„A Sociedadnál az akadémisták kétharmadát beépítik az első csapatba, ez különleges” – interjú Kenan Kodróval

– Spanyolországban születtél, Baszkföldön. Beszélsz baszkul, spanyolul, bosnyákul és angolul?

– Így van. Spanyolországban születtem, San Sebastiánban, ahol az iskolában spanyolul és baszkul is tanulunk. Otthon pedig bosnyákul beszélgettem a szüleimmel.

– Nem rossz.

– Tényleg nem. Szerettem volna németül is megtanulni, amikor Mainzba igazoltam, de az eddigiek közül a német tűnt a legnehezebbnek. Talán, ha maradok még egy-másfél évet, sikerült volna azt is elsajátítani, mert viszonylag könnyen megy nekem a nyelvtanulás.

– Így azért beilleszkedni is könnyebb új kultúrákba egy labdarúgónak.

– Abszolút.

– Édesapád, Meho Kodro neves futballista volt, a Mostarból a Real Sociedadba igazolt a 90-es évek elején. Ott találkozott az édesanyáddal?

– Nem, ők még Boszniában ismerkedtek meg, és már együtt költöztek 1991-ben San Sebastiánba. Aztán jöttem én.

– A spanyol, a baszk, esetleg a bosnyák nemzeti identitásod az erősebb?

– Vegyes a nemzeti identitásom, mindegyikből hordozok valamit magamban. A baszk nyelvet például keveset használom, mert San Sebastiánban is inkább az idősek beszélnek az emberhez baszkul, az ilyen társalgásokban meg általában keverednek a baszk és spanyol szavak.

– Édesapád a Real Sociedad ifjúsági csapatában és a második csapatban is az edződ volt. Jelentett ez terhet, említette-e bárki, hogy esetleg kivételez veled?

– Édesapám a B-csapatot edzette, amikor én a harmadik számú csapatban játszottam. Abban a szezonban sok gólt lőttem, a legjobb csatár voltam, és ilyen esetben a Sociedadnál egyenes út vezet a B-csapathoz. Ha ott is kiemelkedsz, mehetsz a felnőttek közé. Szóval, amikor bekerültem a B-keretbe, nem volt más választásom, az édesapám lett az edzőm. Nem volt könnyű dolgom, 17 éves voltam, a többség idősebb volt nálam. Ebben az időszakban megtanultam szétválasztani az otthoni életemet a klubnál történtektől.

Otthon édesapám várt, a klubnál az edzőm. Megkomolyodtam, érettebb lettem ezáltal. Apám csak akkor tett be a kezdőbe, ha megérdemeltem, nem volt kivételezés. Azt hiszem, mindez rá is pozitív hatást gyakorolt, erősebb lett a kapcsolatunk. A válogatottnál sem változott a helyzet.

– Édesapád jelenleg a bosnyák válogatott szövetségi kapitánya, te pedig stabilan a keret tagja vagy. Milyen edzőnek tartod mai szemmel?

– Nagyon jó edzőnek gondolom, és nem csak azért, mert az édesapám. Talán tőle tanultam a legtöbbet eddigi edzőim közül. Modern módon gondolkodik a labdarúgásról, mindig is szerette a direkt játékot, a sok vertikális passzt, szóval a spanyolos játékot. Sokszor játszottunk vele 4–3–3-at, 4–2–3–1-et, ami a támadó szellemű középpályásokat és a csatárokat támogatja. Ez a játék a bosnyák válogatottban is könnyen meghonosítható, mert képzett játékosaink vannak, gyorsan tudnak alkalmazkodni.

képaláírás

– Mesélj a Sociedad akadémiáról, a Canteráról! Van saját futballfilozófia? Itthon óriási anyagi és infrastrukturális előnyben vannak az akadémiák, erre tette fel a legtehetségesebbek képzését az MLSZ. Hasonló a helyzet Spanyolországban is?

– Világszerte mindenki ismeri a Barcelona vagy a Real Madrid akadémiáit, de Spanyolországban a baszk klubok, a Real Sociedad vagy az Athletic Bilbao ugyancsak nagyon sok pénzt fektet az akadémiájába. Az elmúlt hat-nyolc évben ez kamatozott, sok-sok játékos került fel az első csapatba, a felnőttek pedig játszottak a Bajnokok Ligája és az Európa-liga főtábláján is. A Sociedad legutóbb negyedik lett, vagyis újra a BL-ben szerepel. Azt hiszem, ez a tökéletes eredmény, amikor a klub olyan fiatalokat nevel, akiknek hála a legmagasabbra szintre jut, és ott sok pénzt kereshet.

