A leves tálalva, a whiskey kitöltve, bajnok a Boston Celtics
Több, mint ötvenezer ember várta tűkön ülve, hogy az X közösségi platform legendás Celtics-szurkolója, Janos leírja ezeket a szavakat. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a Boston Celtics legyőzte a Dallas Maverickset az NBA nagydöntőjében és napra pontosan 16 évnyi várakozás után ismét magasba emelhette a Larry O’Brien trófeát!
A Boston Celtics bajnoki címe nem csak attól különleges, hogy kereken 16 év elteltével sikerült újra felülniük az NBA trónjára, hanem azért is, mert a tizennyolcadik bajnoki cím azt jelenti, hogy ismét egyedül vezetik az örökranglistát. Még akkor is, ha figyelembe vesszük a Los Angeles Lakers Minneapolisban szerzett bajnoki címeit is. Mindezt ráadásul egészen domináns játékkal és a körülöttük kialakult narratívákat sorra megcáfolva tették meg.
Ainge rakta le az alapokat, de Stevens nélkül nem jött volna össze
A Celtics legfrissebb bajnoki címének története 2013-ban kezdődik, amikor Danny Ainge general manager óriási kockázatot vállalva elcserélte a 2008-as bajnokcsapat alapembereit, Paul Pierce-t és Kevin Garnettet, valamint Jason Terryt és Jason White-ot a Brooklyn Netshez. Cserébe érkezett Kris Humphries, Gerald Wallace, MarShon Brooks, Kris Joseph és Keith Bogans, valamint három első körös választás (2014, 2017, 2018) és egy opció arra, hogy 2017-ben draftjogot cseréljenek. Ainge döntése akkoriban rengeteg kritikát kapott, ám akkor még senki sem sejtette, hogy mire a Netstől megszerzett első körös draftjogokkal kiválasztott játékosok Bostonba kerülnek, a brooklyniak éppen a liga legrosszabb csapata lesznek. A Celticstől megszerzett veteránokról hamar kiderült, hogy már nem azt a játékerőt képviselik, mint öt évvel korábban, és két szezon alatt darabjaira hullott a Nets.
A szkeptikus hangokat tovább erősítette, hogy Doc Rivers vezetőedző elfogadta a Los Angeles Clippers ajánlatát, így a Boston az összes legendáját elveszítette. Ainge azonban tudta, mi a megoldás: meg kell szerezni Brad Stevenst. Ebben olyannyira biztos volt, hogy nem volt B-terve, mindent egy lapra tett fel. Nem is csoda, hiszen már évekkel korábban kinézte magának. Még 2010-ben történt, hogy Ainge és a Celtics társtulajdonosa, Steve Pagliuca kiment egy Duke–Butler egyetemi kosármeccsre, Ainge pedig a bemelegítés alatt megjegyezte, hogy a legjobb egyetemi edző is ott van a csarnokban, de Pagliuca legnagyobb meglepetésére nem Mike Krzyzewskire, hanem a Butlert irányító Stevensre gondolt. 2013-ban aztán meg is szerezte magának a kiszemeltjét, bár akkor még valószínűleg nem sejtette, hogy ő fejezi be azt a munkát, amit elkezdett.
Stevens egészen 2021-ig töltötte be a pozíciót, és jól is teljesített, ám az utolsó lépéseket nem sikerült megtenniük. Kezdetben a csapatnak nem volt olyan játékosállománya, amivel bajnokságot lehetett volna nyerni, majd amikor végre összeállt egy bajnoki címre valóban esélyes csapat, a sérülések kezdték el megtizedelni őket. Emlékezzünk csak Gordon Hayward horrorsérülésére élete első Celtics-mezben lejátszott tétmeccsén, ami után soha nem is nyerte vissza a korábbi formáját.
2021-ben viszont Ainge lemondott, és a korábbi vezetőedzőt nevezték ki a helyére, ez pedig remek döntésnek bizonyult. Danny Ainge egészen kiváló alapot épített, 2016-ban és 2017-ben is „szembement” a közvélekedéssel, és a Netstől szerzett draftjogokkal kiválasztotta Jaylen Brownt és Jayson Tatumöt, akik a későbbi bajnokcsapat kulcsfiguráivá váltak, ám voltak olyan nehéz döntések, amiket nem tudott meghozni.
Stevens ezzel szemben érzelemmentesen építkezik, és ha kell, közönség-kedvenceket is hajlandó elcserélni.
