A Napoli valaha volt egyik legjobb csatárát úgy hívták: Attila Sallustro
A húszas években egyesült helyi futballcsapatok első világklasszisaként emlegetik, ő az SSC Napoli örökranglistáján az ötödik legeredményesebb labdarúgó. Attila Sallustro volt az első nápolyi játékos, akit az Isteni becenévvel illettek, és ez mindent elmond a tehetségéről.
Több rövid portréban, statisztikai oldalon is azt írják, hogy a Napoli történetének két olyan hőse van, akit korszakokon átívelően örökké megőriz majd Nápolyban a szurkolói emlékezet: Diego Maradona és Attila Sallustro. Utóbbit tartják a klub első valódi világklasszisának.
Sallustróban nekünk magyaroknak elsőként a keresztneve izgalmas. Attilából Magyarországon és a határon túli magyar területeken találunk igazán sokat, a név még Törökországban terjedt el csekély mértékben – organikusan. Olaszországban a Forebears 2014-es gyűjtése alapján 109 Attila élt. Ez Sallustro esetében azért lényeges, mert a paraguayi fővárosban, Asunciónban született futballista szülei olasz bevándorlók voltak.
Az édesanya, Anna D’Amato és az édesapa, Gaetano Sallustro Nápoly Chiaia negyedét hagyta maga mögött 1899-ben, az úticél Buenos Aires volt, onnan pedig Asunción. Attilának két öccse is volt, Orestes szintén futballista lett, Oberdannak viszont tragikusan alakult az élete: a FIAT argentin leányvállalatának vezetője volt, ám kommunista gerillák egy csoportja 1972-ben elrabolta és meggyilkolta.
Attila Sallustro már Paraguay-ban is imádta a labdarúgást. A gyermekorvos javaslatára a reumája kezeléseképpen kezdett játszani. Amikor 12 éves volt, a szülei úgy határoztak, hogy a gyerekeknek jobb helye lesz az anyaföldön. Édesapjukkal egyhónapos tengeri utazás végén, gőzhajóval érkeztek meg Nápolyba 1920-ban – nevelőjükkel, a színesbőrű Evelinával együtt. Oberdan és Orestes a középiskola után szorgalmasan tanult a mérnöki szakon, Attilát azonban a pálya vonzotta mindennél jobban, és abba is hagyta a tanulmányait. Egy dobásra attól a háztól, ahonnan a szülei útra keltek annak idején, egy apró klubban elkezdett futballozni.
Az 1911-ben alapított US Internazionale Napoli (nem összekeverendő a milánói, „nagy” Interrel) egyik játékos-megfigyelője még az érkezésük évében, azaz 1920-ban kiszúrta a tehetséges kis focistát, és elhívta hozzájuk futballozni. Két évvel később a helyi Inter és az 1905 óta működő Naples Foot-Ball Club egyesült FBC Internaples néven, ez tulajdonképpen a ma SSC Napoliként ismert együttes jogelődje. Sallustro 17 éves volt, amikor a gárda középcsatára lett. Későbbi edzője, az olasz futball fejlődésére óriási hatást gyakoroló William Garbutt elnevezte gauchónak, ami a dél-amerikai cowboy megfelelője volt.
Az angol tréner, a Mister egyébként rendszeresen kritizálta őt az egyénieskedő játéka miatt, ám az eredményessége, a hatékonysága kárpótolta a trénert. Sallustro az első szezonjában 13 mérkőzésen 10 gólt szerzett, igaz, ekkor még nem az országos bajnokságban indultak a nápolyiak. (Egyébként épp ekkor, azaz az 1925-1926-os idényben volt a Prima Divisione gólkirálya bizonyos Hirzer Ferenc, a magyar támadó 36 találattal bajnoki címig repítette a Juventust).
A húszas évek második fele a Juve és a városi rivális Torino versengéséről szólt, ők váltogatták egymást a képzeletbeli bajnoki trónon. A Napoli először az 1926-1927-es szezonban nyert besorolást az országos szintű, akkor még két csoportban (A és B) zajló élvonalba, és az első idényét az utolsó helyen zárta, egyetlen döntetlent tudott kicsikarni az A-csoportban 18 mérkőzésen. A következő idényben egyet előreléptek, kilencedikként zártak, majd az 1928-1929-es szezonban a B-csoportban már a 8. helyen végeztek.
A szurkolók őrjöngtek, egyre hevesebb rajongással tekintettek a támadóra.
És ez a szezon kifejezetten fontos volt, hiszen ekkor alakult ki az 1929 nyarán induló egycsoportos olasz élvonal, a Serie A mezőnye, amelybe a Napoli a B-csoport nyolcadikjaként épp befért.
A klub ebben az évben átigazolta a horvát származású Antonio Vojakot és Marcello Mihalichot, akik Sallustróval félelmetes támadótriót alkottak. Vojak és Sallustro 33 gólt hozott össze az első közös szezonban, a következőben pedig a Napoli 54 góljából ők hárman 42-t vállaltak. Sallustro még úgy is szórta a gólokat, hogy hónapokat ki kellett hagynia a kötelező katonai szolgálat miatt.
