A magyar kézilabdázás nem érdemelte meg a sikert, de a válogatott igen – szerzőink véleménye

Vigh Martin

Az elmúlt napok egyik legjobb interjúja kézilabda témakörben Ágai Kis András és Borsos Attila Éles Józseffel készített beszélgetése volt, amiben a korábbi klasszis – igaz még az utolsó forduló előtt – azt mondta, hogy ambivalens érzései vannak a magyar szerepléssel kapcsolatban. Azt hiszem, ennél jobb jelzőt nehéz lenne találni. A katarzis elmaradt, már csak azért is, mert a svéd–portugál találkozón végig izgulni kellett, a magyar csapat sikerét egy tőle független tényező biztosította be. Ugyanakkor a továbbjutás jelentőségét kár lenne vitatni.

Ez a torna egyáltalán nem úgy alakult, ahogy arra előzetesen számítani lehetett. Az a különös helyzet állt elő, hogy Izland, Portugália és Magyarország is a vártnál visszafogottabb teljesítményt nyújtott. A magyar együttes végül azzal érte el a negyeddöntőt, hogy amikor nem szabadott, nem is hibázott.

Felvetődik persze a kérdés, hogy mit jelent ez a továbbjutás a sportág számára. Mindenekelőtt egy lehetőséget. A magyar férfi kézilabda-válogatott (amikor kijutott) a legtöbb esetben az ötödik-tizedik hely között végzett a világbajnokságon. A két évvel ezelőtti tornán, ami egyébként a válogatott kimagaslóan legjobb versenye volt az elmúlt időszakban, csak egy hajszál választotta el a négy közé jutástól, hiszen a Franciaország elleni negyeddöntőben a csapat többször is hátrányból kapaszkodott vissza, és csak hosszabbításban szenvedett vereséget. A magyar együttesnek – kétségtelenül nagyobb outsiderként, mint legutóbb – lehetősége van kilépni ebből a skatulyából.

Fotó: Johan Nilsson/TT/TT NEWS AGENCY/AFP via Getty Images

De talán ennél is fontosabb, hogy szakág most időt nyert. Az olimpiai selejtezőtornát jövő tavasszal rendezik, az addig hátralévő majdnem másfél évben elindulhat az új generáció felépítése. Mikler Roland konkrétan el is mondta, hogy közeleg a visszavonulása, de Lékai Máté, Sipos Adrián, Ancsin Gábor vagy épp Rodríguez Pedro is karrierje második felében jár már, így a párizsi olimpiától függetlenül is el kell kezdeni a jövőn gondolkodni.

Ez a negyeddöntő tehát előkészíti egy korosztály utolsó táncát, és lehetőséget teremt a következő generáció első éles megmérettetésére.

Arday Attila

Ha nagyon racionálisan nézzük a világbajnokság eredményeit, azt látjuk, hogy a magyar férfi kézilabda-válogatott két súlyos vereséggel is továbbjutott a negyeddöntőbe, míg Izland és Portugália csupa vállalható mérkőzéssel kiesett. A portugálok brazilok elleni pontvesztésének és a svédek tanítani való mentalitásának – sportszerűségből, saját közönségük kiszolgálásáért, önmaguk tűzben tartásáért megverték a portugálokat – sokat köszönhetünk, de a legtöbbet azért mégiscsak a magyar válogatottnak. Amely a két csúnya vereség mellett négy győzelmet összehozott, és – ami a kulcs – a saját árnyékán messze túllépve fordított Izland ellen.

Az egyre inkább belterjes fertővé váló magyar kézilabdázás nem érdemelte meg ezt a sikert, de a magyar válogatott igen. Chema Rodríguez csapata az elmúlt évek során sokadszor is képes volt kiemelkedni a romlott közegből, a Marco Rossi vezette futballválogatott mintájára. A jutalom a párizsi olimpia előszobája, az olimpiai selejtezőtornán való részvétel 2023 tavaszán.

A hosszú távú következmények? A 21. század eredményei tisztán mutatják, hogy kézilabdában egyre inkább következmények nélküli ország vagyunk, a siker és a kudarc is egyre mélyebbre taszít minket egyelőre. A férfiak 2012-es londoni olimpiai szerepléséből (az elődöntő kivívása az Izland elleni felejthetetlen negyeddöntőben) nem kovácsoltunk erőt, a 2016-os történelmi mélypont (mindkét válogatottunk lemaradt a riói olimpiáról) nem rázott fel minket. Az elmúlt hónapok alapján ott tartunk, hogy női vonalon örülünk, ha legyőzzük az Eb-n Svájcot és Szlovéniát, a férfiaknál pedig csodameccsek és összeomlások váltják egymást. Úgy, hogy – szintén valamilyen csoda folytán – ezúttal elhivatott és hozzáértő szakember irányítja mindkét válogatottat.

Fotó: Adam Ihse/TT NEWS AGENCY/AFP via Getty Images

A mostani világbajnokság alapján a magyar kézilabdázást, minden bűnünk ellenére, a túlélésre ítélték. Mikler Roland, Lékai Máté vagy éppen Rosta Miklós küzdelmét, győztes csatáit még mindig példaként állíthatjuk a gyermekeink, tanítványaink elé, hogy soha nem szabad feladni, és egy évtized múlva talán ők is olimpián játszhatnak majd. Talán egy egészségesebb és boldogabb Magyarországot képviselve – de az is maga lesz a csoda.

Kiemelt kép: Johan Nilsson/TT/TT NEWS AGENCY/AFP via Getty Images