A-Leagues: új alapokon az ausztrál labdarúgás?
Alaposan megszenvedte az elmúlt éveket az ausztrál élvonal, hiszen 15 év után kénytelen volt egyszerre főszponzort és közvetítő tévécsatornát cserélni egy világjárvány kellős közepén. A tavalyi bizonytalan évet követően idén már nyugodtabbak a liga vezetői és a szurkolók, bár még mindig sok a megoldatlan feladat a november 19-én kezdődő 2021–2022-es szezonra.
Túlzás lenne azt állítani, hogy az ausztrál bajnokság Ázsia élvonalába tartozna, márpedig az ország képviselői korábban értek el szép sikereket az AFC Bajnokok Ligájában, elég csak a Western Sydney Wanderers győzelmére gondolni, akik az alapításukat követően pár év alatt értek fel a csúcsra 2014-ben, az Adelaide United is döntőbe jutott korábban, de 2016 óta nem volt ausztrál csapat a BL legjobb 16 együttese között. Kivéve a tavalyi évet, amikor a Melbourne Victory valami csoda folytán tovább ment a csoportjából, de utána a későbbi győztes, dél-koreai Ulsan Hyundai búcsúztatta.
Az ausztrál csapatok helyzetén az idei év sem segített, ugyanis hiába indult volna a Sydney FC, a Melbourne City és a Brisbane Roar a BL-ben és selejtezőikben, mivel az (akkori) ausztrál szabályok szerint kötelező kéthetes karantén várt mindenkire, aki átlépte a határt, kénytelenek voltak visszalépni a kupasorozattól. A meccsek időpontjai egybeestek volna az A-League utolsó fordulóival és a rájátszás mérkőzéseivel, ez pedig a későbbi két döntőst, a Sydney FC-t és a bajnok Melbourne City-t hátrányosan érintette volna.
Egy brand mind felett
A gyenge nemzetközi szereplés és a tavalyi visszalépés nem maradt következmény nélkül. A következő években már csak egy csapat indulhat a BL-ben a korábbi háromhoz képest, két induló pedig Ázsia második számú kupasorozatában, az AFC-kupában mutathatja meg magát, ami nem kis presztízsveszteség Ausztrália számára.
Érdemes kontextusba helyezni a fentieket: egy októberi rangsor szerint az ausztrál A-League mindössze a 23. legerősebb pontvadászat Ázsiában, olyan országok előzik meg a listán, mint Banglades, Fülöp-szigetek, Türkmenisztán, Hongkong és még a Koreai NDK is!
James Johnson, az Ausztrál Labdarúgó-szövetség (FA) elnöke elsőre csak amolyan látszatintézkedéseket hozott a károk enyhítésére. A Football Federation Australia (FFA) helyet a rövidebb (és zavaróbb) Football Australia (FA) lett a szövetség hivatalos neve, majd a férfi és a női bajnokságot nevezték át, előbbit A-League Menre, utóbbi pedig az A-League Women nevet kapta, majd egy kalap alá vették őket és a COVID miatt két éve szünetelő kiemelt utánpótlásbajnokságot és a legtöbb helyen sokszor csak A-Leagues néven hivatkoznak rájuk.
A nagy átalakítások közben (az akkor még csak A-League) levált a helyi szövetségről és egyedül próbál boldogulni. Ez azt jelenti, hogy a marketingjogoktól kezdve a tv-szerződéseken át a licencekig mindenről a klubok képviselőiből álló Australian Premier Leagues (APL) vezetősége dönt.
Válás 15 év után, új fizetési sapka
Mivel a tavalyi, szűkös szezont valahogy túlélte az A-League, az elmúlt egy évet az új szponzorok felkutatására használta az APL. A Hyundai 15 év után hagyta ott az ausztrál sportéletet, amivel évi ötmillió ausztrál dollárral lett kevesebb bevétele a ligának, ezzel egy időben pedig a csőd és megszűnés szélére sodródott FOXTEL intett be a ligának, és nem volt hajlandó kifizetni a szerződés szerinti 57 millió dollárt. A több hónapig tartó csatározás során végül megszületett a megállapodás: a FOX „csak” 37 milliót fizet, de ezt sem egyben, hanem több részletben, ráadásul egy évvel előbb szabadultak a közvetítési jogoktól.
A Hyundai helyét egy évre a Bunnings House vette át, majd idén ősszel bejelentették, hogy három évre az Isuzu lett a liga névadó szponzora, a bajnokság pedig Isuzu UTE A-League Men néven fut a következő években, a márka hivatalos autóbeszállítója lett az A-Leagues-nek. Az új szponzor mellé sikerült megállapodni az ausztrál piacra berobbanó Paramount Plusszal és a ViacomCBS-szel, megoldva ezzel a következő öt évre a közvetítési gondokat.
https://twitter.com/ParamountPlusAU/status/1460533097036849152
A biztosabb anyagi helyzetnek köszönhetően pedig a játékosokra is több pénzt lehet költeni. Ameddig 2019-ben még 3,2 millió dollár volt a fizetés sapka, addig tavaly, a FOX lelépése után már csak 2,1 millió dollár. Itt azért érdemes megjegyezni, hogy a bajnokság 2005-ös rajtjánál 1,5 millió dollár volt ez az összeg, tíz év alatt tehát szinte oda jutott vissza az ausztrál első osztály, ahonnan anno elindult. A fizetések csökkentése miatt rengeteg futballista hagyta ott Ausztráliát és keresett új, gazdagabb klubot magának szerte Ázsiában.
