Genoa 130: szemelvények egy angol alapította, magyarok faragta klub dicső történetéből

James Richardson Spensley maga volt a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji polihisztor: orvos, újságíró, bokszoló, labdarúgó, edző, cserkész, aki nélkül ebben a formájában meg sem születhetett volna Itáliában a futball nevű játék. Akkor, az 1800-as évek végén legalábbis biztosan nem. Spensley a London Hospitalban tanult orvosnak, 1891-ben elvégezve tanulmányait belgyógyász-sebészként kezdett el praktizálni, valamint asszisztensként segíteni John Langdon Downt. (Igen, az orvos, aki először leírta, és akiről elnevezték a Down-szindrómát.)

1896-ban küldték Genovába az egyik szenet szállító hajóval, hogy a kikötővárosban a rászoruló tengerészeket gyógyítgassa. 19 évig maradt. Mint valódi sportember, hamar csatlakozott a genovai Cricket and Athletic Clubhoz, amely társaság Angliát volt hivatva képviselni a tengerentúlon, és amelynek tagjai eleinte csak britek lehettek. Spensley nem tétlenkedett: a klub égisze alatt megalakította a futballszekciót, amelyhez immár olaszok is csatlakozhattak. 

A futballklub megalapítása mellett az ő nevéhez fűződik az első olaszországi futballmérkőzés, a Genoa–FC Torinese megszervezése, amellyel mintegy szakított a rendre véres erőszakba forduló, és hagyományőrzésből azért ma is űzött Calcio Fiorentinóval.

154 néző figyelte a történelmi összecsapást, a csapatot irányító angol pedig akkor is hőssé vált Genovában, ha azon a találkozón kikapott a város tizenegye. 

Hanem 1898 májusában Spensley vezetésével meg is nyerte az első olasz bajnoki címet, egy négycsapatos tornán előbb a Gimnastica Torinót, majd az Internazionale Torinót legyűrve. A negyedik résztvevő FBC Torinese ugyancsak Torino városát képviselte. A játékos-edző Spensley az első meccsen az olasz és brit labdarúgók alkotta csapat védelmében tündökölt, a második találkozóra, azaz a döntőre beállt a kapuba, és karrierje hátralévő részét is inkább a gólvonal előtt töltötte.

Valódi közösségi ember volt, aki széleskörű műveltségével és szórakoztató egyéniségével a kikötőben vagy annak egyik kávézójában mindenfajta osztályból érkezőt igyekezett edukálni, a filozófiától a matematikáig, a barlangrajzoktól a hieroglifákig számos témakörbe bevezetve hallgatótáborát. A város legszegényebbjeit rendre grátisz kezelte, a Genovába látogató honfitársait idegenvezetőként kísérte.

Az első világháborúban a harcmezőn sérült meg, miközben az ellenséges erők egyik katonáját kezelte. Hadifogolyként vitték el, a mainzi kórházban halt bele a sérüléseibe 1915. november 10-én, 48 évesen.

A Genoa otthonától, a Luigi Ferraris Stadiontól nem messze ma is utca őrzi a nevét, a ház falán, ahol lakott egy emléktábla hirdeti nagyszerűségét:

„Itt élt az angol doktor James R Spensley, a sportember, Itália nagy barátja, a futball úttörője a Genoa CFC-vel, a genovai cserkészmozgalom megszervezője.”

Az angol hagyományoktól egy ideig még nem szakadt el a klub, 1912-től 15 éven át William Garbutt irányította a Genoát, az igen karizmatikus, pipáját jellegzetesen pöfékelő angol volt egyfelől az első profi tréner Olaszországban, másfelől Misternek szólították játékosai, a ma is honos megnevezés miatta terjedt el szerte Itáliában. (A témában éppen ezzel az egyszerű, ámde kifejező címmel írt könyvet 2016-ban az ismert brit sportújságíró, Rory Smith.) Pedig dokkmunkásként érkezett meg a kikötővárosba, bár pofás futball-karrierrel a háta mögött: a Woolwich Arsenalban és a Blackburnben több, mint 130 bajnokin lépett pályára, folyamatos sérülései miatt azonban 29 évesen abbahagyta a játékot. Futballtörténészek is vitatják, hogyan választották ki őt a Genoa élére, egyes feltételezések szerint a későbbi világbajnok edző, Vittorio Pozzo ajánlásra, aki még Angliában találkozott vele, mások úgy vélik, a Genoa ír ifiedzője, Thomas Coggins erőltette a kinevezését. Telitalálatnak bizonyult mindenesetre: merőben új módszereivel – nagy hangsúlyt fektetett a fizikum javítására és a különböző taktikai elemekre – megreformálta a futballt Itáliában, jutalmul nyert három bajnoki címet a Genoával.

A klub 130 éves históriájában nem csak angol trénereket ünnepelt a piros-kék publikum, magyarokat szintén.

