„A legjobb négybe is odaférhetünk az Eb-n” – interjú Kabát Péterrel
A kétezres évek elején fél évet töltött el a Göztepében, egyet a Denizlisporban. A magyar válogatott Törökország elleni fellépése előtt Kabát Péterrel utaztunk el a félholdasok hazájába, törökországi múltidézés gyanánt. Az izmiri és denizli élmények mellett persze arról is szó esik, miért nem lett egykor az Olympique Marseille játékosa, miben rejlik leginkább a Rossi-csapat ereje, és hogy meddig juthat szerinte Németországban a magyar válogatott. Ja, azt a címben elárultuk…
– Te, aki lehúztál másfél évet Törökországban, aligha lepődsz meg a minapi botrányon, hogy a Trabzonspor szurkolói a gyepen rendeztek hajtóvadászatot a Fenerbahce játékosait üldözve.
– Már hogyne lepődnék meg? Mégiscsak 2024-et írunk, a világ futballjában, Törökországban meg pláne iszonyúan szigorú biztonsági intézkedések közepette játsszák a mérkőzéseket, úgyhogy abszolút meglepett a balhé. Az én időmben nem álltak még ezek a modern stadionok, emlékszem, a Fenerét éppen akkor építették, a Galata, a Besiktas vagy a Trabzonspor pedig még a régi arénájában játszott. Hogy igen jelentős büntetést kap a Trabzon, afelől nincs kétségem.
– Az ugyancsak meglepett, hogy azért a Fener futballistái sem maradtak adósak? Hogy némelyikük beleállt a hirigbe?
– Ez az egész teljesen szürreális. Azért nagyon ritkán, sőt szinte soha nem történnek ehhez hasonló csetepaték. Mindig rengeteg rendőr volt kint a meccseken, a rangadókon, egy Trabzon–Feneren is természetesen, nem is értem, hogyan rohanhattak be a pályára a szurkolók.
– Szóval még csak hasonlóan kellemetlen élményed sem volt Izmirben vagy Denizliben?
– Dehogy.
– Előfordult bármikor, hogy féltél?
– Soha. Az egyetlen kellemetlen élményem sem a futballhoz kötődik. Az első hónap amiatt volt egyedül nehéz, mert meg kellett szoknia a gyomromnak a török ételeket, a helyi ízesítést. Elég érzékeny a hasam, ott eleinte ami bement, kijött, lefogytam, az egyik kórházban is el kellett töltenem egy kis időt, ám a hárommillió lakosú Izmirben igencsak felszerelt intézménybe kerülve jó kezekben voltam. S amint hozzászoktam a török ételekhez, megszűnt minden probléma.
– Mire emlékszel vissza a legszívesebben a törökországi légióskodásból?
– Csupa jó élménnyel gazdagodtam. Arrafelé a foci a minden. Szinte mindenki rajong érte, követi, minden a futballról szól. Izmirben két stadion található, a kisebbikben, a húszezresben játszottuk a nem kiemelt meccseket, rendre telt ház előtt, amikor viszont a három isztambuli nagycsapat vendégeskedett a városban, a találkozót bevitték a hetvenezres létesítménybe. A Fenerbahce ellen hetvenezer fanatikus előtt játszottam, az azért libabőr. Emlékszem, két órával a meccs előtt, amikor kimentünk megnézni a gyepet, már negyvenezren foglaltak helyet a lelátón… Igaz, 5–0-ra kikaptunk, és akkor azért kaptunk szidalmakat, de félni? Akkor sem kellett.
– Ha a legszebb emléket kellene megemlítened, mi lenne az?
– Az, hogy a Denizlisporral az UEFA-kupában a nyolcaddöntőig meneteltünk, örök emlék. Kisebb stadion az övék, na de akkor a fákon, illetve a házak ablakában is lógtak az emberek. A legjobb 16 között a későbbi győztes, a José Mourinho irányította Porto állított meg bennünket.
Nem fértek be az emberek a stadionba, annyira szerettek minket. Ha jól megy a csapatnak, csodálatos élmény Törökországban futballistának lenni. Ha gólt rúgsz, pláne imádnak, nekem szerencsére a Galatasaray és a Besiktas ellen is sikerült, a Fenernek nem találtam be, csak kapufáig jutottam az ominózus 0–5-ös meccsen.
– Hogy igazán jól érezhetted magad Izmirben, azt az is bizonyítja, hogy a Denizlispor hívására visszatértél Törökországba.
– Igen, bár ebben szerepet játszott az is, hogy az izmiri edzőm hívott a Denizlisporba. A Göztepében nagyon megszerette a játékomat.
– Egyszer sem fogalmazódott meg benned kétely az odaigazolást illetően?
– Csak amiatt, mert a Marseille ajánlata is befutott időközben.
– Az Olympique Marseille-é?
– Van másik? Azé, persze. Sajnos azonban nem vártam eleget, türelmetlen voltam. Mentségemre szóljon, hogy addigra elkezdődött a felkészülés, nem akartam lemaradni, így aláírtam két évre. Amikor aláírtam, csak azt tudtam, a Marseille-nél is képben vagyok. Egy héttel a szerződéskötés után aztán befutott a konkrét ajánlat. Akkor már hiába.
– Örök bánat?
– Persze. Magyar játékosnak azért ritkán tesz ajánlatot az Olympique Marseille.
– Később már nem akartak?
– De, újra csak szóba kerültem, végül mást választottak.