Az akadémia nem csak a tiki-takáról szól, hanem arról, hogy mi egy család része vagyunk. Akik ott nőttünk fel, mind ezt érezzük. Ez a legfontosabb dolog.

– Bentlakásos rendszerben futballoztál a Canterán?

– Én nem, mert San Sebastiánban laktunk a családommal, úgyhogy hazajárhattam edzés után. A külföldi fiataloknak a klub bérelt lakást a városban. Minden reggel volt edzésünk, ahogy a második és az első csapatnak is, ami azért volt fontos, mert időnként elkértek minket az idősebbek közé. Tízéves koromtól kezdve profi focistának készítettek fel az akadémián. Az elejétől nagyon gyors ritmusú edzéseink voltak, igen jelentős fizikai igénybevétellel, minden feladatot kizárólag labdával végeztünk. A reggeli tréning után elmentünk suliba, és este fél héttől kezdődött a második edzés. Este kilencre értem haza általában. Szigorú napirendünk volt, de tudtuk, hogy ha valamit el akarunk érni az életben, akkor be kell tartanunk ezt.

– Mindegyik korosztály ugyanabban a felállásban játszik?

– Alapvetően igen, leginkább 4–3–3-ban. A felnőtt csapat a minta, ezt másolják a fiatalabb korosztályok. Van egy jól körülhatárolható futballstílus, amit az első csapat játszik, és ezzel összhangban futballoznak az akadémiai csapatok is. A jelenlegi edző, Imanol Alguacil 2018 óta vezeti az első csapatot, de előtte nyolc éven át az akadémián dolgozott, a B-csapatnak is volt trénere. Ez jól mutatja, miben hisz a klub. A Canterán a fiataloknak két-három alapvető dolgot jól megtanítanak, mert az edzők tudják, hogy amikor majd a felnőttek közé kerülnek, ugyanezt várják majd el tőlük.

– Mi ez a néhány dolog, amit mindenképp megtanul egy fiatal az akadémián?

– Alapvetően megtanulnak beilleszkedni egy olyan csoportba, amelyre idővel a családjukként tekinthetnek. Ez azért fontos, mert a cél, hogy sokáig, éveken át itt játszanak, és később bekerülhessenek a felnőttek közé a Sociedadnál. Ahogy már említettem, az akadémisták nagyjából kétharmadát beépítik az első csapatba. Ez elég különleges dolog, a legmagasabb szinten nem jellemző a profi labdarúgásban, szóval emiatt a kohézió kialakítása nagyon fontos. A másik, amit 16-17 éves kortól belenevelnek a labdarúgókba, az a támadófutball elsődlegessége. A védekezésen is van hangsúly, de a támadások a legfontosabbak, ez beleivódik a Sociedad-játékosok gondolkodásába.

– 2014-ben elhagytad a szülővárosodat, szerződtetett az Osasuna, három évig voltál a klub játékosa. A Sociedad-identitás nem okozott problémát?

– Baszkföldön nagyon hasonlóak az emberek, nincs jelentős különbség a San Sebastián-i és a pamplonai gondolkodás között. Hamar befogadtak az Osasunánál, ahol előbb a B-, majd az A-csapatnál játszottam. Megkönnyítette a beilleszkedést, hogy több csapattásammal is együtt játszottam a spanyol utánpótlás-válogatottakban.

– Mit tudsz elmondani nekem az Osasuna-identitásról, vagy akár az Osasuna-stílusról?

– Érdekes, az Osasuna stílusa inkább a Bilbaóéhoz hasonlít, mint a Sociedadéhoz. Pamplonában, ahogy Bilbaóban is, a különösen erőteljes játékot részesítik előnyben, a szurkolók is ehhez vannak hozzászokva. Ez nagyon magas letámadást jelent, a labda megszerzéséért való állandó harcot, sok párharccal, amit imád a közönség, szinte belehajszolja ebbe a stílusba a csapatot. A Real Sociedad ettől eltér, ott az elegánsabb támadójátékot kedvelik.

– Hozzád melyik felfogás áll közelebb?

– A Sociedadé.

képaláírás

– Az Osasunával két szezont töltöttél a másodosztályban, a harmadikat a LaLigában, és egyáltalán nem volt rossz volt a lőlapod (28 meccs, 7 gól). Ezután viszont csaknem félévente csapatot váltottál, játszottál Mainzban, a Grasshoppersnél, majd Koppenhágában. Sodródtál? Nem érezted jól magad sehol sem?

