A német–holland ellenségeskedés, amelyet Brehme varázslatos gólja zárt le

Andreas Brehme leghíresebb gólját megrázó halála óta próbálja újraértelmezni a világ. Miért ő lőtte a tizenegyest az 1990-es vb-döntő utolsó perceiben, és miért jobbal? Legnagyobb gólja, amit néhány nappal korábban szintén jobbal rúgott a balhátvéd, legalább annyira az ámulat tárgya lehet, bár éppen a finálé miatt kevesebbet idézik. Pedig a fontossága is kiemelkedő, hiszen gyakorlatilag lezárta a legjobb 16 között a német–holland mérkőzést, és egyben a két nemzet tízéves futballháborúját.

A konfliktus gyökereit a II. világháborúra, Hollandia német megszállására vezetik vissza, de talán nem mérgezte volna meg a labdarúgást, ha nincs az 1974-es vb-döntő, és nem úgy alakul, ahogyan. Ám ott, ráadásul Münchenben minden idők alighanem legjobb holland válogatottja úgy maradt alul, hogy a kezdőrúgás után hiába szerezte meg demoralizáló góllal a vezetést. (A németek először akkor értek bele a labdába, amikor kiszedték a kapujukból.)

A középpályás Willem van Hanegem később elismerte, mennyire fontos volt neki, hogy megalázhassák az ellenfelet. „Utálom őket. Megölték a családomat. Az apámat, a bátyámat és más családtagjaimat” – mondta a Goal.com szerint. Az NSZK 2–1-es diadala viszont újabb sebeket ejtett Hollandia háborús generációin és a leszármazottakon, még inkább revansot akartak venni, ami esetenként bosszúba torkollott.

Ezzel együtt négy évvel később a két nemzet újabb világbajnoki ütközete még alapvetően a labdarúgásról szólt, bár voltak előszelei annak, hogy kitör a vihar.

„Óriási volt a nyomás rajtunk – nyilatkozta Karl-Heinz Rummenigge. – A sajtó felfújta az ősi rivalizálást. Tudtuk, hogy a pályán a hollandok várnak ránk. Igazán szégyen, hogy a labdarúgásban akarják levezetni a második világháborúból származó gyűlöletüket.”

Egycsapatnyian még ott voltak a pályán az előző vb-döntő szereplői közül: hatan narancssárgában, négyen fehér-feketében, egyvalaki pedig feketében; az uruguayi Ramón Barreto, aki 1974-ben partjelzőként, 1978-ban játékvezetőként közreműködött. Óriási meccs lett a középdöntőben, amelyen egészen a 87. percig csak egy-egy sárga lapot kellett kiosztania Barretónak – más kérdés, hogy a mai felfogás szerint mi járna azért a karmozdulatért, amely hiába próbálja megakadályozni a második holland találatot…

Piros lapot ezen a meccsen végül egy holland, Dick Nanninga kapott, miután kinevette Barretót a néhány másodperccel korábban felmutatott sárgáért. Öt percig tartott rendet tenni a pályán, Nanningát úgy kellett lekísérni.

1978 karácsonya előtt így is volt még értelme a két válogatott között barátságos találkozóról beszélni, bár a szokatlan időpontban, hóban-fagyban is sok érzelmet váltott ki a düsseldorfi meccs. Végül – Palotai Károly játékvezetése mellett – 3–1-re a nyugatnémetek nyertek.

Hollandia ekkor már 22 éve nem győzött az NSZK ellen, pedig az 1956-os 2–1-es sikere után 1978 végéig hétszer is megpróbálhatta újra megverni nagy ellenlábasát. Az 1974-es vb-döntő mellett az 1959-ben Kölnben – Uwe Seeler főszereplésével – kapott 7–0-s verés is kutyául fájhatott.

