A Manchester United és a középszerűség ördögi köre

Csapatának legutóbbi, Everton elleni győzelmével ismét fellélegezhetett Ole Gunnar Solskjær. A pocsék szezonkezdetet – főként a Tottenham elleni megsemmisítő vereséget – még sikerült feledtetni két bravúros Bajnokok Ligája-sikerrel, ám az Arsenal, majd pedig a Basaksehir elleni vereség már sokaknál kiverte a biztosítékot, így több helyen is felmerült, hogy a norvég edző az állásáért küzdve utazott a Goodison Parkba. A három pont megkaparintása után viszont – az immár jól megszokott módon – megint alábbhagytak a találgatások. Mauricio Pochettino neve sem pörög úgy a hírportálok hasábjain, az Old Traffordon pedig látszólag a bajnokság mindössze 12. legjobb pontátlagával is nyugodtan várják a következő fordulót (a tabellán elfoglalt 14. helyezés az elmaradt első fordulós mérkőzés miatt kicsit csalóka).

Persze, hét bajnoki után korainak tűnhet a pánik, főleg a mostani különleges, előszezon nélküli idényben, amikor minden csapat nehezebben lendül formába. Meg amúgy is, ez gyakorlatilag ugyanaz a keret, amely az újraindítás után nagy hajrával egészen a dobogóig menetelt – nagy baj nem lehet, nem igaz?

A helyzet az, hogy a pontvadászat jelenlegi állása Solskjærékra nézve kedvező. Nem sokon múlt, hogy a United kétségbeejtően beragadjon a rajtnál: A Crystal Palace és a Spurs elleni teljesen megérdemelt hazai zakók között a Brighton otthonában is csak a hazaiak példátlan balszerencséjének – a „sirályok” öt (!) lövése is a kapufán csattant – és egy időn túli büntetőnek köszönhetően szerezték meg első pontjaikat. Ha az a mérkőzés máshogy alakul, akkor úgy fordulhattak volna rá az Everton-meccsre, hogy egyedül a Newcastle elleni nagyarányú, ám mégis nagyon szenvedős győzelmet mutathatta volna fel OGS, amit már az európai eredményekkel sem lett volna könnyű kozmetikázni. Bár a hasonló adatokat mindig érdemes komoly fenntartásokkal kezelni, mindenképp jelzésértékű, hogy a The xG Philosophy számításai szerint mindössze a három, eddig győzelem nélkül álló csapat teljesített rosszabbul a Manchester Unitednél.

None

Pedig nyáron még teljesen más volt a közhangulat Manchester piros felében. A szárnyaló Bruno Fernandes mögött úgy tűnt, stabilan összeállt a Pogba-Matic duó, a United pedig azt tette, amivel egyébként a legtöbb gondjuk volt az elmúlt két évben: hozta a kötelezőket. A Project Restart során mutatott menetelés már a második nagy széria volt Solskjær regnálása alatt. Emlékezetes, hogy a norvég mester kinevezése után a híres párizsi BL-továbbjutás kiharcolásáig 17 mérkőzést hoztak le Rashfordék úgy, hogy közben egyetlen vereséget szenvedtek el – a PSG elleni odavágót, amit később természetesen jóvá is tettek.

A két sorozat meghatározó közös jellemzője viszont a túlteljesítés volt.

Magyarán: hiába tűnt két periódusban is úgy, hogy a United elindult a helyes úton, a statisztikák mindig jelezték a háttérben, hogy nem feltétlenül lesz fenntartható a fellángolás. Két éve csapatszinten voltak gyanúsan hatékonyak mindkét tizenhatos környékén (míg az ellenfelek 15.4 xG-t csak 12 gólra tudtak váltani, addig OGS csapata 23.9 xG-re elegendő helyzetből 32 alkalommal talált a kapuba), az újraindítás után pedig inkább a kiugró egyéni teljesítmények vitték előre a gárdát.

Legjobb példa erre Mason Greenwood, aki bár üstökösként robbant be a Premier League-be, hosszabb távon aligha volt elvárható, hogy továbbra is több mint kétszer olyan hatékony legyen, mint Lionel Messi, ráadásul ahogy az ellenfelek elkezdték szorosabban őrizni, kiütközött, hogy mezőnyben – egyelőre – nem képes túl sokat hozzáadni csapata játékához. Hasonló mondható el Bruno Fernandesről is: elvitathatatlan, hogy a portugál karmester érkezésével új szintre emelte a United támadószekcióját, de 14 bajnokin összerámolt 15 kanadai pontja igencsak megtévesztő, hiszen 8 góljának fele a tizenegyespontról esett, hét gólpasszát pedig mindössze 2.5 xA-ra becsülik – tehát a téli szerzemény nagyon sokat profitált társai egyéni villanásaiból. Mindez persze egyáltalán nem a szóban forgó játékosok kritikája, csupán fontos látni, hogy a hasonló túlteljesítés előbb-utóbb vissza szokott ütni.

Bruno Fernandes a liga egyik legjobb igazolása volt az előző szezonban, de annyira talán nem volt kiemelkedő, mint azt a számok elsőre sugallták.

De ezzel aligha mondok újdonságot a sportot kicsit alaposabban követő szurkolóknak. Mégis, akkor minek köszönhető, hogy a legjobb esetben is óvatos optimizmusra okot adó időszakok után teljes fordulatszámon pörög az Old Traffordon a Solskjær-láz?