– 23 évesen úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam külföldön. Ez volt az első alkalom. Nagyon erősen kötődöm a családomhoz, nehéz időszak volt. Új nyelvet kellett megtanulnom, új környezetbe kerültem, új futballstílust kellett megtanulnom, sok új dologhoz kellett elkezdeni alkalmazkodni. Eléggé bezárkóztam. Ez volt az oka a sűrű váltásoknak, nem igazán ment a beilleszkedés. Ráadásul volt egy bokasérülésem, két hónapig nem játszhattam, aztán a lelátóról kellett néznem a többieket. Teljesen hétköznapi dolog, hogy egy fiatal játékos ilyen körülmények hatására nem nagyon tud jól teljesíteni az új csapatában.

– Nyolc meccsen játszottál a Bundesligában, gólod, gólpasszod nem volt.

– Igen. A Bundesliga magas színvonalú bajnokság, lelkileg is megerősített az ott töltött hét-nyolc hónap, komolyabbá váltam. Sandro Schwarz volt a vezetőedző Mainzban, aki a Hertha BSC-től érkezett. Ő más típusú, más stílusú csatárt szeretett volna beilleszteni a csapatba, így hiába dolgoztam keményen, a klubnál azt mondták télen, hogy próbáljak új csapatot keresni. Tanácsot kértem édesapámtól, és ő is azt mondta, hogy menjek, hiszen egy fiatal labdarúgónak az a legfontosabb, hogy sokat játsszon.

– A Grasshoppershez, majd az FC Köbenhavnhoz kerültél, Svájcban 14 bajnokin hét gólt lőttél, Dániában pedig az Európa-liga-selejtezőn hét mérkőzésen ötször voltál eredményes, vagyis magadra találtál. Mégis továbbálltál.

– Érdekes bajnokságok voltak. Dániában például ugyanazzal szembesültem, mint Németországban, jól megtermett, fizikailag rettentően erős hátvédekkel kellett harcolnom, teljesen más stílus ez, mint amihez Spanyolországban szoktam. Rendszeresen szoros emberfogással játszottak a csapatok, nekem pedig nem erősségem ilyen típusú védők ellen futballozni. Ez az én hiányosságom. Koppenhágában a bajnokságban hat meccs után a kispadra kerültem, és egy gólt lőttem. Úgy éreztem, tovább kell lépnem.

– Sociedad-növendékként leigazolt a Bilbao, „Újpest-nevelésként” az „FTC-hez” kerültél.

– Így van.

– Hazatértél ugyan Baszkföldre, de ahogy te is mondtad korábban, teljesen más futballfelfogáshoz kellett alkalmazkodnod, mint amelyet a Canterában tanítottak, igaz?

– Kulturálisan nincs nagy különbség San Sebastián és Bilbao között, ott is spanyolul, baszkul beszélnek, ugyanazok a szokások. Fontos volt, hogy baszk születésű vagyok, hiszen a Bilbao csak Baszkföldön nevelkedett játékost igazol. Büszkék erre az egyedi vonásra, szeretik magukat, a baszkokat, de ezzel nincs semmi probléma. Az Athletic Bilbao szerintem ott van a három legjobb spanyol csapat között. Egészen különleges érzékenységgel kezeli a játékosait a klub, és kezelik a szurkolók is.

A drukkerekkel nagyon szoros a játékosok kapcsolata, óriási erőt sugároznak a csapat felé. Akkor is melletted állnak, ha győz a csapat, és akkor is, ha gödörbe kerül. Bármelyik játékosnak javaslom, hogy próbálja ki ezt a közeget. A Sociedadban is szerettem játszani, de Bilbao még különlegesebb hely volt. Nincs még egy klub a világon, amelyik ilyen meleg szívvel, baráti módon fogadja a játékosokat.

– Az edzések különböztek attól, amit a Sociedadnál láttál?

– A tréningek nem voltak hosszúak, de rendkívül magas intenzitással zajlottak. Nagyon keveset pihentük, és rengeteget dolgoztunk. Nem volt iszonyatos mennyiségű futás, de mindent nagy sebességgel csináltunk, és persze egyetlen gyakorlat sem zajlott labda nélkül. Az edzéseink révén nagyon frissek voltunk a hétvégi meccs előtt.

– Milyen alakzatban játszott a Bilbao?