– Ezen túlmenően egyértelmű volt, hogy elfogadod az ajánlatot? Ahogy előtte a Göztepéét is?
– Igen. A török futball azért jócskán előrébb járt a magyarnál. 2001-ben szerződtem Izmirbe, a török válogatott 2002-ben vb-bronzérmes lett, a bajnokság színvonala is magasabb volt, ahogy ma is az. Már akkor sok pénzt fektettek a török futballba, a játék népszerűsége pedig az egeket verdeste. Az első edzésünkre, amikor köszönthették a szurkolók az új igazolásokat, 10-15 ezren jöttek el. Három légiós játszhatott egy csapatban, nagy dolognak tartottam, hogy én lehetek az egyik, akkor is, ha válogatott labdarúgóként, a Vasas gólkirályaként igazoltam oda.
– És nyilván fejlődtél, de miben elsősorban?
– Mindig erősnek gondoltam magam mentálisan, amilyen célt kitűztem magam elé, általában teljesítettem, de azt a hozzáállást, amit Törökországban tapasztaltam, nem lehetett összehasonlítani a hazaival. A Denizlisporral a legjobb tizenhatba kerülésért a Lyonnal sorsoltak össze bennünket, azok után, hogy kiejtettük a Lorient-t és a Sparta Prahát is. „Ez azért kemény falat lesz, gyerekek”, mondtam a csapattársaimnak, mert mégiscsak az az együttes várt ránk, amelyikben mások mellett Juninho Pernambucano, Sonny Anderson, Mahamadou Diarra rúgta a labdát. „Ne izgulj, továbbjutunk”, mondták erre ők teljes meggyőződéssel, hát nem igazuk lett?! Csak a későbbi győztes Porto tudott megállítani minket.
Az önbizalom, az elszántság, a szenvedély nem hiányzott a török játékosokból. Az edzésen a gatyát lerúgták rólad, ehhez is hozzá kellett szoknom, no meg a jóval nagyobb iramhoz. Ott minden meccsen vért kellett izzadni a győzelemért, akkor is, ha az utolsó jött hozzánk, és ma sincs ez nagyon másként. Nincs előre lefutott meccs. A teltházas találkozók ugyancsak emelik a nívót, emlékszem, a Göztepével a városi rivális Altay ellen húszezer néző előtt játszottunk edzőmeccset.
– A féléves izmiri vendégjáték után jött egy bulgáriai kitérő, majd egy évet töltöttél Denizliben. Miért csak annyit?
– Közelebb akartam kerülni Magyarországhoz. Így lett ebből az FC Kärnten, amelyik elég sok pénzt, több százezer dollárt szurkolt le értem. Kettő plusz két évre írtam alá. Ausztriából meg haza akartam jönni, az összesen hétévnyi légióséletet elégnek éreztem. Hazavágytam.
– Valamelyest azért azóta is követed a török futballt?
– Igen, főleg a két korábbi csapatomat. A Göztepe feljutó helyen áll a másodosztályban, a Denizlispor viszont a harmadik ligában küzd a bennmaradásért. A török válogatottat ugyanakkor csak a világeseményeken figyelem, de így is azt gondolom, mi most jobbak vagyunk, és a Puskás Arénában nyerünk. Ott leszek amúgy én is.
– Egykor a gyepen is ott voltál, tizenhatszor címeres mezben. Örök fájdalom, hogy gólt nem ünnepelhettél benne?
– Nem. Büszkeséggel töltött el, hogy egyáltalán magamra ölthetem ezt a dresszt.
– A mai válogatottra pedig az egész ország büszke lehet. Mit gondolsz, miért ilyen eredményes?
– Egyfelől mert jó játékosok alkotják, akik többségükben jegyzett bajnokságokból érkeznek. Klubjaikban pedig nem csak epizódszereplők, hanem meghatározóak. Néhányan Bundesliga-csapatokban erősségeik a klubjuknak, Szoboszlai Dominik meg ugye a világ egyik legjobb csapatában, a világ legerősebb bajnokságában az. Kiválóak a kapusaink, Willi Orbán hátul vezér, jók a szélső védők, elöl Varga Barni meg rugdossa a gólokat. De talán a legfontosabb szereplő Marco Rossi, aki remekül összerakta a csapatot, nagyszerűen elegyíti a fiatal, illetve idősebb játékosokat, kiváló taktikai érzékkel megáldott tréner, a csapatai nagyon tudatosan futballoznak, az sem véletlen ugye, hogy bajnokságot nyert a Honvéddal. A fegyelem és az olasz mentalitás is érződik a válogatotton, ez egy olyan brigád, amelyiknek bármelyik együttessel szemben van esélye. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon szép eredménnyel zárjuk az Eb-t.
– Pedig Németország, Svájc és Skócia egyike sem könnyű rivális.
– Már a sorsolás pillanatában azt hangoztattam, ez egy nehéz csoport. Németország otthon játszik ugye, Svájc sok jó játékossal büszkélkedhet, Skócia fizikailag és az egyéneket tekintve is erős, de úgy érzem, mi most nagyon jók vagyunk, és sok magyar szurkoló előtt – a két stuttgarti meccsen úgy néz ki, én is jelen lehetek – továbbjutunk a csoportból. Sőt ha mindenki egészséges marad, a legjobb négybe is odaférhetünk.
– Hogy mondtad?
– Úgy. A legjobb négybe.
Kiemelt fotó: Földi Imre/Nemzeti Sport