A leguniverzálisabb poszt a modern szélsővédő
A mai labdarúgásban egyre többször keltenek feltűnést sokoldalú, fáradhatatlan játékukkal a szélsővédők. Gondoljunk itt csak a Liverpool párosára, Trent Alexander-Arnoldra és Andrew Robertsonra, akik a Jürgen Klopp csapatának kulcsfigurái, és megtestesítik a mai támadó felfogású szélsőhátvéd prototípusát. Ezúttal ennek a posztnak a fejlődését tekintem át, valamint összegzem, hogy milyen képességeknek kell a birtokában lennie egy modern szélsőhátvédnek.
Korábban a posztok és a szerepkörök nagyrészt kéz a kézben jártak egymással. Egyértelmű és mindig ugyanolyan feladata volt az adott posztokon szereplő játékosoknak. A csatár mögötti játékszervező – tízes – volt a csapat esze, nagyrészt az ő megoldásain múlott, hogy milyen hatékony egy csapat támadójátéka, elsősorban neki kellett kiszolgálnia a csatárt, aki a befejezésekre összpontosíthatott. A kapus –mint azt én is bemutattam korábban – egy kívülálló szerepet töltött be. Rendszerint egy követelmény volt vele szemben mégpedig, hogy útját állja a kapuja felé tartó lövéseknek.
Mára ez már gyökeresen megváltozott:
A legtöbb poszton ma már az univerzális szerepkörök dominálnak, tehát a poszt és a szerepkör alapvetően elkülönültek egymástól.
Ma már egy csatárnak is ki kell vennie a részét a védekezésből, a védőknek pedig a támadásokból. A horvát válogatottat 1998-ban világbajnoki bronzéremig vezető Miroslav Blazevic mindezt így foglalta össze: „Mostanában sokkal több szó esik a játékfelfogásról – támadó felfogású játék, védekező felfogású játék –, mint a játékrendszerekről. Manapság már minden a játékosok átformálásáról szól. A védőként játszók mennek előre támadni. A támadóharmadban játszók jönnek hátra, és besegítenek a védekezésben.” (Jonathan Wilson: Futballforradalmak)
A mai felgyorsult játékban drasztikusan lecsökkent a labdával való döntések meghozatalánál a terület és az idő. A legtöbb csapat arra törekszik, hogy a kapu felé vezető közvetlen utat, a centrumot hatékonyan lezárja, ott létszámfölényt alakítson ki. Ennek lett a következménye az, hogy a klasszikus irányítók ma már többnyire eltűntek, a hozzájuk köthető tízes mez is ma már igazából csak státuszszimbólumnak számít a csapaton belül. A mai játékszervezők már jóval mélyebben játszanak, a saját kapujuk előtt a területet szűkítő ellenfelek miatt. Ennek folyományaként kerültek előtérbe a csatárposzton a hamis kilencesek is, akik nem ritkán akár a felezővonalig is visszalépnek és dilemma elé állítják az ellenfelek védőit. Az 1950-es években az angoloknak és a világ nagy részének egyenesen sokként hatott Hidegkuti Nándor Aranycsapatban betöltött szerepe, viszont ez mára már bevett szokássá vált, sőt sok csapatban ma már nem is találunk klasszikus centert.
A játékfázisok ma már egymástól elválaszthatatlanok. Komoly hatásuk van a támadásban felvett pozícióknak a védekezésre és fordítva, ez automatikusan olyan játékosokat igényel, akik minden fázisban helyt tudnak állni.
A többi poszt közül is kiemelkednek ebben a tekintetben a szélsővédők, akiknek amellett, hogy kivételes állóképességgel kell rendelkezniük magas szintű taktikai felkészültségről is tanúbizonyságot kell tenniük.
Támadó szélsővédők
A futball hőskorában a piramisrendszerben, majd az ezt váltó WM-rendszerben igazából még nem is létezett a szélsővédő posztja. A szélek bejátszása a szélső támadó feladata volt az összekötővel karöltve. A szélső bekkek megjelenése összességében a négyvédős felállás megjelenéséhez, és a brazilokhoz köthető. Az 1958-as világbajnokság amellett, hogy Pelé először mutatta meg kivételes képességeit nagy tornán, a négyvédős felállás debütálását is hozta egy nagyon offenzív 4-2-4-es alapformációban. Az 1958-as és az 1962-es vb-n Nílton Santos töltötte be a bal oldalon a felfutó szélsőhátvéd szerepét és vált a támadó szélsővédők mintapéldájává. Őt követte az 1970-es vb-győztes csapatban Carlos Alberto, akinek a jobboldali felfutásai lehetővé tették az előtte helyezkedő Jairzinho befelé történő cselezéseit, az ilyen típusú kombinációk manapság is elég gyakoriak a futballpályán. Még mindig élénk emlék lehet a nemrég visszavonuló holland klasszis, Arjen Robben ilyen jellegű megindulásai.
