A pályán Belgium, a kispadon Kanada nyerte az összecsapást

Meccsritmus – Kanadában is tudják, a legjobb védekezés a támadás

A belgák spanyol szövetségi kapitánya, Roberto Martínez biztonsági megoldást választva a rutinra szavazott a kezdőcsapat kihirdetésekor. Arra gondolhatott látva az argentinok és a németek betlijét, hogy a lehető legkisebb kockázatot vállalja, így a védelembe Leander Dendoncker került be Toby Alderweireld és Jan Verthongen mellé. Így a kezdőcsapat legfiatalabb tagja a 25 és fél éves Youri Tielemans lett. Martínezzel szemben John Herdman, a kanadai válogatott angol szakvezetője sokkal bevállalósabb volt. Ő úgy számolt, hogy orrnehéz csapata nem bírna 90 percet végigvédekezni a klasszisok sorát felvonultató belgákkal szemben, ellenben, ha nyomást gyakorolnak ellenfelükre, akkor – pontos játék mellett – jelentősen csökkenthetik a kockázatot. A két edző közül Herdman számolt jól. Az első félidő szinte egészében uralták a játékot, beszorították a „vörös ördögöket”, és átrohantak ellenfelükön. A lassabb belga védők nem bírtak a kanadaiak lendületes támadóival, ráadásul előttük a középpálya sem szűrte megfelelően a támadásokat. Az európaiak szenvedtek, különösen Yannick Carrasco, akinek a legnagyobb erőssége a támadások segítése, most azonban rendre megverte őt a bal szélen az FC Bruges-ben szereplő Tajon Buchanan. A juharlevelesek fölénye ellenére mégis Belgium vonulhatott a szünetben előnnyel az öltözőbe, Michy Batshuayi ugyanis egy védelem mögé beívelt labdával kilépett, és a kapuba bombázott.

A szünetben Martínez korrigált. Lehozta Carrascót és a láthatatlanul szereplő Tielemanst, bejött Thomas Meunier – Carrasco bal oldali pozícióját a jobbról áthúzódó Timothy Castagne foglalta el – és középre André Onana. A változtatások némi stabilitást hoztak, de valószínűleg az is közrejátszhatott a kevesebb kanadai lehetőségben, hogy azt a rohanást, amit az első játékrészben bemutattak, nem lehetett 90 percen keresztül bírni. A kinyíló észak-amerikaiak és a szétszakadó középpálya miatt a belgák előtt is több lehetőség adódott, ezek azonban elhaltak a hősiesen küzdő védők blokkjaiban. Végül Kanada a fifa.com statisztikái szerint 21 lövéssel zárta az összecsapást, miközben Belgium csak 9-ig jutott. Olyan mérkőzést láthattunk, mint amikor egy esélytelenebb csapat a játéka és kevés helyzete ellenére legyőzi jobban játszó és esélyesebb riválisát, csak nem pont erre a szereposztásra gondoltunk előzetesen. Az egyéni képességek mentették meg Belgiumot és Martínezt a nagyobb csalódástól.

Magasles – Száguldozó kanadaiak

A belgák oldalán maradéktalanul csak Thibaut Courtois-t lehet dicsérni, ha ő áll a kanadai kapuban, akkor minimum döntetlen marad a találkozó. Rajta kívül a többiek inkább csak pislogtak a száguldozó juharlevelesek mellett, mintha egy rossz formában lévő topligás kiscsapatban játszottak volna.

Velük szemben a világbajnokságra 36 év után visszatérő észak-amerikaiaknál szinte mindenki remekül játszott. Jonathan David főleg az első félidőben tarthatatlan volt, úgy kerülgette Verthongenéket, mintha csak edzésen lenne. Rajta kívül a támadósorban Buchanan teljesítménye volt kimagasló, nem véletlen, hogy a besárguló Carrascót már a szünetben le is cserélte Martínez. A középpályán a 39 éves Atiba Hutchinson tanárian osztogatott, míg a Portóban futballozó Stephen Eustáquio a támadásokhoz is gyakran fellépett.

Ami jó volt – Kanada

Herdman válogatottja hatalmas meglepetést okozott a játékával. Előzetesen arra számíthattunk, hogy a belgákkal szemben alárendelt szerepbe kényszerülnek, ehhez képest dominálták a párharcot, amit a statisztikai adatok is alátámasztanak. Belgium 22-szer jutott be a kanadaiak védelmi harmadába, ezzel szemben Kanada csak a jobb oldalon – Carrasco mögött – 20-szor, összesen pedig 56-szor. Ráadásul ez a fölény nem egy korán hátrányba kerülő csapat adata, akinek jönni kell az eredmény miatt, hanem előzetesen is így építették fel a meccstervüket. Ha a befejezésekkel kicsit szerencsésebbek, meglepetést is okozhattak volna.

Ami nem volt jó – A játékvezetői csapat

A zambiai dirigens már a megadott tizenegyes előtt is hibázott – persze mit várunk olyasvalakitől, aki képes a 85. percben lefújni egy Afrikai Nemzetek Kupája-mérkőzést –, amikor hagyta elindulni a játékot, de ami ezután történt, azt a játékvezetői képzéseken kellene mutogatni rossz példaként. A 14. percben egy tizenhatoson belüli kavarodásnál egy belga játékos passzolt a védelem vonala mögött álló kanadai játékoshoz, akit az európaiak le is tapostak. Az ítélet mégis les lett, de a legnagyobb baj, hogy még a VAR sem jelzett. Azt már meg sem említem, hogy sokszor a szögletek, vagy a bedobások megítélésénél sem sikerült a helyes ítéletet meghozniuk. Remélem, ennek a triónak többször már nem kell bizonyítania ezen a tornán.

Kit kövessünk tovább? – Kanadát mindenképpen

Ha a játékot és az élvezeti faktort nézem, akkor egyértelműen Kanadát. Alphonso Daviesék lendületes és offenzív játéka felüdülés egy olyan tornán, ahol jelentősebb játékerőt képviselő válogatottak is csak a biztonságra törekednek. Megmutatták, hogy így is lehet – és talán kell is – játszani ezt a játékot, nem pedig csak kivárásra játszani, majd beletörődni a döntetlenbe.

Ezzel szemben Belgiumot azért kell követni, mert ebből a sokkhatásból tanulva akár még jól is kijöhetnek a találkozóból. Hazard-ék most már testközelből is megtapasztalhatták, hogy nem fér bele senki ellen sem egy kihagyás, bármelyik találkozó lehet számukra az utolsó, úgyhogy, ha szeretnének sikeresen búcsúzni a válogatottságtól, akkor ideje felkötni a gatyájukat.

Kiemelt kép: Jack Guez/AFP via Getty Images