A Leicester City kálváriája: a bajnoki címtől az elodázásig

A modern futball egyik legromantikusabb, leginkább mesébe illő története a Leicester City 2016-os angol bajnoki címe volt. Egy klub, amely egy évvel korábban még a kiesés ellen küzdött, egyszer csak a világ legerősebb ligájának trónjára ült. A történet azonban nem ért véget a trófea magasba emelésével. A bajnoki cím nemcsak sporttörténelmi pillanat volt, hanem gazdasági töréspont is. Olyan ajtók nyíltak ki, amelyekről a klub korábban csak álmodhatott, ezen ajtók mögött azonban csapdák is voltak. A vezetés pedig végül bele is sétált ezekbe…

Ez a történet nem arról szól, hogy ne lehetne nagyot álmodni. Arról szól, hogy ezeket az álmokat mindig a klub gazdasági valóságához kell méretezni.

A csúcspont, amely új pályára állította a klubot

A 2010-es évek első felében a Leicester City a The Championship egyik középcsapatának számított. Egy volt a sok közül, mégis akadt egy fontos különbség. A klub megtalálta azt az edzőt, akinek hosszabb távon is bizalmat szavazott, ami akkoriban ritkaságszámba ment az angol másodosztályban. Nigel Pearson stabil állása, munkája tette lehetővé a tudatos építkezést, amelynek eredménye a feljutás, majd az újoncként kivívott bennmaradás volt. A 2014–2015-ös idény gazdasági szempontból még tankönyvi példának számított.

A Premier League bevételei biztos alapot adtak, a bérköltségek aránya nagyjából 55 százalék körül mozgott, ami a liga mezőnyében kifejezetten egészséges működésnek számított. Még a következő, a bajnoki elsőséggel zárult szezon sem borította fel ezt az egyensúlyt. A jelentős változást az azt követő idény hozta. A Bajnokok Ligája-szereplés teljesen új szintre emelte a klub bevételi struktúráját. Olyan források nyíltak meg, amelyek addig nem tartoztak a Leicester City természetes működési környezetéhez. Ezek az extra bevételek három fő irányból érkeztek: a nemzetközi közvetítési díjakból, az UEFA-prémiumokból, valamint a globálisan felértékelődő kereskedelmi bevételekből.

A Leicester City bajnoki ünneplése – innen csak lefelé vezethetett az út (Fotó: Nigel French/PA)

Egy ilyen szintű változás a legtöbb klub életében látványos átalakulást indít el, és nem volt ez másként Leicesterben sem. A vezetőség ki akarta használni az adódó helyzetet. A probléma ott kezdődött, hogy ezt az átmeneti állapotot új normaként kezdték kezelni. Az első BL-szereplés pénzügyi hatása egyszeri csúcsbevétel, nem fenntartható alap. A klub viszont úgy alakította a bérstruktúrát és a keret költségszintjét, mintha ez a bevételi szint hosszú távon is garantált lenne, miközben többet nem jutottak vissza az első számú európai kupasorozatba.

Ez tipikusan felfelé torzító tervezés, amikor a működés a legjobb forgatókönyvre van optimalizálva, nem pedig nem arra, ami akkor történik, ha a sporteredmények visszatérnek a megszokott szintre. Ezzel a Leicester belépett egy új gazdasági térbe. Abban az időszakban már nem volt kiscsapat, viszont nem vált olyan bevételi potenciállal rendelkező elitklubbá sem, amely tartósan képes finanszírozni a felső polc jelentette költségszintet.

Amikor a státusz megelőzi a bevételt

A leicesteri bajnoki cím kivételes történet volt, de ma már kevesen vitatják, hogy ehhez a körülmények szerencsés együttállása is kellett. A topklubok átmeneti megingásai és edzői kísérletezések jelentették a lehetőséget, amelyet a City – óriási meglepetésre, de elég magabiztosan – kihasznált. A következő idényben azonban már mindenki tudta, hogy a klub előtt álló legeslegjobb forgatókönyv is „csak” a Bajnokok Ligája-helyekért folytatott küzdelem lehet.