Székány Géza játékvezetőnek állt volna futballkarrierje befejeztével, jelentkezését azonban a rossz szeme miatt nem fogadták el. Pedig neki legalább soha nem kiabálták volna be, hogy „szemüveget a bírónak”, minthogy labdarúgóként is viselte a budapesti 33 FC-ben, ahonnan egyszer válogatott is lehetett. Ő az edzői karrierje első nagy sikerét Belgiumban aratta, ahol a Saint-Gilloise-zal bajnoki címet nyert 1923-ban. 1930-ban lett a Genoa trénere, a negyedik helyezés ahhoz viszont karcsúnak számított, hogy meghosszabbítsák szerződését. Korántsem ábrándultak ki persze az észak-itáliaiak a magyar Misterekből – pláne, hogy Olaszországban jó hírünket keltette többek között Károly Jenő (Juventus), Weisz Árpád (Inter, Bari, Bologna), Tóth-Potya István (Inter, Triestina), Viola József (Juventus, Inter, Milan), Feldmann Gyula (Fiorentina, Palermo, Inter, Torino).

Székány után két évvel Nagy József foglalhatta el a Genoa kispadját. A Bolognát hagyta el épp, a dicséretes harmadik hellyel a tarsolyban, a piros-kékekkel viszont nem ment neki, a kiesést érő 17. helyen zárt.

Újabb két évvel később, 1935-ben az MTK egykori klasszis csatára, Orth György vette át a csapatot, a chilei válogatott, valamint a Colo-Colo élén szerzett tapasztalatokkal a tarsolyban. Az újonccal a középmezőnyben végzett, majd távozott.

A kispadot rövid időre elfoglaló Viola József mellett még két további magyar trénert alkalmazott a liguriai klub: Senkey Imre 1951-ben, a Fiorentina, a Roma és a Brescia után irányította a Genoát, Sárosi György 1953 és 1955 között, azután, hogy elhagyta a Juventust. (Hogy azért micsoda csapatokat dirigáltak egykor a magyar edzők!...)

A század eleji sikereket ugyanakkor egyikük sem tudta megismételni, addigra persze jó néhány másik olasz klub is alaposan megerősödött, de hát mégiscsak 1934 és 1938 világbajnokáról beszélünk, magától értetődő, hogy erős klubfoci szükségeltetett a válogatott diadalaihoz. 

A Genoa hiába kergette az 1920-as évek végéig begyűjtött aranyakat, sosem tudott azután az élen végezni, egyedül az Olasz Kupában: egyszer, 1937-ben sikerült elhódítania. A 60-as, 70-es, 80-as években elég rendesen ingázott az első és másodosztály között, sőt a most futó idényben is újonc: 2022-ben szégyenszemre utolsó előttiként, a legkevesebb gólt szerezve (27) búcsúzott a Serie A-tól, 38 bajnokin mindössze négy győzelmet aratva. De mindjárt visszatért, nem úgy, mint 1979-ben, amikor további két szezont volt kénytelen a második vonalban eltölteni. 1981-ben Gigi Simonival azonban sikerült osztályt váltani, úgy tűnt azonban, tiszavirág életű lesz az élvonalbeli tartózkodás, az utolsó játéknapon, a nápolyi vendégjáték 88. percében ugyanis még vezetett a Napoli, ami azt jelentette, a Genoa búcsúzik, a Milan pedig bennmarad. A vendég piros-kékek elég hitehagyottan támadtak, a 88. percben előreívelt labdát magabiztosan ölelte magához Luciano Castellini kapus. Ennek annyi, gondolhatták a San Paolo Stadionba elzarándokoló genovai fanatikusok. A 36 esztendős kesztyűs azonban – vagy inkább az égiek? – a Genoa segítségére siettek: az ötösön helyezkedve már elindította a mozdulatot, hogy csapattársának odahajítsa a labdát, de meggondolta magát, s hiába igyekezett rohanva korrigálni, a kezéből kieső laszti az alapvonalon túlra pattogott. Szöglet. Az utolsó esély. Most vagy soha. A jobb oldalról középre tekert, majd megcsúsztatot labdára az elsőéves genovai, a 21 éves Mario Faccenda robbant be, és estében, másfél méterről a kapuba pofozta. 2–2, a Genoa bennmaradt, a Milan kiesett, az együtt ünneplő Napoli és Genoa ultrái között pedig szoros barátság fonódott. (A legszebb öröm a káröröm, ugyebár…)

A Genoa–Milan ellentétnek sokkal szomorúbb epizódja az 1995. január 29-i tragédia. A két csapat drukkerei a stadionon kívül csaptak össze, a milánói Barbour Ones ultracsoport egyik tagja, Simone Barbaglia késével halálosan megsebesítette a genovai Vincenzo Spagnolót. Az áldozat huszonnégy éves volt, az elkövető tizenkilenc. Barbaglia barbár ösztöntől vezérelve nyúlt pillangókéséhez, majd elrejtette azt egy borosdobozban, a banda egy másik tagjával ruhát cserélve pedig belépett a stadionba. A meccset a tragikus hírről értesülő hazai szurkolók erőszakos tüntetése miatt nem fejezték be, négy nappal később pedig tízezren gyűltek össze a San Teodoro templom előtt szurkolótársuk búcsúztatására.

A klub hívei ennél örömtelibb pillanatokat is átélhettek szerencsére: az 1991–1992-es idényben az UEFA-kupa elődöntőjéig menetelt a Genoa, a negyeddöntőben kettős győzelemmel kiejtve a Liverpoolt, egyszersmind történelmet írva: a Genoa lett az első olasz klub, amelyik nyerni tudott az Anfielden.

De nem csak ebben lett ugye első: a Genoa az első olasz bajnok, az első nem torinói futballklub, az első, amely profi edzőt alkalmazott, az első, amelynek trénerét Misternek szólították.

Jár neki a tisztelet.