Így tett egy éve is, amikor Marcus Smartot áldozta be Kristaps Porzingisért, amiben bőven volt kockázat, ám az élet őt igazolta, Porzingis a döntő első meccsén X-faktornak bizonyult. Nem sokkal később Jrue Holiday vált elérhetővé, Stevens pedig ezúttal sem habozott, bevonta a cserébe a szurkolók egy másik kedvencét, Robert Williamset is. Ismét igaza lett, Holiday előrelépés volt Smarthoz képest és kulcsfigurává vált a rájátszásban, ahol óriási szükség volt a rutinjára. Stevens két ilyen csere után pedig be is húzta az év legjobb ügyvezetőjének járó díjat.
Egy csodálatos karrier megkoronázása
Porzingis és Holiday egy szezon alatt belopta magát a szurkolók szívébe, de nem csak ők váltak közönség-kedvenccé azok közül, akiket Stevens csere útján szerzett meg. A kinevezésekor az egyik első lépése volt cserélni azért az Al Horfordért, aki a Celtics újjáépülésének első nagy igazolása volt, és akiről ekkor már Philadelphiában és Oklahoma Cityben is lemondtak. Bostonban aztán kiderült, hogy „bőven van még a tankban”, és ha nem is lett belőle már annyira meghatározó játékos, mint 4-5 évvel korábban (a dominikai 2016 és 2019 között játszott már itt), Horford ismét fontos tagja lett a Celticsnek.
A legtöbb vele egyidős bajnoki cím nélküli veterán ilyenkor már gyűrűvadászatba kezd, Horford ezzel szemben 38 évesen is alapember volt a csapatában, és alaposan kivette a részét a sikerekből. Porzingis sérüléséig a padról szállt be, de amikor a lett magasember kidőlt a rájátszásban, Horfordnak kellett előlépnie. Sokan féltették, hogy a 17. szezonjában nem fogja bírni ezt a fajta terhelést, de éppen ellenkezőleg, a döntőben nyújtotta a legjobb teljesítményt. Akkor sem vallott kudarcot, amikor a Dallas Mavericksnek sikerült elérnie, hogy ő védekezzen Luka Doncicon és Kyrie Irvingen, sőt a legrosszabb dobószázalékot mindketten ellene érték el.
Horfordnak 17 évet kellett várnia és 186 meccset kellett lejátszania a rájátszásban, hogy végre megtapasztalhassa, milyen érzés magasba emelni a Larry O’Brien trófeát. Ezzel megkoronázta a már eddig is impozáns karrierjét, azzal pedig, hogy nem az oldalvonal mellől nézte végig, ahogy a társai megnyerik neki a hőn áhított bajnoki címet, hanem ő maga is kivette belőle a részét, még édesebbé teszi a sikert. Ha másnak nem, az ő gyűrűjének minden NBA-rajongó tud örülni.
Mindenkinek áldozatot kellett hoznia
A bajnoki címért a legegyértelműbb áldozatot Derrick White hozta, aki legalább egy fogát adta a győzelemért, amikor a döntő ötödik meccsén egy szabad labdáért vetődött, Dereck Lively pedig ráesett, ám ez sem gátolta meg a bostonit abban, hogy a pályán maradjon. A legendás kommentátor, Tom Heinsohn biztosan büszke lett volna, ha ezt látja, és legalább egy Tommy-ponttal jutalmazta volna White-ot. Heinsohn ezeket azoknak osztogatta, akik a saját testi épségüket is kockára tették a győzelemért, és az egyik legnagyobb elismerésnek számított, amit Celtics-játékos kaphatott. Az idei szezonban valószínűleg White kapta volna belőlük a legtöbbet. Az a White, akit Stevens 2022-ben gombokért (azaz kifejezetten olcsón) szerzett meg a San Antonio Spurs csapatától, és aki az elmúlt két évben az egész NBA egyik legjobb kiegészítő emberévé, valamint a Celtics-szurkolók kedvencévé vált a mindig jól időzített tripláinak és az olyan megmozdulásainak köszönhetően, mint amit az ötödik meccsen láttunk tőle.
Ékes példája ennek Tatum játéka a döntőben. A 2021-2022-es szezon fináléjához hasonlóan megint nem ment neki a dobás, ám ezúttal nem rántotta magával az egész csapatot a mélybe, hanem elfogadta ezt, és más területeken volt hatással a játékra. Rengetegszer próbálkozott betörésekkel, ezekből rendre jól osztotta ki a labdát a társaknak, kivette a részét a lepattanózásból és kiválóan védekezett.