A következő években ez kétszer is majdnem sikerült, de ezek a nüanszok pénzügyileg sorsdöntőnek bizonyultak. Egy BL-indulás két dolgot jelentett volna: stabilan magasabb bevételi szintet, valamint igazolást a megnövelt költségszint fenntarthatóságára. Mivel ez nem jött össze, a Leicester City egy különösen veszélyes terepen találta magát.

A bajnoki cím és a nemzetközi szereplések után a klub új pozícióba került az angol futball hierarchiájában: már nem volt klasszikus alsóházi együttes, de nem is tartozott a nagyok közé. Ez a köztes státusz gazdasági szempontból volt a legkockázatosabb, ugyanis a költségszint közelített a felsőházi klubokéhoz, a bevételek viszont továbbra is a középmezőnyhöz igazodtak, a bérköltség pedig elszakadt a bevételi realitásoktól.

Sportszakmai oldalon elvárássá vált a felsőház, sőt az európai kupaindulás. Ennek megfelelően a klub olyan bérszintet és átigazolási politikát alakított ki, amely már nem a bennmaradásra, hanem a nemzetközi versenyképességre volt kalibrálva. A bevételi oldal viszont nem nőtt tartósan együtt a kiadásokkal. A Premier League televíziós pénzei stabil alapot jelentenek, de önmagukban nem fedezik egy felsőházi szintre méretezett keret költségeit.

Egy ideig a modell működött. Az okos igazolások, a jó ütemben eladott kulcsemberek és az európai szereplésekből érkező pluszbevételek elfedték a feszültséget. A gond akkor jelentkezett, amikor a sporteredmények visszaestek. A nemzetközi kupaszereplés elmaradása azonnal csökkentette a bevételeket, miközben a bérköltségek és az amortizáció továbbra is egy magasabb szinthez igazodtak. Itt jön el az a pont, amikor egy klub vagy visszalép egy szintet, vagy gazdasági eszközökkel próbál időt nyerni. A Leicester City az utóbbit választotta.

Az elodázás ára

Egy futballklub gazdasági egyensúlya ritkán borul fel egyik napról a másikra. Először az arányok romlanak. A bérköltség egyre nagyobb szeletet hasít ki a kiadásokból, miközben a sporteredmények gyengülésével csökkennek a bevételek. Rövid távon a működés még fenntartható, hosszabb távon viszont egyre nehezebben. A rendszer ilyenkor a múltbeli sikerekből él, abban bízva, hogy a jelen teljesítménye majd visszakapaszkodik arra a szintre, amely fedezi a kiadásokat. Ez a klasszikus futballgazdasági spirál.

A Leicester esetében a probléma nem az volt, hogy túl nagyot álmodtak, hanem az, hogy nem húzták be időben a féket. Nem történt meg az a tudatos csökkentés, amely a BL-szintű költségvetést visszaigazította volna egy stabil, középmezőnyre méretezett modellhez. Több játékos kapott hosszú távú, magas bérű szerződést. Amikor a sportteljesítmény visszaesett, ezek a kontraktusok „befagytak” a költségoldalon. A klub nem tudott egyszerűen megszabadulni a legdrágább játékosoktól, mert a piacon nem volt rájuk megfelelő kereslet azonos feltételek mellett.

Miközben a csapat csak kétszer jutott ki Európába, a kiadások úgy alakultak, mintha ez évről évre természetes lenne. Itt vált a pénzügyi kockázat operatív problémává. A működés a sporteredményektől függött, a költségszint viszont nem tudott alkalmazkodni a gyengébb teljesítményhez.

Borítókép: Alamy – Büntető-montázs

Ha első kézből szeretnél értesülni a legfrissebb futballhírekről, látogass el a Goal.com Magyarország weboldalára, ahol rengeteg exkluzív tartalom vár rád!