A magyar átok a futballban: tíz éve áldást jelentenek már az utolsó percek (mítoszrombolás?)

„Kikaptunk” – mondta Károly bácsi az ágy alatt gubbasztva.

„Már megint” – tette hozzá Frakk, fülét, farkát lógatva.

A legendás mesesorozat harmadik évadának első epizódja, a De jó sport a foci tökéletesen visszaadja a magyar életérzést: a fiúk futballmeccset néznek a tévében, gólt ünnepelnek, de a végén…

A hölgyek a Kis, kis kígyó kezdetű gyerekdal énekes-táncos előadásával próbálják felvidítani őket, ami nem sikerül, így Irma néni beveti a sonkás fánkot…

„Ki tud ilyenkor enni...” – reagál Károly bácsi, de nem meséljük tovább, hiszen a lényeg csak ezután jön: kutyaharapást szőrével!

A megnyert ezüst és az elveszített arany

A XX. század végi látványos magyar futballpusztulás oka részben már feltárt, agyonírt, mégis folyamatosan kutatható téma, az állandó vereség érzése a néplélekből magától értetődően átvándorolt az 1970-es, 1980-as évek meséjébe. A magyar foci borzalmasan rossz lett, a hazai terápiák nagy többsége ma sem jön be, és Dr. Bubónak igaza van: „Némely betegség akkor gyógyítható a legjobban, ha távol tartod az orvost.” Mi több: „az elmegyógyász csak akkor tévedhet nagyot, ha nem állapít meg semmit.”

A magyar átok, mint olyan, már akkor belefúrhatta magát a fejekbe, amikor labdarúgásunk csillaga még fényesen ragyogott. Olyan nagyon ezen sem lehet csodálkozni, az 1960-as évekig mi voltunk az egyetlen nemzet, amelynek kettőből két világbajnoki finálét sikerült elbuknia, felváltva veszítettünk világháborút és vb-döntőt – valóban egyedi. Az 1938-as aranymeccsen kikaptunk a jobbaktól, az olaszoktól, az az ezüst gyönyörűen csillog, szemben az 1954-essel, amelyen az Aranycsapat lett ezüstérmes.

Az utolsó meccs képe alapján is átkozottul erős csapatunk volt, Puskás Ferenc 2–3-nál még egyenlített is az utolsó percekben, talán soha nem tudjuk meg biztosan, lesen volt-e valóban. Így azonban a mai napig mi vagyunk az egyetlenek, akik kétgólos előnyről szenvedtünk vereséget a döntőben, pedig a kétgólos előny leadása önmagában még semmikép sem jelent bukást. (Az argentinok 1986-ban és 2022-ben is pillanatok alatt tékozolták el a kétgólos fórjukat, de mindkét alkalommal visszatáncoltak a győzelembe – sőt legutóbb Katarban harmadszor is meg kellett újulniuk. Lelkileg embertelenül erősnek bizonyultak, akkor is jobban játszottak a franciáknál, amikor össze kellett volna omlaniuk.

Az 1954-es képsorok alapján a magyar válogatott sem omlott össze, 2–2-nél helyzeteket dolgozott ki, majd Helmut Rahn 84. percben született gólja után, 2–3-nál is a kapuba talált.

A vb-döntők elrontásának igazi mesterei

1962-ben újabb ország csatlakozott a két vesztes vb-döntősök táborához, Csehszlovákia. A válogatottja 1934-hez hasonlóan vezetést szerzett a döntőben, akkor az olaszok fordítottak (hosszabbításban), míg ezúttal a brazilok (simán). Északi szomszédaink az egyetlenek így, akik két finálét is vezetésről buktak el, a futballtörténetüket persze bearanyozza az 1976-os Eb-győzelem – Antonín Panenka tizenegyese világszerte örökzöld téma.

A tizenegyesek legnagyobb lúzerei ugyanazok, mint a világbajnoki finálék elrontásának nagymesterei: a hollandok. Nekik is van ugyan Eb-győzelmük 1988-ból, de sokkal inkább úgy tartjuk őket számon, mint a szétlövések örökös vesztesei (1992 Eb-elődöntő, 1996 Eb-negyeddöntő, 1998 vb-elődöntő, 2000 Eb-elődöntő, 2014 vb-elődöntő, 2022 vb-negyeddöntő), ami mind semmi ahhoz képest, amit a világbajnoki aranymeccseken műveltek.