A jelenségben – véleményem szerint – hatalmas felelőssége van a brit sportmédiában kulcsszerepet betöltő ex-manchesteri punditoknak. Ki ne emlékezne, ahogy Rio Ferdinand a már említett – finoman szólva is meglehetősen szerencsés – párizsi BL-mérkőzés után örömmámorban úszva fejtegette, hogy a Manchester United visszatért, és az akkor még csak átmenetileg kinevezett Solskjærral alá kell íratni a szerződéshosszabbítást.

Nem biztos, hogy fair dolog számon kérni egy korábbi játékostól a pillanat hevében tett kijelentését, de ez alig több, mint szemléltető példa. Ferdinand mellett számtalan alkalommal hallhatjuk Gary Neville vagy Roy Keane véleményét, akik a jobb periódusok alatt fenntartások nélkül éltetik a norvég mestert, kiemelve, hogy „megérti a klubot”, a rossz eredmények után pedig páros lábbal szállnak bele a játékosokba, kritizálva és megkérdőjelezve hozzáállásukat – korábbi csapattársukat viszont ritkán részesítik hasonló bánásmódban. Persze, nem ettől lesz adott esetben jobb vagy épp rosszabb csapat a Manchester United, de az ilyen – felelőtlen? felszínes? szakszerűtlen? mindenki döntse el maga – vélemények sokasága egy érthetetlenül erős védőhálót húz a norvég mester köré, ez pedig a szurkolókat is komolyan befolyásolja.

Nyilván azt sem mondhatjuk, hogy Solskjær nem tesz a jó híréért, ugyanis fontos leszögezni, hogy a norvég minden hibája ellenére nem egy kifejezetten rossz edző, még akkor sem, ha a legmagasabb polctól nyilván távol áll. Legnagyobb kvalitása az alkalmazkodókészsége: a United rangadóin jellemzően a saját és az ellenfél erényeit tökéletesen szem előtt tartva játszik – mondjuk ki: kontrázik –, de azt kétségtelenül kitűnően teszi. A közelmúltban igazolt Maguire és Wan-Bissaka egyaránt nagyszerű játékosok egy low-blockban védekező csapat számára, a folyamatosan kulcspasszokat hajszoló Fernandes (és adott esetben Pogba) pedig ideális(ak), hogy megtalálják a védelem mögötti területet támadó Rashfordot vagy Martialt.

Az eredmények magukért beszélnek: OGS regnálása alatt a Unitednek pozitív a mérlege a Tottenham, a Chelsea és a Manchester City ellen egyaránt, sőt kisebb mintával érdekességképp még a PSG-t is említhetjük – érthető, hogy a hasonló sikerek miért imponálnak annyira a klub fanatikusainak.

Az utóbbi hetekben viszont két alkalommal is láthattuk, mi történik, ha a saját fegyverét fordítják Solskjær ellen: a Chelsea, majd az Arsenal is nagyon konzervatív felfogásban érkezett az Old Traffordra, kiszámítható végkimenetellel. Lampard és Arteta is többet hagyta a labdával bíbelődni a hazaiakat, mint tavalyi találkozásaikkor, a United pedig abszolút nem tudott mit kezdeni a felállt védelmekkel szemben – pont úgy, ahogy azt már rengetegszer láthattuk a gyengébb ellenfelek ellen is.

Merthogy Solskjær és a Manchester United legnagyobb problémája, hogy két év után sem tudják, mihez kéne kezdeni a játékszerrel, amikor épp nincs lehetőségük egy hasonló erősségű csapat ellen reaktív focira berendezkedni.

Az újraindítás után a Pogba-Matic-Bruno középpálya többnyire jól megoldotta a labda támadóharmadba juttatását, a szerb tank pedig a védelem előtt is jól söpört, de mára bebizonyosodni látszik, hogy az egyensúly nagyon törékeny volt.

Matic megmagyarázhatatlan hároméves szerződéshosszabbítása ellenére sem lesz már fiatalabb, Pogba pedig csapnivaló formában kezdte a szezont, így egyre többször kerül elő a jóval stabilabb Fred-McTominay duó, akikkel viszont teljesen sterillé válik a United a labdával.

Erre lehetne megoldás, hogy Fernandes lép vissza a védelem elé elkérni a labdát, így viszont a double pivot valamelyik tagjának kellene a portugál helyére felmozogni a vonalak közé, ami érthető okokból nem a legjobb forgatókönyv. Másik opció, hogy a mezőnyben többnyire meglehetősen inaktív Greenwood helyén a jobb szélen egy kreatívabb játékost (Matát vagy Van de Beeket) szerepeltessék, akik kitűnő labda nélküli helyezkedésükkel befelé mozogva több opciót biztosíthatnának a társaknak – ezt a szerepkört egyébként egészen kiválóan valósította meg a spanyol irányító az Everton ellen.

A középpálya-puzzle kirakása viszont csak kis szeletét jelentené a megoldásnak. A „Vörös Ördögöknek” jól körülhatárolható játékképre és egy felismerhető identitásra lenne szüksége – olyan dolgok ezek, amihez annak ellenére nem sikerült a közelébe sem kerülni, hogy oly’ sokszor hallhattuk az elmúlt két évben Ole nevét összekapcsolva a „United-way” kifejezéssel. És hiába fogy érezhetően a norvég mester körül a levegő, egyelőre nehéz elképzelni, pontosan minek is kell történnie, hogy végleg beteljen a pohár a klubvezetésnél.

Persze az is előfordulhat, hogy Woodwardék hajlandóak további hónapokat, éveket adni Solskjærnak. Mauricio Pochettino viszont biztos nem fog az örökkévalóságig várni...