A médiától és a közvéleménytől persze rengeteg kritikát kapott, mert szupersztárként kevés pontot dobott gyenge hatékonysággal. Ugyanakkor éppen ez a váltás mutatja meg, hogy Tatum mennyire érett játékossá vált, és immár mennyire hajlandó az egyéni érdekeit alárendelni a győzelemnek. Vagy ahogy Joe Mazzulla fogalmazott:
„Mindenki azt mondja, hogy nyerni akar. Amikor aztán odakerülsz, hogy valóban nyerj, össze kell kapnod magad, és olyan dolgokat is meg kell tenned, amelyeket a büdös életben nem akartál megtenni.”
Kereszténység, Manchester City, kardszárnyú delfinek és a Tolvajok városa
Apropó, Mazzulla! Érdemes megállni egy pillanatra a Celtics vezetőedzőjénél is, aki Bill Russell 1969-es győzelme óta a legfiatalabb tréner lett, aki megnyerte az NBA-t. Azt gondolhatnánk, hogy egy olyan edzőt, aki két szezon alatt először konferenciadöntőbe viszi a csapatát, majd bajnoki címet ünnepelhet, nagy becsben tartanak. A valóságban azonban éppen fordított a helyzet.
Mazzulla a 2022-2023-as szezon kezdete előtt egy hónappal ült le a Celtics kispadjára, miután az elődjét, Ime Udokát eltiltották az edzősködéstől, a nigériai származású tréner megsértette a klub szabályzatát, miután viszonyt kezdett az egyik női alkalmazottal. Mazzulla nehéz helyzetből indulva hamar sikereket ért el, a közvélemény szemében viszont ehhez neki nem sok köze volt, inkább a kitűnő játékosoknak tulajdonították az eredményeket.
Pedig a csapat támadójátéka jelentősen feljavult az ő irányítása alatt, és remek hatással volt az öltözői hangulatra, illetve a csapat mentalitására is.
A kiesés után aztán ő volt az első, aki a kritikák kereszttüzébe került, rengetegen követelték azt, hogy rúgják ki, ám a Celtics kitartott mellette még akkor is, amikor szinte mindenki a liga leggyengébb edzői közé sorolta.
„Ha Joe Mazzulla agyát belerakjuk egy madárba, a madár hátrafelé kezd el repülni” – így értékelte a teljesítményét az egykori Celtics-játékos, Kendrick Perkins a 2022-2023-as szezon során. Perkins szavai tökéletesen tükrözték az általános vélekedést Mazzullával kapcsolatban, miszerint ő elsősorban egy motivátor, akiért tűzbe mennek a játékosai, ám taktikailag messze elmarad a kollégáitól.
Persze ezért tett Mazzulla is, gyakran adott teljesen őrült nyilatkozatokat, a sajtótájékoztatóin óriási öniróniáról tett tanúbizonyságot és többször beszélt a hitéről, mint a taktikai apróságokról. Mazzulla ugyanis hithű katolikus. Az előző szezon során a legemlékezetesebb sajtótájékoztatója is a vallásához kapcsolódik, ugyanis amikor Vilmos herceg és felesége ellátogatott egy meccsre a TD Gardenbe, megkérdezték, hogy volt-e lehetősége találkozni a királyi családdal. A válasz így hangzott.
„Jézussal, Máriával és Józseffel? Én csak egy királyi családot ismerek. Nem tudok róluk sokat, de remélhetőleg Celtics-szurkolók.”
Szintén a róla kialakult sztereotípiát erősítette akkor, amikor a Phoenix Suns ellen egy időkérés után ő maga próbálta meg blokkolni Royce O’Neale dobását. A meccs után azzal magyarázta a szokatlan jelenetsort, hogy az egyik alapelvük, hogy a dudaszó után sem engednek könnyű dobást, nehogy elkapja a fonalat az ellenfél, és ha éppen nincs a közelben játékos, akkor példát kell mutatnia a csapatának.
A közhiedelemmel ellentétben a valóság az, hogy Mazzulla sokkal több annál, mint amit látunk belőle. A körülötte lévők szerint folyamatosan jár az agya valamin, ha éppen nem a kosárlabdán gondolkozik, akkor megnézi a Tolvajok városát – saját bevallása szerint ez heti 3-4 alkalommal történik meg – és egy bankrablás részleteit tervezgeti.