1974-ben a totális futballjukkal győzniük kellett volna. Az NSZK elleni csatát korábban részletesen elemeztük: a rájuk jellemző arrogancia és magabiztosság visszaüthetett, miután szinte ellenállás nélkül jutottak el a vezető gólig, elhitték, hogy a meccs már zsebben van. A 70. és a 80. perc között így is könnyedén visszafordíthatták volna az eredményt, óriási helyzeteket puskáztak el.

Négy évvel később már a második elveszített vb-döntővel nyitottak további fejezetet a sporttörténelemben, a módja megint egyedi lett. Argentína ellen a hajrában egyenlítettek, a rendes játékidő 91. percében eltalálták a kapufát, a hosszabbításban alulmaradtak.

Ezek után 2010-ben Hollandia az első nemzet lett, amely két finálét is a ráadásban vesztett el, és ugyancsak elsőként háromból semmi lett a vb-döntős mérlege. Legutóbbi aranymeccsükön szerencsétlenségek sorozata vezetett megint az ezüsthöz, kezdve azzal, hogy mire Johannesburgban szembekerültek a spanyolokkal, a szurkolóik sokasága már hazautazott – ugyanis nem terveztek a döntővel. Hollandiában a másik hibába estek: állami szintű fogadtatást szerveztek a leendő győzteseknek, vadászgépekkel készültek – behűtötték előre a pezsgőket.

A játékosok viszont vért ittak, az elején megúsztak egy-két piros lapot, 0–0-nál viszont Arjen Robben két ziccert hagyott ki Iker Casillasszal szemben. A hosszabbítás végére emberhátrányban majdnem kihúzták a tizenegyesekig – más kérdés, hogy mire mentek volna velük… – a 116. percben pedig jött Andrés Iniesta.

Elátkozott Juventus és a Benfica

A futball- és az egész sportvilág telis-tele van átkokkal, már ha annak veszik őket azok, akiket sújt. A nagy fordításokkal kapcsolatban egy kézilabdás gyűjteményt már bemutattunk belőlük, de akkor nem írtunk például a svéd férfiak négyből négy elbukott olimpiai döntőjéről – hármat sorozatban egymás után kellett elszenvedniük. A labdarúgás persze mindig más, de mit mondjanak például a Juventus drukkerei, akik kilenc BEK/BL-döntő közül hetet megsirattak, köztük a legutóbbi ötöt. De még így is irigykedhetnek rájuk a Benfica szurkolói: 62 éve tart már a hírhedt Guttmann-átok, és ha létezik, még további 38 évet kell várniuk, mire a csapatuk képes lesz megnyerni egy újabb európai kupadöntőt. Legalábbis a nagycsapatuk, amely 1962 után mind az öt BEK-döntőjében alulmaradt, a klub később többek között az Európa-liga zárómeccseit kezdte elveszíteni. (2022-ben legalább a UEFA Ifjúsági Ligája-siker összejött a fiataloknak.) Ezzel együtt vannak korábbi megnyert fináléi a Benficának és a Juventusnak, Eb-aranya a holland és a csehszlovák futballnak. De mi van nekünk?

Eb-bronzunk, olimpiai aranyaink

1964-es Eb-bronzunk a maga idejében csalódást jelentett, bár a mai napig a legjobb szereplésünk a kontinensbajnokságon. Továbbá egy VVK-győzelmünk a Ferencváros révén 1965-ből – szemben öt elveszített döntővel nagy európai sorozatokból (KEK, VVK, UEFA-kupa), ami szintén nem azt az érzést erősítette bennünk, hogy győztes nemzet vagyunk. Akkor sem, ha a Videoton 1985-ös UEFA-kupa-ezüstje földöntúli bravúr a magyar labdarúgás mélyrepülése közben.

Az aranyainkat viszont régen elfelejtettük. Mégpedig azt a hármat, amelyet az olimpiai futballtornákon gyűjtöttünk az 1950-es, 1960-as években. 1952-ben arról az olimpiáról, amelyen összesen 16 aranyat hozott össze a küldöttségünk, győztesként tértek haza a labdarúgóink, akik a döntőben Puskás Ferenc és Czibor Zoltán góljaival 2–0-ra legyőzték Jugoszláviát. Ez is szerves része az Aranycsapat legendájának, legfeljebb nem foglalkozunk vele.

Az olimpiai válogatott diadalát a sportág jellegéből adódóan persze árnyékba borította a nagyválogatott két évvel későbbi vb-döntője, de nézzünk bele legalább egy másodpercre az 1952-es helsinki aranymeccs körítésébe. Bámuljuk a 70 000 emberrel megtelt lelátót, amely a méreteivel felülmúlta a berni stadiont, és hallgassuk Szepesi Györgyöt, még ha mond is olyanokat, hogy „labdarúgóink is teljesítették hazájuk, dolgozó népünk iránti kötelességüket.”

