A környékbeli országokhoz képest is rengeteg a légiós az NB I-ben



A magyar labdarúgásban és gyakorlatilag az összes látványsportágban az a paradox helyzet alakult ki, hogy a TAO-támogatások ellenére is emelkedik a légiósok száma és szerepe a pályán, holott a rendszer lényege épp az utánpótlás-nevelés támogatása, fejlesztése lett volna. Ebből logikusan az következne, hogy tizenegy esztendőnyi TAO-zás után több hazai, akár saját nevelésű labdarúgó legyen az NB I-es kluboknál, ezzel szemben a légiósok aránya növekedett, mégpedig látványos mértékben.

Még rosszabb képet kapnánk, ha a történetből kivennénk a Paksot, amely egyetlen csapatként csak és kizárólag hazai játékosokat alkalmazott, eközben Kisvárdán 15.1, a Ferencvárosnál 20.7, Újpesten 22.3 százaléknyi játékperc jutott a magyaroknak. De Mezőkövesden, Felcsúton, Fehérváron és az MTK-nál is a légiósok domináltak, töltöttek el több időt a pályán. A játékpercekénél még durvább a gólok számának ilyen jellegű megoszlása, az NB I góljainak 56.4 százalékát külföldi labdarúgók szerezték. Kisvárdán nem volt magyar gól, a Fradinál 7.1, a Puskásnál pedig 7.3 % volt ennek az aránya, mindössze a Paks, a Debrecen, a Gyirmót és a ZTE volt az a négy csapat, ahol több gólt lőttek a magyarok az idegenlégiósoknál.

Pedig nem volt ez mindig így, a TAO-támogatások hajnalán még egyértelműen magyar volt a magyar bajnokság, a magyar gólok aránya jellemzően 60 és 70 százalék között mozgott, szemben a nemrég lezárt bajnokság 43.6 százalékánál.

Természetesen nem csak a gólok, hanem a játékpercek között is hasonló mintát fedezhetünk fel:

Mindez vajon sok vagy kevés a nemzetközi összevetésben?

Az attól függ, hogy mihez viszonyítunk. Például a Premier League-ben az előző szezonban mindössze a játékidő 33.4 százalékát kapták meg angol játékosok, a góloknak pedig csak 31.8 százalékát szerezték ők. Ezzel szemben a LaLigában 56.2 százalék volt a spanyol játékosok aránya a perceket, 54.2 pedig a gólokat illetően. Azonban a magyar bajnokságot véleményem szerint elsősorban a cseh, a lengyel, a szlovák, a horvát vagy a szerb ligával érdemes összehasonlítani, hiszen például az NB I és a LaLiga között értelemszerűen hatalmas a szakadék.

Másfelől van még egy nagyon fontos szempont, amit nem szabad elfelejteni: az angol, a spanyol, az olasz és a többi nyugati bajnokság piaci alapon működik, az ottani adófizetők nem támogatják meg a sportvállalkozásokat éves szinten milliárdokkal.

Visszatérve a környékbeli, hozzánk mérhető bajnokságokhoz, ha körbenézünk, azt látjuk, hogy az NB I az egyetlen liga, ahol több időt töltenek a pályán az idegenlégiósok, mindenhol máshol sokkal jobb a hazai labdarúgók helyzete.

Olyan bajnokságokról van szó, melyek hellyel-közzel hasonló erőt képviselnek, mint a magyar, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor arra jutunk, hogy többségük ha nem is sokkal, de erősebb az NB I-nél, és a kupacsapataik is jellemzően jobban szerepelnek a nemzetközi porondon.

Az Európa-ligában pedig ennél is jobban álltak a szomszédos országok csapatai, ott nem csak csoportkörig, hanem az egyenes kieséses szakaszig is eljutottak többször is, miközben magyar csapat a tavaszt 2003 óta nem élte meg.