Nem véletlen az sem, hogy kitűnő barátságot ápol Pep Guardiolával, akit a világ legjobb edzőjének tart sportágtól függetlenül. Egy éve ő látogatta meg a Manchester City felkészülését, ahol még mezt is cseréltek, idén pedig Guardiola részt vett a nagydöntő első meccsén. Előtte persze ellátta néhány tanáccsal Mazzullát, aki bevallotta, hogy Guardiola ötletei segítettek neki a Mavericks védelmének megbontásában.
A labdarúgóedzőket egyébként is nagy becsben tartja, mert nekik nincs lehetőségük időt kérni, a meccsek előtt kell tökéletesen átadniuk az utasításaikat. Ez a magyarázata a legnagyobb kritikájának is, az időkérések felhasználásának. A magunk mögött hagyott szezonban már nem volt olyan extrém, mint az azt megelőző szezonban, ám a felfogása továbbra is az, hogy csak akkor kér időt, ha a csapata nem azt valósítja meg a pályán, amit kért tőlük. A rossz széria még nem elég indok neki, hiszen azt vallja, a játékosainak meg kell tanulniuk maguktól megoldani a nehéz helyzeteket.
Akkor is így tett, amikor a döntő második meccsén a Dallas 20–2-es rohanásban volt, majd amikor Jason Kidd időt kért, annyit mondott a játékosainak, hogy ez remek volt. Derrick White meg is jegyezte, hogy van annyira őrült, hogy még élvezte is a helyzetet. Ez minden bizonnyal így van, hiszen Jayson Tatumtől tudjuk, hogy rendszeresen fojtásban lévő UFC harcosokról mutogat nekik videókat, hogy lássák, ők milyen nyugodtak maradnak a szorult helyzetekben is.
Ez lehet az oka annak is, hogy nem szereti az elismeréseket és a nagyarányú győzelmeket, mert úgy gondolja, hogy kényelmessé tesznek, míg a nehéz helyzetekből tanulni lehet. Szintén White-tól tudjuk, hogy amikor gratulált neki a Hónap edzője-díjhoz, Mazzulla letudta annyival, hogy senkit nem érdekel ez az elismerés.
A döntőben szintet lépő és valódi 3&D játékossá (olyan kosarassá, akinek gyakorlatilag két dolgot kell csinálnia a pályán, triplát dobni és védekezni) váló Sam Hauser pedig arról számolt be, hogy focimeccseket és kardszárnyú delfineket mutogat nekik.
Előbbiek azért jelentenek inspirációt, mert Mazzulla úgy véli, hogy nem lehet külön választani a védekezést és a támadást a kosárlabdában sem, és az átmenetekből lehet kedvező párharcokat kialakítani és könnyű kosarakat szerezni, az átmenetek kihasználására pedig nincs jobb példa a labdarúgásnál.
A kardszárnyú delfinekről szóló videók célja pedig egyrészt a gyilkos ösztön kialakítása a játékosokban, de van egy mögöttes tartalma is. Az orkák harcmodora és a csoportban betöltött szerepük ugyanis annak függvényében változik, hogy éppen mire vadásznak, ezt a gondolatot pedig remekül ültette át a pályára is. A játékosok feladatai ugyanis folyamatosan változnak attól függően, hogy mit kíván meg az adott ellenfél. Így fordulhatott elő például az, hogy a rájátszás első két körében még 20 perc felett átlagoló Payton Pritchard szerepe a döntő utolsó meccsére már csak annyi volt, hogy a félidő végén próbáljon meg egy félpályás triplát, ő pedig bejött, megkapta a labdát, és bedobta. Az egész sorozatban három triplája volt, ebből kettőt a negyed végén a félpályáról értékesített.
Bár valószínű, hogy Mazzulla nem az NBA jelenlegi legjobb edzője, de kétségkívül ott van az élmezőnyben, és végre a többség is így gondolja. Ugyanis az idei rájátszásban, és különösen a döntőben nyújtott teljesítményével kiharcolta magának azt az elismerést, ami már korábban is járt volna neki. Mert lehet, hogy az a madár Mazzulla agyával tényleg hátrafelé repülne, de mellé behúzna egy NBA bajnoki címet is.