Ugyan az 1960-as években a Viktor Maszlov vezette kombinatív futballt játszó szovjet válogatottban Andrij Andrijovics Biba is hatékonyan játszott támadó szélsővédőként, ez a fajta poszttechnika ekkor még nem terjedt el széleskörűen. Ekkor még nagyrészt a védekező feladatok voltak előtérben. Meg kellett állítani az ellenfél szélső támadóit, illetve biztosítani – az ekkor még domináló emberfogás miatt – a sokszor kimozgó középső védőket. A támadó szélsővédők, vagy sokszor már szárnyvédők általános elterjedése igazából a védekező középpályás védősorba való visszavonásával, illetve a söprögetők alkalmazásával függ össze.
Az 1986-ban vb-győztes argentin válogatott szövetségi kapitánya, Carlos Bilardo tulajdonképpen feltolta a középpályára a szélsővédőit, így kialakítva a 3-5-2-es felállást, ami aztán egészen a 2000-es évek legelejéig elterjedtnek számított. Az ezredforduló környékén újra a brazilok vitték a prímet a Cafú–Roberto Carlos párossal. Ők ketten hihetetlen intenzitással és munkabírással nyargaltak fel-alá az oldalvonal mentén, miközben rendkívüli technikai képességekkel rendelkeztek. Méltó utódjuk lett Daniel Alves, aki a Josep Guardiola-féle FC Barcelonában futotta be a jobb szélt és tette lehetővé Lionel Messiéknek, hogy a centrumban kamatoztathassák képességeiket.
Guardiolának a szélsővédők szerepkörének megreformálásában is kulcsszerepe van, de erről majd egy kicsit később. Először is tekintsük át, hogy alapvetően milyen formákban is lehet alkalmazni a felfutó szélsővédőket. Az ő szerepkörük szorosan összefügg az előttük játszó úgynevezett tükörszélsőkkel. Ők azok, akik az erősebb lábukkal ellentétes oldalon játszanak, tehát például egy ballábas szélső a jobb szélről indul, mint például Arjen Robben. Mögötte rendszerint Philipp Lahm volt az, aki felfutva biztosította a szélességet. Az ilyen kombinációkat nevezzük a védő szemszögéből mögékerülésnek, tehát amikor a befelé cselező szélső háta mögött nagy lendülettel felfut a védő. A Bayer Leverkusennél is sokszor megfigyelhető ez Moussa Diabyval és Jeremie Frimponggal.
A mögékerülés mellett a másik fő fegyver az alákerülés. Ennél a taktikai elemnél a szélső védő a félterületben fut fel, miközben a szélső támadó biztosítja a szélességet. Az ilyen jellegű felfutások leggyakrabban területmanipuláló szándékkal történnek. Tehát az ellenfél játékosát szeretnék magukkal vinni, hogy aztán a szélső befelé tudjon törni a labdával.
Irányító szélsővédők
A letámadó csapatok rendszeresen élnek azzal az eszközzel, hogy az ellenfél labdajáratását az oldalvonal felé terelik, majd ott lecsapnak a kiszolgáltatott szélsővédőre. Ezt elemeztem nemrég a Bayern München példáján keresztül. Emiatt aztán a szélsővédők fokozottan rá vannak kényszerülve, hogy labdával se jöjjenek zavarba, hiszen ha elvesztik a játékszert, az a kapu közelsége miatt rendszerint komoly helyzetet von maga után.
Ezen a ponton említendő Trent Alexander-Arnold, aki fiatal kora ellenére igazi példakép lehet mentalitásával és labdaügyességével. A 2018–2019-es BL-győztes szezonban 12 gólpasszt osztott ki a Premier League-ben, ami védőjátékostól a legtöbb az angol élvonal történetében. Természetesen a nemzetközi menetelésből is kivette a részét, ahonnan az FC Barcelona elleni emlékezetes elődöntő visszavágó kiemelkedik. A második félidőben a szünetben beálló és duplázó Georginio Wijnaldum mellett a másik fő letéteményese volt a Liverpool emlékezetes visszakapaszkodásának két gólpasszal. Az elsőnél egy sikeres labdaszerzés után centerezett középre, a második pedig alighanem most is sokak emlékezetében él. Zseniális helyzetfelismeréssel, gyorsan végzett el egy szögletet, miközben a barcelonai játékosok még bőven a helyüket keresték. Összességében Alexander-Arnold egyesít szinte minden olyan képességet, amikre a mai futballban szüksége van egy szélsővédőnek. Nem jön zavarba a letámadástól sem, hiszen ilyenkor is tudja, hogy miként játszhatja át az ellenfeleket, mint egy igazi irányító, annyi különbséggel, hogy ő mindezt a szélről hajtja végre.