1964-ben, néhány hónappal az Eb megnyert bronzmeccse után egyik gólszerzőnk, Bene Ferenc az olimpiai válogatottal játszott döntőt Tokióban, 65 000 néző előtt. Vladimir Weiss öngólja után itt is a kapuba talált, Csehszlovákia 2–1-es legyőzése után ünnepelhetett.

Ez volt az az olimpia, amelyen kezdésként az Újpesti Dózsa csatárának hat góljával 6–0-ra legyőztük Marokkót, majd néhány nappal később Csernai Tibor négyesével 6–5-re Jugoszláviát (több gól született, mint az aznapi magyar–jugoszláv meccsen vízilabdában). Csernai kettőt tartogatott a románok elleni negyeddöntőre (2–0), Bene négyet az egyiptomiak elleni elődöntőre (6–0). Az újpesti csatárgéniusz 12 góllal lett a játékok gólkirálya, miközben nyolcnál többet senki más nem szerzett a mezőnyben.

Sokkal szegényebbek vagyunk, amíg nem ismerjük a tokiói finálé felemelő képsorait – akár a nézőtérre, akár a pályára tekintünk –, Bene őrületes szólógólját, amelyet két évvel később megismételt a brazilok elleni vb-meccsen.

Négy évvel később, 1968-ban a címvédés is veretlenül sikerült: az olimpiai döntőben, a mexikóvárosi Estadio Azteca 75 000 nézője előtt Bulgária hiába vezetett, látványos támadójátékkal sikerült fordítani. Menczel Iván után Dunai Antal kétszer is betalált, Juhász István pedig beállította a végeredményt, 4–1.

A dánok háromból három elveszített olimpiai döntőjével szemben a magyar futballisták négyből hármat megnyertek, a mai napig az olimpiai tornák legeredményesebb férfiválogatottja a miénk, de ezt mind-mind törölte az agyunk, a közösségi tudatunk. Édesapám, aki a tokiói és a mexikói döntőt is a helyszínen látta, sosem felejtette el büszkén feleleveníteni az aranyakat, amikor gyerekkoromban a két vb-ezüstökről beszélgettünk.

A XXI. században viszont sokkal inkább számon tartjuk, hogy Lionel Messi olimpiai bajnok – már csak azért is, mert sokáig ez volt az egyetlen nagy sikere nemzeti színekben –, és hogy Ángel Di María az a játékos, aki vb, kontinenstorna és olimpia döntőjében is eredményesnek bizonyult –, mindhárom alkalommal aranyérem lett az ezüst országának jutalma, amely 52 éven át semmilyen sportágban nem szerzett olimpiai bajnoki címet.

Az utolsó percek hősei és áldozatai

Az 1960-as évektől közismerten évtizedről évtizedre zuhant mélyebbre a labdarúgásunk, egyre laposabbak lettek a fellángolások, és mindig kijózanító kiütéses vereségek követték őket – ilyen az 1997-es 1–7, a jugoszlávok elleni világbajnoki pótselejtezőben. E korszakban már az számított nagy eredménynek, hogy egyáltalán idáig eljutott a válogatott, de most a hogyan az érdekes. Sorozatban veszítettük a pontokat az utolsó percekben kapott gólokkal, így jártunk Norvégiában, Svájcban és a Népstadionban is; utóbbi esetben már ordítottunk a fájdalomtól, amikor Stéphane Chapuisat egyenlített a már-már megnyertnek hitt meccsen. Ám mindezt a szerencsétlenséget a semmivel tette egyenlővé Fortuna kegye a csoport zárásakor, amikor három finn a 91. percben egymást telibe találva összehozta minden idők öngólját, versenyben tartva Magyarországot.

