A Premier League kallódó egykori szupertehetségei

Harvey Elliott

Sokféleképpen meg lehet közelíteni a Fulhamben nevelkedő támadó eddigi karrierjét és status quóját. Egyfelől még mindig rendkívül fiatal, 22 évesen nyugodtan kijelenthetjük, nem maradt le semmiről. Ám ha onnan közelítjük meg a kérdést, hogy az angol ligakupában a Millwall ellen már 15 éves korában bemutatkozott, és mindenki arról beszélt, a nyugat-londoniak ballábas reménysége lehet az angol labdarúgás jövőbeni ásza, most, hét évvel a debütálása után nyilvánvalóan nem tart ott, ahova magát projektálta.

Még 40 olyan meccsnél sem jár a Premier League-ben, amikor kezdett, ami úgy sem valami sok, hogy ha 18 éves korától számoljuk az éveket. Nem könnyítette meg persze a helyzetét, hogy Liverpoolban azt a Mohamed Szalahot kellett volna kiszorítania a csapatból, aki nem csak a Liverpool, de a Premier League történetében is az egyik legbriliánsabb szélső, egyszersmind klubikon (még ha el is kezdte lerombolni saját szobrát, bár azt már aligha tudja). Emiatt persze jogos kérdésnek tetszik, biztosan abba a klubba kellett-e igazolnia, amelyikben kirobbanthatatlan posztjáról a konkurens, Elliott azonban gyerekkora óta megveszekedett Liverpool-drukker – 15 évesen a 2018-as kijevi BL-fináléban maga is ott szurkolt a Liverpool-táborban édesapjával –, azaz amikor imádott klubja hívta, hezitálás nélkül mondott igent.

A több játéklehetőség reményében ment el kölcsönben az idén az Aston Villába, ehhez képest október vége óta a keretbe sem került be. Hogy ennek klubpolitika áll a hátterében – ha tízszer pályára lép a Villa mezében, a birminghamieknek az év végén mintegy 30 millió fontért kötelező megvásárolniuk –, vagy Unai Emery saját akaratából negligálja egy ideje, kérdéses, mindenesetre tény: a spanyol tréner Lucas Paquetát és Marco Asensiót is szívesebben látta volna csapatában, ám mert őket nem tudta megszerezni a Villa, érkezett Elliott. Emery szerint azonban egyelőre nehezére esik elsajátítani a csapat taktikáját, mint mondja, pusztán szakmai okokból ejti az angol diadallal záruló nyári U21-es Európa-bajnokságon még a torna legjobbjának választott játékost. Ez így zsákutca, amelyből a kiutat Szalah esetleges téli távozása oldhatná meg. Mert úgy mégiscsak elkélne az Anfielden egy remek képességű, ballábas támadó…

Callum Hudson-Odoi

Lehet, hogy esetében túlzás a kallódó jelző, mert mégiscsak a kétszeres BEK-győztes Nottingham Forest futballistája, de korántsem alapembere, attól pedig fényévekre van, ahova őt 16 évesen vizionálták. Akkor az elődöntőben és a döntőben is betalált az U17-es Európa-bajnokságon, amelyet végül Spanyolország nyert meg, majd végigjátszotta az U17-es vb-döntőt, amelyen Anglia 5–2-re győzve visszavágott a spanyoloknak az Eb-vereségért, és mindenki azt gondolta, egy valódi gyémánt csiszolódik.

Nem csak Angliában, szerte Európában úgy hitték: 2019 januárjában, 18 éves korában a Bayern München több ajánlattal is bombázta nevelőklubját, a Chelsea-t, a londoniak azonban a 35 millió fontra is nemet mondtak. Addigra Hudson-Odoi bemutatkozott már a Premier League-ben, ám mert elég bajosnak ítélte beverekedni magát a csapatba, örömmel mondott volna igent a németeknek. A Chelsea nem engedte el, minthogy a klub véleménye egyezett a 2019 nyarán vezetőedzőnek jelölt Frank Lampardéval: „Nálunk is világklasszis játékossá érhet, hiszek benne, hogy azzá válhat” – mondta a klublegenda, mégsem így alakult.