„Együtt nem tudnak nyerni, nem bírják a nyomást, könnyű dolguk volt”
Ez csak néhány a Celtics körüli narratívák közül, amelyekre sikerült rácáfolniuk a most lezárult szezon során. Jaylen Brown és Jayson Tatum neve a ligába érkezésük óta elő-előkerül az esetleges cserékről szóló pletykákban, és szinte minden szezon után elhangzott az az állítás, hogy nem férnek meg egymás mellett, kioltják egymás játékát, és ha a Celtics előre akar lépni, valamelyiküket el kell cserélnie.
Ez legtöbbször Brown volt, aki miután a nyáron aláírta a szupermax szerződését és az NBA történetének legjobban fizetett játékosává vált, megkapta a liga leginkább túlfizetett játékosa titulust is. (Ez egy olyan szerződés, amit olyan játékosok kaphatnak meg, akik egy csapatnál lehúztak legalább 8 évet és All-NBA csapatba választották őket vagy az Év védőjátékosának az előző szezonban, vagy az elmúlt három évben kétszer, vagy pedig MVP-címet nyertek az elmúlt három évben. Ez a legnagyobb szerződés, amit egy klub kioszthat és a fizetési sapka 35%-át foglalja el vele a játékos.) Idén aztán csattanós választ adott a kétkedőknek: valódi vezérré lépett elő, a rájátszásban pedig élete formájában kosárlabdázott, meg is választották mind a konferenciadöntő, mind a nagydöntő legértékesebb játékosának. Mindezt pedig Tatum mellett tette meg, bizonyítva, hogy megférnek egymás mellett a pályán.
A másik gyakori kritika az volt, hogy a Celtics kiélezett helyzetben, nyomás alatt rendszeresen megtörik, a szoros meccsekből mindig rosszul jön ki. Bár az tény, hogy valóban nem ők voltak az elmúlt években a legmagabiztosabb csapat az ilyen meccseken, így is bőven az élmezőnyhöz tartoztak, az idei rájátszásra pedig szintet léptek.
Hat szoros végjátékot játszottak tizenkilenc meccs alatt, és egytől egyik behúzták őket, köztük kettőt a Dallas ellen, akiket sokan éppen a szoros végjátékokban mutatott jó teljesítményük miatt tartottak esélyesebbnek a döntőben.
Ha pedig a döntő esélyei szóba kerültek, fontos megemlíteni, hogy mennyien hivatkoznak arra, hogy a Bostonnak milyen könnyű dolga volt a rájátszásban a sérülések miatt. Nos, ez a keleti konferenciára valóban igaz, kidőlt minden ellenfelük legnagyobb sztárja – persze a Celtics sem volt 100%-os, Porzingis szinte a teljes rájátszást kihagyta – ugyanakkor a nagydöntő esetében már nem állja meg a helyét ez az érvelés. A döntőt megelőző héten ugyanis szinte az összes televíziós szakértő a Dallast hozta ki a párharc győztesének és az amerikai sportfogadók 89%-a egyet is értett velük. A Celtics a döntő után össze is szedte ezeket a megnyilvánulásokat.
Ilyen előzmények után igazán furcsa ugyanezektől az elemzőktől azt hallani, hogy a Celticsnek ajándék volt ez a rájátszás. Ez már csak azért is így van, mert az alapszakasz során olyan mértékben emelkedtek ki a mezőnyből, hogy az utolsó hónap legfontosabb kérdése az volt Bostonban, hogy Mazzulla fenn tudja-e tartani a koncentrációt a play-offig és nem fog-e megártani a csapatnak a sok tét nélküli meccs.
Ha másra nem is, arra mindenképp jók ezek a megszólalások, hogy motivációt adjanak a Celticsnek a következő szezonra, hogy megmutassák, sérülések nélkül is megy ez nekik. A lehetőség adott, mert a csapat magja változatlan marad, még Al Horford is visszatér egy szezonra, és a fizetések miatt sem kell aggódni. Wyc Grousbeck tulajdonos ugyanis már 2002-ben megmondta a befektetőknek, hogy nem azért veszi meg a klubot, hogy abból pénzt csináljon, ehhez pedig tartja is magát, és ha az kell a sikerekhez, hogy nagy mennyiségű luxusadót fizessen, akkor megteszi.
Ahogy a lényeget megfogalmazta egyszer:
„Betesztek valamennyi pénzt a Celticbe és én működtetem a csapatot. Partnerként tekintek rátok, de ez nem a pénzügyi megtérülésről és az osztalékokról szól. Ez a bajnokság megnyerésének öröméről szól. Egyszóval: mindannyian élményekkel leszünk kifizetve!”
Kiemelt fotó: Yahoo Sports
Szerző