– Általában 4–2–3–1-ben (a Bilbao a tavalyi szezonban is így állt fel, és idén is így játszik – a szerk.), ritkábban 4–4–1–1-ben, a lényeg, hogy egy támadóval álltunk fel a három év alatt, amíg ott játszottam. A csapatnak hagyományosan nagyon gyors szélsői vannak. A letámadásról már beszéltem korábban, rendkívül magas presszinget választ a csapat. Minden meccsen 40-50 ezer néző van, megőrülnek ettől a játéktól, így szinte lehetetlen nyerni a San Mamésben. Mindenki szenved, aki ott játszik.

– Bilbaóban három évig játszottál, majd fél évig kölcsönben a szintén első osztályú Valladolidnál, 2021 augusztusában mégis Magyarországot választottad. A topbajnokságokból szinte soha nem jönnek játékosok az NB I-be, amely most az UEFA-koefficiens pontok alapján a 25. bajnokság a sorban. Miért igazoltál ide?

– Utolsó spanyolországi évemben volt egy kéz- és egy lábsérülésem is, és elég keveset futballoztam, lelkileg igen mélyen voltam. Váltani szerettem volna és játszani. Spanyolországból is volt megkeresés, de a Vidi ajánlata is elég jó volt, és miután megbeszéltem a feleségemmel, elhatároztuk, hogy ide jövünk.

– Tudtál bármit Magyarországról?

– Szinte semmit. A Fradi nevét ismertem, illetve az itt játszó bosnyák játékosok elmondása alapján a Vidiről is tudtam valamennyit. De nem volt komoly ismeretem az országról.

– Két szezonnyi magyarországi tapasztalattal a hátad mögött mit mondasz, mi a legszembetűnőbb különbség számodra egy magyar és egy spanyol meccs között?

– A színvonal alacsonyabb, a meccsek irama gyengébb Magyarországon, de ezt el tudom fogadni, a magyar bajnokságot nem érdemes összevetni a spanyol, a német vagy az angol ligával. Nekem az tetszik az NB I-ben, hogy a 12 csapat közül szinte bárki győzhet a másik ellen, ez izgalmas a csapatok számára.

Egy csatárnak szerintem jó közeg az NB I, mert sok esély van a gólszerzésre. Ha az ember a LaLigában játszik, tudja, hogy a Bernabéuban vagy a Metropolitanóban nem igazán lehet gólt lőni.

– És a magyar és spanyol edzés között milyen eltérést látsz?

– Nem látok óriási különbséget egy vidis és egy spanyolországi tréning között. Szerintem Fehérváron élvezetesek a tréningek, és intenzitásukban sem térnek el attól, amit például Bilbaóban láttam. Amiben nagy különbséget látok, az a döntéshozatal sebessége. Egy spanyol meccsen nagyon ritkán hoznak rossz döntést a játékosok: mikor kell röviden passzolni, mikor érdemes megnyújtani, mikor szükséges cselezni és hogyan? Itthon a legmagasabb szinten sokkal többet hibáznak a játékosok.

– Ha fiatalkortól kezdve az edzéseken nem tanítják meg a gyors döntéshozatalhoz szükséges alapokat, például a passz előtti szkennelést felemelt fejjel, akkor a felnőtt futballban ennek látható lesz a nyoma.

– Ez valószínűleg így van. Magyarországon a meccseken is látszik, főleg a támadóharmadban adott passzoknál, a lövéseknél, hogy több a rossz döntés, és e mögött állhat olyan ok, hogy a játékosoknak esetleg edzésen alacsonyabb intenzitás mellett kellett passzolniuk, lőniük, és ez nem készítette fel őket elég jól a nagyobb iramú meccsekre. Azt látom, hogy ha gyorsabb lenne a döntéshozatal, sokkal inkább direkt futballt lehetne játszani az NB I-ben is.

képaláírás

– Látsz-e alapvető különbséget a taktikai felkészültséget, a hozzáállást, a vérmérsékletet, a focifilozófiát nézve a spanyol edzőid és az NB I-ben dolgozó volt edzőid, Szabics Imre vagy Huszti Szabolcs között?

– Itt sem látok túl nagy eltérést. Spanyolországban azért voltak kiemelkedő edzőim, például az Athletic Bilbaónál Marcelino, aki ma Marseille-ben dolgozik. Komoly elvárásai voltak felénk, megkövetelte, hogy edzésen, mérkőzésen mindig a legjobbunkat adjuk, nem adta alább. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az edzőnek bizonyos mértékű szabadságot is kell adnia a játékosnak. Szabad kezet ahhoz, hogy a labdarúgó felfedezze, mikor mire van szüksége, például milyen plusz munkát érdemes elvégeznie, hogyan fejlessze magát. Szabics Imre, az első magyarországi edzőm ilyen volt. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, időnként még ma is beszélünk. Bartosz Grzelak is ugyanilyen, szabadságot ad nekem, hogy felfedezzem önmagam, megtervezzem, mi a legjobb nekem a pályán és azon kívül.

