„A Genk és a Fradi sem Konferencia-liga-csapat” – interjú Tőzsér Dániellel

– Útban Genk felé?

– Igen, jelezték egykori klubomból, hogy szeretnének meghívni a Ferencváros elleni mérkőzésre, én pedig örömmel elfogadtam.

– És mire számítasz? Már a döntetlen is bravúr lenne a Fraditól?

– Két közel azonos erősségű csapat méri össze a tudását, szerintem a pillanatnyi forma dönthet, illetve hogy melyik együttes éhesebb a sikerre, melyik akarja jobban, melyiknek fontosabb ez az összecsapás. 

– Lehet az esélye a Fradinak, hogy a sorozatot mondjuk úgy könnyedebben veszi a Genk? Vagy éppen a magyar ellenfelet? Vagy van már akkora nemzetközi respektje a Ferencvárosnak, hogy ez nem fordulhat elő.

– Biztosan kellő tisztelettel kezelik a Fradit. BL- és El-szereplő volt az utóbbi időben, a nemzetközi színtéren is bizonyított, nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Hogy maga a Konferencia-liga mit jelent a Genknek, az más kérdés. A hozzáálláson sok múlik. Van úgy, hogy száztíz százalékot adsz, máskor viszont csak kilencvenhetet, és azon elmehet a meccs. De ez két remekül felépített klub, két jó csapat, kiváló játékosokkal, nagyszerű edzőkkel a kispadon. Egyik sem Konferencia-liga-csapat.

– Inkább BL?

– Szerintem az előbb említettek miatt – szervezettség, infrastruktúra, játékosállomány – BL-kategória.

A Bajnokok Ligája mondhatni állandó résztvevői és a Fradi között azért még mindig jókora a különbség az anyagi lehetőségek terén, de oda eljutott már a Ferencváros, hogy biztos csoportkörös legyen valamelyik sorozatban. Lehet, egy Ekl-szereplést már nem is élünk meg olyan nagy sikerként, pedig az.

Ugyanakkor eljutott arra a szintre, hogy célként tűzze ki a BL főtábláját.

– Mennyire nehéz az ellenfeleknek Genkben futballozni?

– Nem könnyű… Ettől még ez abszolút háromesélyes találkozó. Hangulatos aréna a Genké, hasonló méretű, mint a Groupama, leblokkolni biztos nem fognak tőle a ferencvárosiak.

– A Bajnokok Ligája selejtezőjében a Servette-tel szemben tizenegyesekekkel, az El-ből az Olympiakosz ellen szoros párharcban esett ki a Genk. A BL-búcsút hatalmas csalódásként élte meg az együttes?

– Biztosan. Ezért is mondtam azt, az egyik faktor az lehet, mennyire tartják fontosnak ezt a sorozatot, másodlagos-e a bajnokság mellett. Azért az eddigi két csoporteredmény azt mutatja, korántsem veszik félvállról. De eredetileg a BL-be vágyott a Genk.

– Jártál ott vele, hovatovább csapatkapitányként vezethetted ki a társaságot. Úgy tekintesz rá, mint karriered legnagyobb sikere?

– Inkább mint egy álom beteljesülése. Gyerekként arról álmodsz, hogy a gyepen hallgatod a BL himnuszát, nekem ez már huszonegy évesen megadatott, amikor az Athénnal mások mellett a Milannal meccselhettünk. Az pedig, hogy nyolcvanezer fanatikusunk előtt, a görögtüzekben égő Olimpiai Stadionban a Cafúval, Maldinival, Pirlóval, Kakával, Inzaghival felsorakozó, későbbi BL-győztest le tudtuk győzni, csak hab azon a bizonyos tortán. Szerencsésnek vallhatom magam, amiért két különböző országbeli klubbal is eljutottam a Bajnokok Ligájába, rommá nem nagyon vertek minket – na jó, egyszer igen, a Valencia. Hetet kaptunk a Mestallában, de akkor páratlan sérüléshullám sújtotta a Genket, ezért szaladtunk bele a Chelsea otthonában is egy nagyobb pofonba. Győzelemben is volt azért részem, mégsem a BL-szereplést tartom pályafutásom legnagyobb sikerének.