Agyunk azonban még másfél évtizeddel később is úgy emlékezett, a végjátékkal kapott gólokkal mindig pórul járunk. Zlatan Ibrahimovic kétségtelenül sokat tett ezért a Puskás Ferenc Stadionban, hiszen 2005-ben és 2009-ben is a 90. perc után lőtt győztes gólt az aktuális vb-selejtezőben. Amikor pedig újabb négy évvel később a románok elleni zárt kapus hazai vb-selejtezőn Alexandru Chipciu a 92. percben 2–2-re alakította az állást, a Nemzeti Sport Online nekilátott kinyomozni, létezik-e tényleg valamiféle magyar átok, amely a végjátékban lesújt. A portál egészen 1986-ig, az utolsó magyar vb-szereplésig ment vissza, és azt találta, hogy a tétmeccseken – vagyis számunkra a selejtezőkön – ugyanolyan számban képes a hajrában pontokat kiharcolni a válogatott, mint elveszíteni. Valahogy ebben az esetben is a finnek és a svédek elleni csata emelkedik ki: a 2012-es Eb selejtezőjében Dzsudzsák Balázs a 94. percben lőtte ki a finn kapu bal sarkát, nyolc perccel azután, hogy az ellenfél egyenlített. Az Ibrahimovicot újra felvonultató svédek fogadásakor, szintén 1–1-nél Rudolf Gergely a 90. percben pofozta be a három pontot érő gólt, viszonylag közel juttatva hazánkat a kontinensbajnoksághoz.

E hosszú, világversenyek nélküli időszakból fényoszlopként emelkedik ki a 2009-es U20-as világbajnokság, ahol a fiataljaink kimondottan győztes mentalitást mutattak a végjátékokban. Miután a csehek elleni nyolcaddöntőben 11-esekkel továbbjutottak, az olaszok elleni negyeddöntő hosszabbítását kétszer is meg kellett nyerniük, pedig a percek a pályán lévő játékosoknál is gyorsabban fogyatkoztak. Az ellenfél egyenlítése a 82. és a 113. percben is nagyon nehéz lélektani helyzetet teremtett, az emberelőnyben lévő magyaroknak a szokásosnál is nehezebbet, de a honlapunknak nemrég interjút adó Koman Vladimir pazar passzai után Németh Krisztián a 112. és a 117. percben is bevette a kaput. A Costa Rica elleni bronzmeccset pedig a 90. perc után kellett sikerült megmenteni Koman büntetőjével, majd szétlövéssel összejött a fényes érem.

Ítélet

A fentiek helyettünk is beszélnek, létezett-e egyáltalán magyar átok a futballban. A 2014 óta tartó időszak pedig minden kételyt felülírhat, ha tudatosan állunk hozzá, és tisztában vagyunk azzal az egyszerű pszichológiai ténnyel, hogy a negatív élmények jobban belénk égnek, mint a pozitívak.

Tíz éve Dárdai Pál szövetségi kapitányi kinevezése új szemléletet hozott, többek között az utolsó percekhez való hozzáállásban is. Miután az aktuális Eb-selejtezők nyitányán az északírek a 80. perc után fordítani tudtak a Pintér Attila irányította válogatott ellen, a bajban hazahívott berlini tréner az önbizalom mellett nyugalmat tudott önteni a játékosokba azokra a helyzetre is, ha a 80. percig kedvezőtlen az állás.

A pontokat jelentő gólok pedig sorra kezdtek megszületni a hajrában. Így a számunkra mérföldkövet jelentő romániai egyenlítés Dzsudzsák Balázs szabadrúgásával, valamint Gera Zoltán és Stieber Zoltán győzelmet jelentő góljai a finnek ellen itthon és idegenben. Mindezek nélkül álom maradt volna megint az Európa-bajnokság, amelynek második kulcsmeccsén a 88. percben kiharcolt izlandi öngóllal sikerült a pontszerzés, immár Bernd Storck alatt.

Izland szintén visszatérő elem lett történetünkben. Marco Rossi együttesének első Európa-bajnoksága előtt, 2020-ban, a szigetország elleni pótselejtezőn Nego Loic a 88. percben egyenlített, majd a rendes játékidő 92. percében született csodaszép Szoboszlai Dominik-góllal sikerült kvalifikációhoz jutni.

A 2024-es kontinensbajnokság előtt meseszép selejtezősorozattal született meg a csoportgyőzelem, visszatérően a lefújás előtti percekben, pillanatokban megmentve a veretlenséget. Litvániában 2–0-s félidő után Varga Barnabás a 82. percben alakította ki a 2–2-es végeredményt, Bulgáriában Aleksz Petkov 97. percben vétett öngóljával lett 2–2. Míg az Európa-bajnokságon harmadik csoportellenfelünknek, Skóciának meg kell küzdenie a saját démonjaival, hiszen gazdag futballtörténete során még soha nem jutott tovább vb- vagy Eb-csoportból, a magyar válogatottnak minden alapja megvan, hogy tovább építse a győztes csapat mítoszát.