– Hogyan látod, a tíz évvel ezelőtti Kenan Kodro ugyanannyira érti a futballt, mint a mai? Mennyire kell ma intelligensnek lennie egy futballistának? Elegendő-e ugyanaz a szintű felkészültség, nyitottság, hogy valaki értse, és megvalósítsa a taktikai utasításokat, mint tíz éve?

– Biztos, hogy nem elég. A foci annyira felgyorsult, hogy nem lehet érvényesülni benne intelligencia nélkül. Rengeteg statisztikai adatot, tudományos tudást kell ma észben tartani, a futballista pedig jobban tud játszani, ha tisztában van ezekkel, és észben tartja, az elemzés alapján mi a feladata a pályán. Húsz éve, vagy régebben, amikor még az édesapám is játszott, a futballisták megéltek abból, hogy gyorsan futottak, jól lőttek. Amikor fiatal voltam, én is csak elmentem edzeni, tréningeztem keményen, és nem gondolkodtam túl sokat a futballon. Ma már más a helyzet. Ma az edzői stáb segítségével, és a tapasztalatom révén már tudom, melyik felállásban mi a dolgom, tisztában vagyok vele, mikor tartalékoljak a pályán, és mikor érdemes a kulcsfontosságú sprintet kivágnom.

– Volt olyan csapattársad, aki jó futballista volt, de az intelligencia hiánya miatt nem tudott jelentős szerepet kiharcolni magának?

– Persze, hiszen sokféle futballista létezik. Van, aki nem agyal sokat a játékon, a másik pedig folyamatosan gondolkozik. Mindkettő hozzáadhat a csapat értékéhez. Utóbbi típus volt például a bilbaói csapattársam, Iker Muniain. Néha csak sétált a pályán, de azt lehetett látni, hogy szkenneli a játékhelyzeteket. Mikor, milyen területre érdemes beindulni, hová lehet kulcspasszt eljuttatni. A kulcs az elővételezés volt. Az, hogy képes volt nagyon gyorsan befogadni az információkat, értelmezni a játék alakulását, és ennek köszönhetően előre látta, mi fog történni a pályán. Egy ilyen játékos jelentheti a meccsen a különbséget. És voltak persze olyan csapattársaim is, akik csak futottak, és várták a labdát.

– Raúl García, Inaki Williams, Nigel de Jong – sok kitűnő játékossal játszottál egy csapatban. Ki volt a legjobb, és miért?

– Nagyon különböző stílusú játékosokról van szó. Nézzük is! Nigel de Jong. Hú, ő iszonyatosan összpontosított minden egyes pillanatban. Az edzéseken is, minden feladatnál, és persze a mérkőzések minden másodpercében. Tébolyultan koncentrált, minden mást kizárt. Ez volt a legnagyobb erénye, és ezt pontosan tudta. Raúl García számomra az egyik legjobb játékos, és nagyon jó barát is. Sokat segített nekem Bilbaóban, előtte pedig az Atlético Madridban játszott. Hihetetlenül erős volt a párharcokban, rengeteget tudott futni, és nagyon intelligens megoldásai voltak a tizenhatoson belül. Nem véletlen, hogy neki van az egyik legtöbb meccse a LaLigában a futballisták közül. (A 37 éves támadó 591 mérkőzéssel az örökranglista harmadik helyén áll, az első pozíció holtversenyben Andoni Zubizarretáé és Joaquín Sánchezé egyaránt 622 fellépéssel – a szerk.) Inaki Williams pedig rendkívüli sebességű játékos, ha szabad terület van előtte, a liga egyik leggyorsabb futballistája.  

– Térjünk át a stílusodra, a szerepedre. A Valladoidban többnyire 4–4–2-ben ékpárban játszottál, míg Bilbaóban 4–2–3–1-ben csúcsékként, ahogy most a Fehérvárnál is. Melyiket élvezed jobban?

– Attól függ. Talán a kétcsatáros játék áll hozzám közelebb, amikor a középcsatár feljebb helyezkedik el, és én vissza tudok járni a pálya közepe felé, hogy fogadjam a felpasszolt labdát, és segítsem a támadás kibontakozását. Spanyolul ezt a pozíciót úgy hívjuk, kilenc és feles. A tízes és a kilences között félúton.