– Hanem?

– A belga bajnoki cím, a kupagyőzelem, vagy a gólommal megnyert Szuperkupa, ami az első volt a klub történetében, nagyobb dicsőség, ahogyan a Premier League-be jutás a Watforddal szintén. A 2016-os Eb-szereplés kiharcolása ugyancsak, a Debrecennel való kiesés mellett életem legnagyobb csalódása viszont, hogy aztán nem lehettem ott az Európa-bajnokságon. 

Fotó: Action Images

–Mennyire viselt meg?

– Akkor nagyon, kár volna tagadni.

Hivatalos magyarázat nélkül maradtam ki az Eb-keretből, nevetséges indokkal egyébként. A Feröer elleni Eb-selejtező előtt jeleztem, szeretnék ott lenni a kislányom születésénél, amibe bele is egyezett a kapitány, így azt gondoltam, ezt megbeszéltük. Elhagytam az edzőtábort, a meccsre azonban visszaértem Londonból. Játszottam, de a szünetben vesztes állásnál lecseréltek, onnantól pedig nem hívtak, noha addig végigjátszottam a selejtezősorozatot.

Az élet nem habostorta, az ilyen csalódások is formálják az embert. Azt nem mondom, hogy tanultam belőle, ebből nincs mit, pusztán csak elfogadtam. Most sem döntenék másképp. Ahogy elfogadtam azt is, hogy Egervári Sándor nem hív meg, noha abból a keretből keveseknek voltak olyan szintű nemzetközi tapasztalatai, mint nekem. Az élet megtanít kezelni a kudarcokat, ahogyan a sikereket is.

– Az, hogy Thibaut Courtois-val és Kevin De Bruynével futballozhattál évekig egy csapatban, sőt a kapitányuk lehettél, elég nagy siker…

– Igen, ez az a sztori, amit remélhetően elmesélhetek majd az unokáimnak. Hogy kikkel játszott együtt a papa. Akkor is lerítt róluk, hogy fantasztikus tehetségek, Thibaut-val azóta is megmaradt a jó barátságunk. A nyáron kérte, szervezzem meg a budapesti legénybúcsúját, örömmel segítettem.

Fotó: Instagram

– Azt inkább nem kérdezem meg, hogyan telt…

– Jól éreztük magunkat, jókat ettünk, ittunk.

– Cannes-i esküvőjére ugyancsak hivatalos voltál, a zárkózottabbnak tűnő De Bruynével azért gondolom, kevésbé szoros a viszony.

– Vele ritkán kommunikálok, de nagyon örültem, hogy az utolsó profi meccsemen videóüzenetben ő és Thibaut is köszöntött. Kevin más típus, ő a valódi zseni, akit a hangulatváltozásaival együtt kell elfogadni. Ettől még sokszor nem tudtuk, épp mi a kívánatos közeledési mód. Ha összefutnánk Manchesterben, nyilván megölelnénk egymást és eldumálnánk. Mindkettejükkel öröm volt együtt játszani. Thibaut-nak már akkor mondtam, egy nap még büszkévé tesz minket azzal, hogy BL-győztes lesz – az Atléticóval még nem, a Reallal megadatott neki. Az élethez kell egy kis szerencse, úgy kerülhetett be tizennyolc évesen a kezdőbe, hogy Köteles Lacinak regisztrációs problémái adódtak, a másik kapusunk megsérült. Thibaut meg valahogy bennragadt… Nálam a világ legjobb kapusa.

– De Bruyne pedig az elmúlt négy-öt év legkiválóbb középpályása?

– Aligha néznek idiótának, ha erre helyeselek. Az biztos, hogy az egyik legjobb. Sosem szerettem a Messi vagy Ronaldo vitát sem, nem mindegy, melyikük a jobb? Örüljünk, hogy annyi éven át élvezhettük a játékukat. Kevin világklasszis, különleges kvalitásai ugyancsak hamar megmutatkoztak. Jobbal-ballal tökéletesen rúgott, a kellő egoizmus is megvolt benne, folyamatosan fejlődött. Egymás mellett játszottunk, ő a bal oldalon, én középen. Minden pillanatban elkérte a labdát, sosem majrézott senkitől, kiváló versenyzőalkat. Gondolkodás nélkül rávitte a labdát védőjére, a „na, gyere, próbáld elvenni tőlem” felkiáltással. A dinamikája, sebessége, technikája is megvolt ahhoz, hogy ne legyen önbizalom híján. Tényleg mindegy volt, melyik lábára jön a labda. A rúgótechnikája kétségtelenül az egyik legfőbb erőssége.

