nem Belgrádba, hanem egyenesen Budapestre repültem. Mindig fontosnak ítéltem, hogy minden egyes döntésem az előrelépést szolgálja a karrieremben, Debrecenben, illetve a magyar élvonalban dolgozni márpedig előrelépés.

– Elég döcögősen kezdte az idényt a Loki, mi volt az első dolog, amit közölt a játékosaival?

– A csapat meccseit elemezve arra jutottunk, hogy nagy energiákat mozgósít, ezt az erényét meg kell tartani, nem volt ugyanakkor elég stabil a csapat. Azt kellett elérnünk, hogy a nagy energiabevitel mellett is jól döntsenek a játékosok, hogy azért türelem is legyen a játékunkban. Kevés időnk maradt persze az első meccsig, de igyekeztünk elültetni az elképzeléseinket.

– Ahhoz képest pedig, ahol akkor állt a Loki, elég jelentős a különbség: kilenc játéknappal a vége előtt a harmadik helyért küzd. A dobogó a cél?

– Nem gondolkodunk egyelőre helyezésben, ami nem azt jelenti, ne lennénk ambiciózusak. Nem szeretek azonban ennyire előre szaladni, a soron következő feladatra szeretek koncentrálni, a napi munkára, arra, hogyan lehetünk jobbak holnap. A játékosokat is erre kérem, hogy minden edzésen maximálisan összpontosítsanak, aztán meglátjuk, az elvégzett munkának mi lesz a jutalma. Ahogy említettem, nagyon kicsi a különbség a csapatok között, bármi előfordulhat. Szerénynek kell maradnunk, alázatosnak, tisztelettel viseltetni a futball iránt, odafigyelni az alapelveinkre, maximális erőbedobással és koncentrációval dolgozni, aztán úgyis elválik, mindez mire elég.

Kiemelt kép: DVSC Facebook