– Vagy hívhatnánk akár hamis kilencesnek is?

– Így van, hamis kilencesnek is. Csatár vagyok, de szükségem van rá, hogy nagyobb területet be tudjak játszani, ki tudjam akár csalni a pozíciójából a hátvédet, területet nyitva ezzel egy csapattársamnak. Mint például Harry Kane, vagy akár időként Antoine Griezmann. Az ilyen típusú csatárt nehéz fogni, nem lehet emberfogással megállítani. Gyerekkorom óta ebben a stílusban focizom, az erősségeim is azt diktálják, hogy így játsszam.

Azt tudom, hogy ha statikusan futballozom, akkor végem van, esélyem sincs megszabadulni a védőtől, vagy hatékonyan támadni.

– Összegezve: semmiképp sem klasszikus középcsatár vagy, hanem leginkább hamis kilencesként futballozol vagy target manként, ugye?

– Ha kétcsatáros felállásban játszunk, inkább a labdáért visszajáró hamis kilencesként szeretek játszani. Target manként pedig akkor, amikor egycsatáros alakzatban állunk fel.

– Azért is érdekes, amiket eddig elmondtál a pozíciódról, mert Michael Boris idején volt öt meccsed is az NB I-ben 2022 tavaszán, amikor jobbszélsőként játszottál. Emlékszel esetleg, hogy milyen statisztikai mutatóid voltak ebben az időszakban?

– Nem igazán.

– Öt meccsen 3 gól, 2 gólpassz.

– Hoppá, tényleg. Meg kell említeni, hogy ebben az időszakban Nikolics Nemanja volt a csatártársam, aki teljesen lekötötte a belső védők figyelmét, szoros emberfogással kísérték, így nekem nagyobb szabad területem volt, könnyebben támadtam a tizenhatos környékét. Profi csatártárs volt, és ma is a barátom.

képaláírás

– A Mezőkövesd és a Puskás elleni meccsek statisztikáit böngészve az látszik, hogy a párharcoknak csupán kis részét nyerted meg (a Mezőkövesd ellen 27%, a Puskás ellen 22%), utóbbi találkozón például az összes légi párharcot elveszítetted (5/0). A passzpontosság viszont rendben volt (80-90%), és a bajnokságban a góljaid sem maradtak el (5/3). Mi a legnagyobb erényed a pályán, és mi a gyengéd? 

– Azt szokták mondani, hogy ha egy csatár háttal áll a kapunak, és úgy kapja a labdát, az a legrosszabb.

– Guardiola is így tartja.

– Igen. Tehát az a legjobb, ha az ember úgy mozog, hogy a látószögében legyen a kapu, lássa, mi történik a kapu közelében. De Magyarországon sok a fizikálisan erős védő, és ahogy korábban beszéltünk róla, nekem az a nagy erényem, hogy visszafelé mozogva ki tudom hozni őket a saját pozíciójukból, ahol így megnyílik egy nagy terület, ezt pedig be lehet játszani. Ösztönösen is ez a játékom lényege, és az edzőim is ezt várták el tőlem Magyarországon. És természetesen a gólszerzést, hiszen csatár vagyok, ez a foglalkozásom.

– Minden évben kitűzöd, hogy hány gólt szeretnél szerezni?

– Minimum tíz gólt minden idényben szeretnék elérni.  

– Reálisan nézve a magyar ligából van még esélyed visszakerülni a LaLigába?

– Soha nem lehet tudni. A fociban minden megtörténhet. Attól függ, milyen a teljesítményem, és persze még sok minden mástól is.

– Azt is el tudod képzelni, hogy még éveket itt játszol, innen vonulsz vissza, és esetleg a Fehérvárnál vállalsz edzői munkát?

– Miért is ne? Szeretek itt élni a családommal. Meglátjuk, mennyi energiám lesz hozzá, és hogyan alakul a jövőm. El tudom azt is képzelni, hogy edző legyek, de nem profi szinten, hanem valamelyik baszk csapat akadémiáján, akár Sociedadban, a Canterán vagy az Alavésnél, esetleg Bilbaóban. Egyelőre csak a futballra szeretnék összpontosítani, ez okoz örömet.  

CIKKAJÁNLÓ

2020. június 14.: Egy új baszk sikerkorszak kezdete vagy csak egy újabb fellángolás? A Real Sociedad-sztori

A képek forrása: fehervarfc.hu