Imádták a nápolyi drukkerek, szerényen csak az Isteni becenévvel illették a szőke fürtökkel megáldott játékost. Csakúgy, mint szűk 60 évvel később a már említett Diego Maradonát.
A népszerűségét növelte, hogy gazdag édesapja szavára hallgatva eleinte nem fogadott el fizetést a játékáért. A klub ezért különböző ajándékokkal látta el, kapott motorkerékpárt, illetve egy vadonatúj autót is. Később, amikor már a Napoli vezére lett, már nem fájt neki, hogy bért kap: havi 900, később havi 3000 líra ütötte a markát.
Vittorio Pozzo, aki később két világbajnoki címet is begyűjtött az olasz válogatottal, 1929-ben behívta Sallustrót a válogatottba. Mihalich-csal ők voltak az elsők, akiket a Napoli adott a nemzeti csapatba. A portugálok elleni 6:1-es győzelem során egy gólt lőtt. Legközelebb 1932-ben válogatta be Pozzo, hazai pályán, a Svájc elleni nápolyi 3:0-s győzelem alkalmával. Nem volt alapember, ahogy látjuk, ám a szövetségi kapitánynak nem volt semmi problémája vele, a ritkás szereplés oka az, hogy a nemzeti csapat első számú középcsatárát Giuseppe Meazzának hívták, aki két évvel fiatalabb volt Sallustrónál, és ebben az időszakban a világ legjobb centerének tartották.
1933-ban a Napoli a klub történetének addigi legjobb helyezését érte el, a Bolognával megosztott harmadik helyet az egész város ünnepelte. Ez volt Sallustro legjobb szezonja az újjászervezett első osztályban:
Ahogy a válogatottban, a klubjában is volt egy nagy vetélytársa, hiszen a házi gólkirályi cím a 22 gólos Vojaké lett.
Az 1934-es vb-keretbe nem tudott beférkőzni, Pozzo egyedül a kapust, Giuseppe Cavannát vitte magával Uruguay-ba a Napoliból. Külön érdekesség, hogy a világbajnokságon így is volt egy Attila, hiszen a brazil keretben ott volt Áttila de Carvalho, a Botafogo csatára. (A szintén résztvevő magyar válogatottban nem játszott Attila keresztnevű futballista.)
Attila Sallustrónak megadatott, hogy együtt játsszon egyik öccsével, Orestesszel, aki 1929 és 1933, illetve 1934 és 1936 között 29 meccsen szerepelt a Napoliban. Testvérük, Oberdan viszont idővel visszatért édesapjukkal Paraguay-ba, és ott kezdett el dolgozni.
Attila 1934-ben ismerte meg egy színházi előadáson a leendő feleségét, az orosz származású Lucy d’Albertet, akit szerződtetett egy római társulat. E miatt a Romához akart igazolni, a klub 250 ezer lírát kínált érte, a Napoli azonban elutasította az ajánlatot. A városi legenda szerint egy nápolyi járókelő egyszer odament hozzá az utcán, és azt mondta neki: „Ha a Rómához igazolsz, én is megyek veled. De remélem, nem mész oda, mert nekem feleségem van, és nem tudom, őt hogyan vinném magammal.”
A csatár az utolsó nápolyi éveiben már nem teljesített olyan szinten, mint korábban, ezt sokan a felesége jelenlétének tudták be. Az biztos, onnantól előfordult, hogy nem sportemberhez méltó módon élte az életét. Előfordult, hogy lélektelen játék miatt több ezer lírás büntetést kapott a klubtól, ő pedig bosszúból két hónapig nem ment edzésre.
Karrierjét a Salernitanánál fejezte be, ezek után Rómában telepedett le, majd Nápolyban öregedett meg.
A Napoli legendája – a Transfermarkt adatai alapján – 11 szezon során 269 mérkőzést játszott égszínkék-fehérben és 108 gólt lőtt, ezzel a klub történetének ötödik legeredményesebb játékosa – közvetlenül Maradona mögött.
Pedig nem volt különösebben magas (174 cm), sem robusztus (74 kg), a testalkata nem nyújtott kifejezett előnyt számára a pályán.
Sallustróból mégis megkérdőjelezhetetlen klublegenda vált, akit feltétel nélküli tisztelet övez Nápolyban a mai napig. Az Il Napolista portál a klub történetének harmadik legjobb középcsatáraként tartja számon két brazil, a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején villogó Careca, illetve az ötvenes évek második felének helyi sztárja, Luís Vinícius de Menezes mögött.
Hősünk a visszavonulása után is végig a klub kötelékében dolgozott:
Nem volt még 75 éves, amikor 1983-ban lezárta a földi pályafutását.
Nápoly Ponticelli negyedében, illetve a nagyvároshoz közeli kisebb településen, Pomigliano d’Arcóban egy-egy utca, a Casavatore városrészben pedig egy tér viseli a nevét, e mellett pedig egy sportlétesítménynek is ő a névadója, a szintén Nápoly vonzáskörzetében fekvő Carbonara di Nola – jelenleg földes pályájú – stadionja állít emléket neki.
Kiemelt fotó: asuncion.italiani.it
Szerző