Ha a Kisvárda, a Fradi és a többi klub tisztán piaci alapú bevételekből élne, és egyáltalán nem lenne, illetve nem is lett volna TAO, akkor – szerintem – úgy és arra költhetnék a pénzüket, ahogy és amire csak szeretnék. Azonban a labdarúgás 2011 és 2022 között óvatos becslések szerint is 400 milliárd forintnyi TAO-támogatásban részesült, túl az összes többi, állami vállalatoktól érkező – tehát tulajdonképpen közpénzekből megvalósuló – szponzoráción. Azon lehet vitázni, hogy jó vagy rossz, hogy a labdarúgásba 2010 óta ilyen összegű állami pénzek vándoroltak, azonban az már nem igazán lehet vita tárgya, hogy súlyos hiba volt ezeket a pénzeket az utánpótlás-nevelés helyett légiósokra elpazarolni. Ráadásul látható, hogy a környékbeli országok közül sehol sem ezt a kazah vagy azeri mintát követik, ez egyedül nálunk dívik. Mert bizony jelenleg az NB I-es klubok igazolási politikája nagyjából a kazah és az azeri bajnokság klubjainak a játékos-politikájával egyezik – a sok légiós, kevés hazai labdarúgó elv mentén. Hozzá kell tenni, hogy még a kvázi kirakatcsapatnak megfelelő Asztana vagy Kajrat Almati is nagyobb arányban használ kazah labdarúgókat, mint a Ferencváros vagy a Kisvárda magyarokat.

Ráadásul még csak az sem mondható, hogy ez a magyar csapatok részéről egyfajta tudatos gazdasági építkezés lenne, olcsón vásárolnának ismeretlen légiósokat, akiket egy-két jó magyar szezon után drágán értékesítenének külföldre. Amíg a régió valamennyi klubja és bajnoksága abból él, hogy főképp a saját nevelésű fiataljaikat – és persze időnként légiósokat is – jó pénzért értékesít a gazdagabb ligák csapatainak, addig a magyar klubok játékosokra is többet költöttek a vizsgált időszakban, mint amennyiért eladtak.

2016 és 2022 tavasza között:

- a horvát élvonal klubcsapatai kerekítve 295 millió eurós pluszban zárták az átigazolási időszakot, klubonként ez átlagosan 29,5 millió eurónyi bevétel (10,5 milliárd forint);

- Csehországban 103 millió euró a mérleg, ami csapatonként átlagosan 6,4 millió euró (2,3 milliárd forint);

- Szlovákiában valamivel több, mint 51 millió euró, ami egyesületenként 4,2 millió euró (1,5 milliárd forint);

- Lengyelországban 154,4 millió euró, ami klubonként átlagosan 8,5 millió eurónyi bevétel (3 milliárd forint);

- Szerbiában pedig 114 millió euró, „fejenként” 7,1 millió euró (2,5 milliárd forint).

Mindez nehezen fenntartható hosszú távon, egyedül a kormányzati támogatások tartják víz felett a magyar klubokat, melyek jó része szinte egyáltalán nem tesz szert bevételre játékoseladásból (sőt, ez egy vaskos mínusz a kiadási oldalon). Persze úgy nehéz is, hogy a klubok többsége gyakorlatilag – mondjuk ki – nem is nevel focistákat, cserébe úgy igazolják a légiósokat, mintha nem lenne holnap.

Attól tartok, ha így folytatják, akkor nem is lesz. Holott 2010 óta a magyar sport – a labdarúgást is beleértve – páratlan lehetőséget kapott a kormánytól arra, hogy végre-valahára minőségi utánpótlás-nevelési munkát valósítson meg, és hogy üzletileg sikeres modellt építsenek ki (akár a horvát, a cseh vagy a szerb mintát követve), és hogy az egész magyar labdarúgás erősödni tudjon.

Utóbbi is csak mérsékelten valósul(t) meg, habár a válogatott ért el szép sikereket, de ez nagyban köszönhető a szövetségi kapitányok személyének. Dárdai Pál, Bernd Storck és Marco Rossi is a maximumot hozza ki a keretből, illetve egyre több a honosítás is, melynek köszönhetően a válogatott ott tart, hogy több külföldi – vagy külföldön született – játékos van a keretben, mint amennyit a Fradi, az Újpest vagy a Kisvárda kinevelt. Pedig a lehetőség mindegyik klub számára adott lett volna, pénzből ez egyszer biztosan nem volt hiány. Szakértelemből már annál inkább…

Kiemelt fotó: Nemzeti Sport