A futballháború 1980. június 14-án tört ki Nápolyban, az Európa-bajnokságon. Valószínűleg kellett hozzá egy olyan személyiség is, mint Harald „Toni” Schumacher, aki Huub Stevensszel akaszkodott össze, míg René van de Kerkhof Bernd Schusterben talált magának ellenséget.

„Tudtuk előre, hogy feszült lesz a légkör – mondta Karl-Heinz Förster. – Számukra a legjobb érzés, ha minket legyőznek. Sokkal jobban utálnak minket, mint mi őket.”

A tét ezúttal sem volt kicsit: a nyolccsapatos, még elődöntők nélkül rendezett Európa-bajnokság csoportkörének második fordulójában a győztes nagyot lépett a finálé felé – ezek megint a németek lettek, és végül az egész tornát megnyerték. Klaus Allofs a hollandok elleni mesterhármasával a gólkirályi címet is megszerezte, az Oranje csak két találattal tudott rá válaszolni, közben pedig a két csapat játékosai agyonrugdosták egymást.

Amikor nyolc évvel később a két válogatott újra farkasszemet nézett az Eb-n, már az NSZK-ban is benne volt két egymás után elveszített vb-döntő. Két olyan világbajnokságon lett ezüstérmes, amelyekre Hollandia ki sem jutott. Utóbbi újabb két alkalommal szerette volna legalább barátságos mérkőzésen megverni a Nationalelfet, előbb egy döntetlen, majd ismét egy 3–1-es vereség lett belőle, azaz csak nőtt és nőtt mindaz, amiért vissza akart vágni.

De felnőtt közben egy hatalmas trió is hozzá: Ruud Gullit, Frank Rijkaard és Marco van Basten. Egy németországi rendezés, egy döntőért folyó meccs adta a lehetőséget, hogy Hollandia – aktuális válogatottja képességeit látva – minden korábbinál nagyobb hőfokra izzítsa magát. Szerény előzményként abban a szezonban már Eindhovenbe került a BEK-serleg, Gullit friss aranylabdásként – Van Basten pedig leendő aranylabdásként – futballozott, Hollandia így egyéni, klub- és válogatottszinten is uralhatta Európát. De ennél is többet akart.

„Beszédes, hogy a meccs alatt a holland szurkolók a lelátókon az »Adjátok vissza a bicikliket!« skandálták, utalva arra megaláztatásra, ami a nácik részéről a hollandokat érte, amikor a Wehrmacht elkobozta a holland népességtől a kerékpárokat, hogy utazásaikat megnehezítse és fokozza a katonai kontrollt. A hamburgi meccs alkalmával a holland sajtó narancssárga invázióról cikkezett, utalásképpen a fordított irányú 1940-es invázióra”

– olvashatjuk a kolozsvári egyetem Futball és hatalom című tanulmányában.

Nemcsak a szurkolók voltak felettébb harciasok, az agresszivitás a játéktéren is érezhető volt, hozzátéve, hogy idővel magában a játékban is felülkerekedtek a hollandok. Miután Rijkaard buktatta Jürgen Klinsmannt, a vitathatatlan tizenegyest úgy reklamálták, hogy közben a labdával fenékbe lőtték a román Ioan Igna játékvezetőt – elnézte nekik (a mellékelt videón 4:07 perctől).

A folytatásban pedig csúnyán benézte, amikor Jürgen Kohler szabályosan szerelte Van Bastent, ezért is büntetőt ítélt. A lefújás előtt Van Basten szokás szerint gyönyörű góllal a döntőbe lőtte Hollandiát. Az utolsó pillanatban az ezúttal középpályást játszó Andreas Brehme bal lábában volt az egyenlítés, bedobás lett belőle, majd levezetésként Ronald Koeman állítólag még valahová a hátsó fertálya környékébe törölte bele Olaf Thon mezét.

Néhány nappal később a hollandok a müncheni Olympia Stadionban ünnepelték az Eb-aranyat; ugyanott, ahol 1974-ben megsiratták a vb-döntőt.

