Talán már nem is csoda – bravúr Lipcsében!
Így szeptember közepére, végére a mámorító nyári sikerektől időben és lelkületben is a szükséges távolságra kerültünk ahhoz, hogy inkább egészséges önbizalommal, mintsem veszélyes nagyképűséggel várhassuk a Nemzetek Ligája lipcsei, Németország elleni folytatását. Az összecsapás előtt mind az ellenfél szövetségi kapitánya, Hans-Dieter Flick, mind a játékosai hangsúlyozták: Magyarország ellen már nem könnyű játszani, nemes ellenféllé nőtte ki magát. A mérkőzés maga pedig megmutatta, hogy ezeket a szavakat ezúttal már tényleg nem (csak) az illem diktálta.
Ami a mi csapatunkat illeti, Marco Rossi ezúttal sem bonyolította túl a dolgokat, a két nagy hiányzó, Nagy Zsolt és Sallai Roland helyére azokat nevezte a kezdőcsapatba, akik a legkézenfekvőbb megoldást jelentették: bal oldali szárnyvédőként a debütáns, de holland klubjánál hónapok óta remeklő Kerkez Milos kezdett, míg Szalai Ádám mögött ezúttal a philadelphiai aranyfiú, Gazdag Dániel kapott szerepet.
Azonban ha összetételben és szerkezetben nem is, harcmodorban biztosan meglepte ellenfelét a magyar együttes, az első tíz percben magasan presszingelve, a könnyed labdakihozatalok csekély esélyét sem meghagyva léptek fel a mieink, és ez láthatóan meglepte a hazai együttest. A labdabirtoklásunk aránya szemre is magasabb volt ekkoriban, mint a nyári összecsapásokon általában, ugyanis a megszerzett labdákat megbecsülve, olykor kifejezetten szép kombinációkkal építkezve többször is felértünk a németek védekező harmadába, labdavesztés esetén pedig gyakorta rendeződtünk vissza 5-4-1-es vagy akár 5-5-0-s formációba is. Szoboszlai Dominikről külön is érdemes beszélni, aki gyakran segített vissza a fiatal Kerkeznek és gyakran vonalszélsőt játszott az első félidőben, de ez is kellett ahhoz, hogy a hazaiak jobb oldalán kezdő Jonas Hofmann csak szenvedjen az első negyvenöt perc során.
A gól után még inkább feszültnek tűntek az addig sem épp magabiztos hazaiak, és bevallom, a negyvenedik percig jómagam azt sem vettem észre, hogy Timo Werner a pályán van, olyan szépen leradírozta őt a lassan korszakossá váló Lang Ádám, Willi Orbán, Szalai Attila védőhármas.
A szünetben Hansi Flick aligha tőlük kapott ihletet, hogy hasonló formátumban játszassa csapatát, ám így tett és egy másik döbbenetesen eltűnt klasszisát, Serge Gnabryt egy védő, Thilo Kehrer váltotta, ők is átálltak a mostanában divatos 3-5-2-re. A változtatás másik hozományaként Thomas Müller tűnt fel egyre többször a kapunk előtt és Wernerrel párban azért már nagyobb gondot okoztak ketten, mint eleinte egyenként. A második félidő egyébként a kezdő sípszótól olyan volt, mint amit előzetesen is vártunk: hazai labdajáratás, nyomás és a védelmünk mögé bejátszott labdák sorozata jött, ám sem Marco Rossi, sem a csapatunk tagjai nem most jöttek le arról a bizonyos falvédőről, jól reagáltak a várakozásokra és többnyire gond nélkül elhárították az esetleges veszedelmet a kapunk előtt. Gulácsi Péter egy ízben nagyot fogott Leroy Sané éles szögből leadott lövésénél, de olyan is volt, hogy Lang Ádám fejelt ki egy kapuba tartó labdát, ez az egység, ez az önfeláldozás pedig általában a nagy győztesek sajátja.
A német és a magyar labdarúgás között jelenleg fennálló erőtartalékok közötti különbséget jól mutatja, hogy amíg mi a dél-koreai Ulszan Hyundai csatárát, Ádám Martint és a horvát bajnokságban szereplő NK Osijek (Eszék) játékosát, Kleinheisler Lászlót tudtuk behozni a kispadról, addig Flick mester a Bayern München és a Chelsea kiválóságait, Jamal Musialát és Kai Havertzet tudta csatába dobni. Szerencsére azonban mivel nem a szövetségek merítési lehetőségei és nem is a transfermarkt.de által megadott eurómilliók csaptak össze, továbbra is jó esélyünk maradt a bravúr elérésére.
Az idő előrehaladtával nem csak a csapat, de a lipcsei közönség is egyre idegesebbé vált, ez a légkör pedig nem igazán segítette az egyébként egyre több energiát bevető német futballistákat. Slavko Vincic játékvezető ráadásul több „egálos” helyzetet a hazaiak javára ítélt meg, legyen az szabadrúgás vagy bedobás, így különösen dicséretes, hogy a mieink megőrizték a hidegvérüket, sőt, Ádám és Kleinheisler révén ziccerekig is eljutottunk, azonban mindkétszer védeni tudott a Neuer-pótló Marc-André ter Stegen.
A védők tisztogattak, a középpályások szűrtek, a szélsők elképesztő mennyiséget futottak, így pedig az ötperces hosszabbítás végéig kontroll alatt tartottuk az eseményeket, ziccert, de még nagy helyzetet sem engedélyezve Németországnak, ez pedig tőlünk erősebb csapatoknak is dicséretére válna.
Újabb gól már nem esett, így tizennyolc évvel a kaiserslauterni csoda után (0–2) lett egy lipcsei csodánk, de lassan ki kell radíroznunk ezt a szót a szótárunkból, mert a csodák rendszerint egyszer fordulnak elő, de ha egy csapat oda-vissza nyer Anglia ellen és idegenben győz a németek ellen egy versenysorozaton belül, ott már azért a befektetett magas minőségű munka megtérülését kell sejtenünk.
De nekünk már anélkül is vannak nagy győzteseink.
Kiemelt fotó: BBC
Szerző
