A legnehezebb helyzetekben is meg-megleptük már az olaszokat
Legendás csatársorokkal, vb-arany-, ezüst- és bronzérmesekkel, aranylabdással, a világ legjobb védelmével és kapusával lépett fel hazánkban az elmúlt évtizedekben az olasz válogatott, de általában csalódva tért haza. Az egyre romló magyar futball viszonyai közepette is szépségdíjas magyar találatok születtek. A lipcsei bravúr után hétfő este ezúttal Eb-címvédőként jön Olaszország a Nemzetek Ligájában.
A magyar–olasz meccsek a hazai futball drámai romlásának időszakában is hoztak nagy meglepetéseket – mind a játék képében, mind az eredményekben –, éppen úgy, mint válogatottunk németországi vendégszereplései az elmúlt negyven évben, természetesen beleértve a tegnapi 1–0-s sikert is! A csúcsesemény természetesen a 2007-es, gyakorlatilag fölényes világbajnokverés, de ássunk egy kicsit mélyebbre, hogy lássuk, mindez nem is annyira a semmiből jött.
1990-ben a squadra azzurra huszonöt év után lépett fel a Népstadionban, most az 1965-ös „barátságos” meccshez (2–1 ide) csak a gólszerzők erejéig tekintenénk vissza: Albert Flórián, Bene Ferenc, illetve Alessandro Mazzola.
Az 1990 őszén tartott Eb-selejtezőig fordult a Föld egyet-kettőt, a csatárduók: Kiprich József és Kovács Kálmán itt, Salvatore Schillaci és Roberto Baggio ott. Nem kérdés persze, a magyar duó megütötte az európai szintet, a túloldalon viszont a néhány hónappal korábbi olaszországi vb gólkirályát és a kilencvenes évek talán legnagyobb európai játékosát köszönthettük. Schillaciról és Baggióról sok egyéb mellett még érdemes tudni, hogy az akkori világbajnokságot a cserepadon kezdték, Itália ilyen szinten dúskált a csatárgéniuszokban. A kezdőcsapatban szinte magától értetődő helye volt a Sampdoria duójának, Gianluca Viallinak és Roberto Mancininek, menet közben derült ki, hogy a cserék között még náluk is nagyobb gyémántok ülnek.
Az akkori magyar–olasz erőviszonyaira jellemző, hogy mi már lemaradtunk a vb-ről, ellenfeleinknek pedig csalódást jelentett a vb-bronz. Ehhez képest, aki kijött a Népstadionba, nem utolsósorban Baggióékat megnézni, csodát látott. Válogatottunk helyenként lefutballozta a kor talán legértékesebb tizenegyét (Walter Zenga, Franco Baresi, Roberto Donadoni…), Disztl László gyönyörű fejessel a vezetést is korán megszerezte, Baggio büntetőből egyenlített (1–1). Azért Schillaci szólóját is nézzük meg, mindjárt kezdésként.
Az 1996-os barátságos 0–2-re annyiban térnénk ki, hogy míg a mieinknél még mindig találtunk csatártalentumot, Vincze Istvánt, addig az olaszok elővették a kincsesládájukból az Alessandro Del Piero, Pierluigi Casiraghi, Fabrizio Ravanelli támadótriót. Ez az év azért különleges, mert a Juventus megnyerte a BL döntőjét (a Vialli, Del Piero, Ravanelli támadó alakulattal); Olaszország egyébként aktuális vb-ezüstérmesként jött hazánkba. Láttunk is látványos támadásokat, mindkét oldalon:
2000. ősze a következő állomásunk az időutazásban, és egy nagyon fontos világbajnoki selejtező. Nézzük megint a támadások fő felelőseit, és gyakorlatilag máris mindent elmeséltünk erről az időszakról. A hazai oldalon Lisztes Krisztán és Illés Béla előtt Hamar István, Tököli Attila és Horváth Ferenc, magyar viszonylatban nem rossz, nem rossz... Az akkor éppen Eb-ezüstérmesként érkező olaszoknál Del Piero társa elöl Filippo Inzaghi és Francesco Totti volt. Ebből aztán Inzaghi–Horváth Ferenc gólpárbaj lett, csatárunk kétszer is egyenlített. Előbb szépségdíjas támadásból, aztán akaratból:
További hét év kellett viszont, hogy megérkezzünk a csúcsra az olaszok ellen. Éppen akkor, amikor már óriásira nőtt a különbség a két nemzet futballja és válogatottja között, hiszen 2007 augusztusában nagyjából már elképzelhetetlennek számított, hogy Magyarország vb- vagy Eb-résztvevő legyen, míg Olaszország ekkor világbajnoki címvédőként lépett fel Budapesten. A 40 ezer néző között gyerekek sokasága is kíváncsi volt Gianluigi Buffonra, az aranylabdás Fabio Cannavaróra, Andrea Pirlóra és mindenek előtt Del Pieróra. Végül az lett a vigaszuk – mármint Del Pieróéknak – hogy a Stadion toronyépületében sorba álltak az autogramjaikért, amiket amúgy nagyon türelmesen osztogattak.
A meccs nem róluk szólt, hiába találtak egy gólt a szünet után. Juhász Roland, Gera Zoltán és Feczesin Róbert gólja átírta a forgatókönyvet, és ország-világ ezen a meccsen ismerhetett meg egy magyar talentumot, Dzsudzsák Balázst. A világ leghíresebb védelme csak kereste a labdát, és nem, ez kicsit sem nagyképűség, hanem a képsorok alapján tény.
Kiemelt fotó: Nemzeti Sport
Szerző