„14 évet vártam erre a pillanatra – mondta hazatérve Hans van Breukelen kapus. – A meccs előtt visszajött, mit éreztem, amikor gyerekként a tévét néztem, és ez feldühített. Boldog vagyok, hogy megadhattuk ezt az élményt az idősebb korosztályoknak, azoknak, akik átélték a háborút.”

A holland futballbirodalom visszavágása jelentősen csillapított a kedélyeken, de még messze nem jelentett mindenkinek elégtételt. Többek között éppen Van Breukelen nem tudott vagy nem is akart megbékülni a két évvel későbbi világbajnokságra sem, bár menet közben a felek a selejtezőkön játszottak egymással két döntetlent.

Az olaszországi vb-n a sors fura játékaként már az egyenes kieséses szakasz elején találkoztak a riválisok. Míg ugyanis a németek – a jugoszlávok elleni látványos nyitány után (4–1) simán megnyerték a csoportjukat –, az Eb után három kapitányváltáson átesett hollandoknak a csoportban három döntetlenre és mindössze két gólra futotta. A közvetlenül a vb előtt kinevezett Leo Beenhakernek esélye sem lehetett, hogy arra a szintre rázza fel az együttest, amelyen 1988-ban Rinus Michelsszel megnyerte az Eb-t, a csoportot így az írekkel hajszálra azonos mérleggel fejezte be az Oranje.

Sorsolás döntött arról, hogy – a 24 csapatos mezőnyben – ki jut tovább a második és ki a harmadik helyen. Ebből pedig Írország–Románia és NSZK–Hollandia nyolcaddöntő kerekedett; az akkori hírek szerint Franz Beckenbauer futballistái majdnem beestek a szék alá, amikor megtudták, hogy ki lesz az ellenfelük.

A képsorok itt is dokumentálták, hogy pontosan mi minden történt az egyébként fantasztikus futballcsatában. Rijkaard az első félidőben előbb felrúgta Rudi Völlert, majd egy összeszólalkozás után még le is köpte, mire Juan Carlos Loustau játékvezető egy-egy sárga lapot osztott ki.

Hamarosan jött a második csörte. Amikor Van Breukelen az ötösön belül megfogta a labdát, a későn érkező Völler elhúzta a lábát, hogy még véletlenül se találja el a kapust. Ennek ellenére Van Breukelen Rijkaarddal együtt rátámadt a földön fekvő csatárra, a játékvezető pedig piros lappal küldte le Völlert és Rijkaardot. Utóbbi azért még le is köpte ellenfelét…

A fordulás után némi futball is következett, Klinsmann gólját Beckenbauer – főleg az előzmények ismeretében – tiszteletre méltó intelligenciával ünnepelte. Andreas Brehme pedig a 85. percben a tizenhatos bal sarkából jobbal belőtte a vb-történelem egyik leggyönyörűbb gólját. A hollandok a végén ezúttal is kaptak egy ajándéktizenegyest – ismét Kohler ellen fújták be, ismét Van Basten volt az elszenvedő fél, Ronald Koeman pedig ugyanolyan higgadtan értékesítette, mint két évvel korábban.

Ezzel a mérkőzéssel a német–holland futballbáború, legalábbis az addigi formájában befejeződött, az ellenségeket inkább ellenlábasnak lehetett már nevezni. Abban az évben magától az NSZK-tól is elköszöntünk, a német újraegyesítéssel a hidegháború lecsengett. A nyugatnémet válogatott és az olaszországi vb utolsó, legfontosabb mozzanata pedig Andreas Brehme gólja, az ismert büntető – amelyet Völler harcolt ki.

Brehme egyéniségéről a játéka mellett már az is sokat elmond, ahogyan odaállt a labdához a sorsdöntő pillanatban Argentína aktuális tizenegyesölője, Sergio Goycochea ellen. És hogy egyáltalán ő állt oda… 13 évvel később pedig a két óriási sportember újra szembenézett egymással.

Kiemelt fotó: estadiodeportivo.com