Súlyos Achilles-ín-sérülése, majd az elmaradozó játékpercek miatt fejlődése lelassult, és ha Thomas Tucheltől kapott is esélyt, sehogy sem tudta azt nyújtani, amit reméltek tőle. A német edző a mentalitásával sem volt mindig elégedett: „Nem tetszett a mutatott hozzáállása, a játékába, a visszatámadásokba sem tett bele elég energiát. Mindig százszázalékot követelünk, nem kaptuk meg, ezért hoztam le” – mondta 2021 februárjában egy Southampton elleni bajnokit követően, amikor becserélése után 31 perccel lekapta a pályáról.

Hudson-Odoi másfél évig maradt még Londonban, majd a Bayer Leverkusenben töltött kölcsönszezon után 2023 nyarán igazolt a Nottinghambe; hárommillió fontért, ami azért jól jelzi, hova süllyedt az egykori szupertehetség. De sikerült új pályára állítani karrierjét, és alighanem a Forest az utolsó esélye arra, hogy ne úgy gondoljon rá az utókor, mint aki egy volt a sok közül.

Emile Smith Rowe

2020 decemberében az Arsenal épp egy hétmeccses nyeretlenségi sorozatot nyögött, és ha nincs a koronavírus-járvány, és a szurkolók tízezrével foglalhatnak helyet a lelátón, a ma már ünnepelt Mikel Arteta alighanem borzasztóan nehéz pillanatokat él át a kispadon.

Csapata a 15. helyen sínylődött, amikor – talán kétségbeesésében – két váratlant is húzott a Chelsea elleni rangadóra készülve: egyrészt a bal oldalról átvezényelte a jobbra az akkor 19 éves Bukayo Sakát, másrészt a szezonban először pályára küldte a 20 esztendős Emile Smith Rowe-t. A fiatalos energiától megtáltosodó csapat hármat vágott városi riválisának, a harmadikat a saját nevelésű páros koprodukciója eredményezte.

Az addig jegelt Smith Rowe onnantól kirobbanthatatlannak bizonyult, az Arsenal az európai kupaszereplésért küzdve a szezon végére feljött a nyolcadik helyre, és úgy tűnt, a Saka–Smith Rowe duó hosszú évekre megoldhatja a csapat kreativitási problémáit. Hogy önmagában Smith Rowe mennyit ért: amíg a csapat nélküle meccseinek csak a 30 százalékát nyerte meg, vele a gyepen a 67 százalékát. A téli átigazolási időszakban jött azonban Martin Ödegaard, és ha nem is mindjárt azután – a 2021–2022-es szezonban még többnyire együtt szerepeltek a kezdőben, Smith Rowe pedig élete idényét futva tíz bajnoki góllal jelentkezett, miközben az angol válogatott meghívója is megérkezett –, de szépen lassan elvette az angol tízes helyét.

Nem csak Ödegaard klasszisán múlt persze – már csak azért sem, mert Smith Rowe csúcsidényében a pálya bal oldaláról indulva sziporkázott –, legalább annyira a középpályást rendre nyúzó sportsérven. Azután pedig, hogy már egészségesen, a 2023–2024-es idényben is rendre a kispadon találta magát, fájdalmas elhatározásra jutott: úgy döntött, elhagyja szeretett klubját, amelynek mezét kilencéves kora óta kitörő örömmel viselte.

Amíg azonban az első a Fulhamben töltött idényében 34 bajnokin játszott, abból 25-ször kezdőként, idén csupán háromszor lehetett a kezdőcsapat tagja. 25 évesen neki is megrekedőben a karrierje, de ahogy másik két sorstársa, Smith Rowe is bőven tehet még azért, hogy ne valamelyik PL-klub kispadja jelentse a végállomást a remélt csillogó karrier helyett.

Borítókép: Getty Images Europe

A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.