„Hamis” szélsőhátvédek
Ezen a játékszervezői vonalon érkezhetünk el a Pep Guardiola által már Münchenben is alkalmazott úgynevezett hamis szélsővédők szerepköréhez – a hamis kilencesek után szabadon. Ennek a szerepkörnek a magyarázatáról korábban így írtam egy példamutatós elemzésemben.
„Pár éve, Josep Guardiola müncheni munkássága idején keltett nagy feltűnést azzal, hogy a szélsővédőket nem arra használta, hogy a vonal mentén felfussanak, hanem a félterületben töltöttek be játékszervezési funkciókat. Ezt a taktikai elemet nevezte el a szakma hamis szélsőhátvédnek (False/Inverted Full-Back). Ennek volt mintapéldája David Alaba, akinek jól feküdt ez a poszt, hiszen itt kamatoztatni tudta sokszínűségét. Guardiola a Manchester Citynél is előszeretettel alkalmazza ezt a taktikai eszközt, és idén Joao Cancelo játékának járnak a csodájára a legtöbben, mint játékszervező szélsőhátvéd.”
Tehát összességében támadásépítéskor a szélsővédő tulajdonképpen középpályássá vedlik át, és így amellett, hogy adott esetben a centrumból szervezheti a játékot már a puszta helyezkedésével kedvező helyzetbe hozhatja csapatát. Nem véletlenül mondják elemzői berkekben, hogy a legfontosabb momentumok a labdától távol következnek be. Nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy a játékos mit csinál a labdával, hanem az, hogy előtte miként helyezkedik, hogy egyáltalán megkaphassa. Hiába van például egy jól cselező játékosunk, ha nem jut labdához. Ugyanilyen fontos a csapattársak helyezkedése is, hiszen mint fentebb az alákerülésnél is kiemeltem el tudják vonni az ellenfél figyelmét. Nézzük tehát, hogy miként működik ez a behúzódó szélsővédők esetében.
A hamis szélsővédők által egy csapat úgy tud nagyobb jelenlétet kialakítani a támadóharmadban, hogy közben a védekezés is stabil marad, hiszen a Guardiolánál alkalmazott egy szem hatos nem marad egyedül labdavesztéskor. Előnyös még az építkezés fázisában, hogy a beljebb helyezkedő szélsővédővel az átforgatások útja is jelentősen lerövidül. Mindez Julian Nagelsmann „minimális szélességről” (minimale Breite) alkotott elképzelésében játszik kulcsszerepet, amiről korábban ebben a cikkemben részletesebben is írtam.
Összegzés
A mai szélsővédők teljesen megérdemelten kapnak egyre növekvő médiafigyelmet, hiszen rendkívüli munkabírásról kell tanúbizonyságot tenniük a pálya egész szélességében, sőt sokszor a centrumban is.
A poszt egyre támadóbb felfogású interpretálásának volt a logikus következménye a háromvédős rendszerek széles körű térnyerése és ezzel együtt a szárnyvédők szárnyalása, amiről a Robin Gosensről írt elemzésemben így tettem említést: „Ez az újhullámos háromvédős felállás tulajdonképpen annak a folyamatnak a következő és logikus lépése, amelyben a szélsővédők egyre támadóbb szerepkört vesznek át”.
Még összetettebbé teszi a feladatkörüket, hogy eközben természetesen a védekezésről sem feledkezhetnek meg. Nem véletlenül válnak sokszor egy-egy mérkőzés hősévé a fáradhatatlanul visszaloholó, Alphonso Davies típusú játékosok.
FORRÁSOK
- Jonathan Wilson: Futballforradalmak. A foci története és taktikai fejlődése az angliai kezdetektől a 2014-s brazíliai vb-ig. fordította: Hegedűs Henrik, Lukács Dániel, Mártha Bence, Nagy Ádám. Akadémiai Kiadó. Budapest 2014. 375-401, 441-473.
- Michael Cox: Daráló. A Premier League taktikai fejlődése az ívelgetéstől a tiki-takáig. fordította: Hegedűs Henrik. Jaffa Kiadó. Budapest 2019. 411-423
- Berei Dániel: Liverpool. Mélyből a csúcsra. Inverz Média Kft. Budapest 2019. 128-133.
- 11Freunde: 2019. Die großen und kleinen Geschichten des Fußballjahres. Szerk: Franziska Schmidt. Hamburg 2019. 36-37.
- https://thefalsefullback.de/2020/02/09/offensivspiel-ueber-die-fluegelpositionen-fluegelspiel/
- https://www.fourfourtwo.hu/oromfoci/miert-a-szelen-a-legnehezebb-97585/
Szerző