– Testközelből láthattad, úgyhogy tudod a választ: a rengeteg gyakorlás eredménye, vagy legalább annyira veleszületett képesség?

– Mindkettő benne van. Cristiano Ronaldo kapcsán halljuk mindig, mennyire munkamániás, De Bruyne viszont nem feltétlenül attól vált briliáns technikájú lövőjátékossá, mert minden edzés után három órát gyakorolta a szabadrúgásokat. Más lehet, többet maradt kint, mégis mennyivel többre vitte, mint a többség. Mert olyat tud, amit nem lehet megtanulni. Félreértés ne essék, rendkívül szorgalmas volt ő is, de nem feltétlenül a plusz melón múlt esetében.

Én például sokal többet maradtam kint a pályán, mégis mennyivel többre vitte, mint én. Mert olyat tud, amit nem lehet megtanulni. Ettől még nem volt hiba az edzésmunkájában, de nem a pluszmelón múlt esetében.

A veleszületett tehetségén túl sokkal inkább a közegen, hogy mit táplálnak belé, miket hall felcseperedve. A magyar focista hosszú évekig hallgatta, hogy mennyire gyenge, ő meg azt, mennyire jó. Ezért is fontos, hogy a válogatott sikerei miatt kezdik ismét tisztelni idehaza a labdarúgókat.

– Legalábbis a válogatottban játszókat… Meg persze a Fradi eredményeit. De lehet még csapatunk a következő öt-tíz évben, amelyik ugyancsak csoportkörös szereplésre aspirálhat?

– A klubstruktúrát, az anyagi lehetőségeket, a tudatos építkezést tekintve aligha. Most még legalábbis ezt nem látom.

– Az, hogy a Ferencváros a korábbi évek küszködései és csalódást jelentő kiesései után immár állandó csoportkörös klub, csak azon múlt, hogy képes immár minőségi légiósokat igazolni, vagy valami más is kellett hozzá? 

– Amióta Kubatov Gábor az elnök, van egyfajta állandóság, jó ideje érezhető a fejlődés. Ez nem csak a Fradinak, a magyar futballnak is jó. Szakmailag is jól döntenek immár a Fradiban, ehhez kellett a biztos anyagi háttér, mert pénz nélkül nem lehet minőségi futballt csinálni. És alighanem kellett hozzá Hajnal Tamás szakmai munkája is, hogy megfelelő keretet rakjon össze. Mindig becsúszik majd egy-egy rossz igazolás, ez elkerülhetetlen, de az út jó. Belgiumban jó ideje ráléptek már a helyes útra, elsősorban a sokat megcsodált utánpótlás-nevelést tekintve.

– Ha valamit átvehetnél tőlük, az lenne az?

– Nem ismerem eléggé a belga futballrendszert ahhoz, hogy érdemben tudjak erre felelni. Szerintem jó irányba halad a magyar futball, Csányi Sándor elnöklése óta tudatos az építkezés, ennek is köszönhető, hogy itt tart a magyar válogatott. Szerintem vitathatatlan a fejlődés. Oké, lehet, hogy az Európa-bajnokságra egyszerűbb eljutni, mint korábban, szerintem azonban a vb-szereplés is csak idő kérdése.

– A válogatott sikerei valóban nagyszerűek, a játékosok és Marco Rossi előtt is le a kalappal. De lehet, hogy elfedi az a siker a magyar futball mélyebb problémáit? És azt nem az MLSZ dolga megoldani, hanem a kluboké. Azon múlik az utánpótlás, hogyan dolgoznak a klubokban, az akadémiákon. Csak most be lehet bújni Rossi zsenialitása mögé…

– Több összetevős dolog ez. Klubszinten el kell dönteni, mi a prioritás. A Fradinál a BL-be, de minimum az Ekl-be jutás. Mert a magyar futball zászlóshajója, nagyobb a büdzsé, jogos igény is ez vele szemben, így azonban egy darabig még nem lesz jellemző, hogy magyar fiatalokat vet be. A Fradi mellé kellenének azok a klubok, amelyek viszont döntő többségükben a honi fiatalokat alkalmazzák. Esélyt adva nekik.