A november 19-én kezdődő rajtra megnövelték a fizetési sapka keretét 2,6 millió dollárra, az alig pár hónapja elfogadott kollektív szerződésnek köszönhetően pedig akár több is lehet ez az összeg, ha a 2024-es felülvizsgálaton jól szerepel majd a liga. Az idei szezontól kezdve az eddig két kiemelt játékoson (marquee player) kívül plusz egy további (designated player) is lehet csapatonként, akiknek a fizetése nem számít bele a szűkös fizetési keretbe, a 2022–2023-as szezontól pedig két-két ilyen futballistát is alkalmazhatnak az klubok, feltéve, ha meg tudják fizetni őket. A szerény anyagi helyzettel rendelkező egyesületek ugyanis nincsenek könnyű helyzetben, a térség átlagfizetését nézve ugyanis az ausztráloknál 136 ezer dollárt lehetett keresni. Összehasonlítva Indiával, ahol 150 ezer vagy Ázsia egyik legjobb bajnokságával, Dél-Koreával, ahol 230 ezer dollár egy játékos átlagfizetése, nem meglepő az ausztrál csapatok nemzetközi visszaesése.
Szükség van sztárjátékosokra?
Az A-League 2005-ös indulását követően a legnagyobb nevekkel próbálkoztak felfuttatni az új bajnokságot, ugyanakkor a kiöregedett, Európában hírnevet szerző sztárok levezetni érkeztek Ausztráliába. A teljesség igénye nélkül megfordult itt Emile Heskey, Dwight Yorke, Robbie Fowler, Alessandro Del Piero, Massimo Maccarone vagy éppen Luis García. Az utóbbi években elmaradoztak a nagy nevek, nem megbántva senkit, de sem Ola Toivonen, sem Honda Kejszuke sem pedig Alessandro Diamanti nem említhető egy lapon a fent említett sztárokkal.
Érdekes megfigyelni, hogy az olasz Diamanti kivételével keveseknek sikerült maradandót alkotniuk Ausztráliában (igaz, még neki sem, de róla legalább elmondható, hogy látványosan élvezi a futballt az országban). A jelenlegi légiósok Európában kevésbé voltak a központban, így például a liga egyik, ha nem a legjobb támadója, Besart Berisha vagy a Bolton, a Cardiff és a Wigan korábbi játékosa, Adam Le Fondre, de az ír Roy O’Donovan is nyugodtan ide sorolható. Ezek a játékosok nagyobb hatással voltak az ausztrál futballra, mint a fentnevezett, egyébként kiváló labdarúgók, azonban Ausztráliában csak a bankszámlájuk gyarapodott, különösebb megmozdulásukra nem nagyon emlékszik már a helyi futballt szerető közönség. Az idei év átigazolási politikája már ebben a felfogásban zajlott, és inkább olyan, Európában középszintű játékosokat csábítanak a szigetre, akik megbecsülik a lehetőséget, alázatosan állnak az óceániai kalandhoz. Így került a Western Unitedhez Léo Lacroix a svájci Sionból, a Melbourne Victory-hoz Francesco Margiotta, aki szintén Svájcban tette le a névjegyét vagy a portugál Roderick Miranda.
A legnagyobb név azonban kétségkívül idén az angol válogatott Daniel Sturridge, aki a Perth Glory-ban folytatja pályafutását. A 32 éves játékos a Chelsea-vel és a Liverpoollal is BL-t, illetve FA-kupát nyert korábban, sorozatos sérülései miatt azonban idejekorán kiesett az angol futball vérkeringéséből, majd Törökországban próbált szerencsét. A Trabzonsporban csak 16 mérkőzés jutott neki, végül onnan is távozott 2020 májusában. Másfél évvel később nyújtott neki mentőövet a Perth, ahol meghatározó játékos lehet, feltéve, ha a mindig kiújuló sérülése és mentalitása ezt engedi.
Nem csak Sturridge és az A-League Men csillaga kezdett el fényesebben ragyogni az elmúlt időszakban, de a fiatalszabálynak köszönhetően az utánpótlásból felkerülve többen is nagy jövő előtt állnak. Korábban ugyan már foglalkoztunk velük, azóta pedig újabb tehetségek tűntek fel. Például a bajnok Melbourne City-nél több olyan játékos is meghatározó szerepet tölt be, akikre érdemes figyelni. Ilyen például az északmacedón utánpótlás-válogatott Stefan Colakovski, aki még Melbourne Heart szurkolóként kezdte el karrierjét az azóta City-re keresztelt csapatnál, de Nathaniel Atkinson, Connor Metcalfe, Taras Gomulka vagy éppen Marco Tilio is az ausztrál válogatott reménységei lehetnek, ahogy az adelaide-i James Delianov és Joe Gauci kapusok, a homoszexualitását büszkén vállaló és ezzel úttörő Joshua Cavallo, és a még mindig csak 17 éves Mohamed Touré. A Sydney-ből érdemes kiemelni a védelem jobb oldalán szereplő Joel Kinget, aki hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt két évben, de a 19 éves Patrick Wood is szerzett már fontos bajnoki gólokat, nem beszélve a Wellington Phoenix és a Central Coast Mariners remek akadémiájáról.
A nehezén tehát már túl van az ausztrál liga, most már csak a szurkolóknak kellene visszatalálniuk a stadionokba, ahol a veteránok viszik a hátukon a csapatukat, irányt mutatva az új generációnak.
Szerző