Ezt próbáltam én Debrecenben: nálunk szerepelt a legtöbb fiatal az élvonalban, mi hoztuk a legtöbb fiatal játékpercet, ám mert nem jöttek az eredmények, a szurkolók türelmetlenné váltak, én lettem a közellenség. Az MLSZ is igyekszik a magyar fiatalokat helyzetbe hozni, a kluboknál viszont első az eredmény.

– Pedig ők tehetnének azért, hogy ne az legyen a közvélekedés, aki tizennyolc éves koráig magyar akadémián nevelkedik, az jó eséllyel nem lesz nemzetközi szintű futballista. Mert ezt tapasztalni.

– Nem vagyok benne az utánpótlás-képzésben, már a futballban sem, ami azt illeti. De az tény, hogy a fejlődésük érdekében meg kellene adni a fiataloknak a lehetőséget, csak hát ez egy vékony jég. A tizenkét csapatos bajnokságban nehéz, mert akár egy rövidebb rosszabb széria után is kiesést jelentő helyen találod magad. Így meg óvatosabban bánsz a fiatal játékpercekkel. Ha sorozatban becsúszik néhány vereség, az demoralizálja a csapatot, a fiatalnak ugyancsak nem tesz jót, és nehéz ebből a spirálból kikeveredni. Ettől még a fiatalokat építeni kellene, játszatni akkor is, ha hibáznak. Nem egyszerű feladat. A sportigazgató felelőssége, milyen keretet rak össze.

– Belekóstolva ebbe a szakmába, mit gondolsz, százszor nehezebb sportigazgatónak lenni, mint futballistának?

– Nem volt egyszerű a dolgom, egy kieső klubot vettem át, amelyikből el kellett küldeni a külföldieket, majd őket pótolni. Rendben, a másodosztályban miénk volt az egyik legnagyobb büdzsé, fel is jutottunk, ahogy a nyomás ellenére illett, de ezzel a költségvetéssel az NB I-ben bőven az alsóházba tartoztunk. Mégis mindenki elvárta Debrecenben, hogy mindjárt az élbolyban végezzünk. Egy évvel később már nem velem sikerült, kilencven százalékban azokkal, akiket én igazoltam. A futballban sok minden szükséges az eredményességhez, türelem, szerencse, mert ha valahol nem érvényes, hogy a kettő meg kettő négy, az a futball. Abban az néha három, máskor öt. Van úgy, hogy egy edző nem válik be, pedig ő is a legjobb tudása szerint végzi a dolgát. Nagyon sokat tanultam mindenesetre cégvezetésről, összességében pozitívan gondolok vissza a debreceni sportvezetői két évemre. Akkor is, ha rengeteg stresszel járt.

Fotó: dvsc.hu

– Ami aligha hiányzik…

– Az nem, de lehet, támogató közegben sokkal inkább tudod élvezni ezt a munkát. Elfogadtam, hogy nekem ez most így sikerült.

– Visszatérsz még valaha a magyar futballba?

– Soha ne mondd, hogy soha. De most élvezem a munkát a generálkivitelezéssel foglalkozó cégemben, hogy szabadok a hétvégék és nyugi van.

– Vagyis nem tervezel viszatérni?

– Jelenleg teljes az életem.

– Kiábrándultál a honi futballból?

– Elvagyok nélküle. Rájöttem, hogy rengeteg más dolog is van az életben. Harminc éven át a futballra korlátozódott az életem. Az a szerencsém, hogy a vége felé tudatosan készültem arra, mi lesz, ha egyszer vége van. Könnyebb is volt így váltani. Az mindenesetre igaz, a futball tényleg több, mint sport, elvégre olyan érzéseket képes kiváltani az emberekből, amit más nem nagyon. 

Kiemelt fotó: Kiss Annamarie/HAON