A svájciak pontosan tudták, mi az olaszok gyenge pontja
Az Európa-bajnokság első nyolcaddöntőjében Svájc megérdemelt győzelmet aratott Olaszország fölött. A jól átgondolt meccsterv segítségével Murat Yakin csapata végig kontroll alatt tartotta a mérkőzést. Az olaszok szövetségi kapitánya, Luciano Spalletti nem tudott érdemben reagálni a helvétek taktikai húzásaira, ennek köszönhetően a talján csapat a mérkőzés 90 perce alatt alárendelt szerepbe kényszerült.
Az olasz válogatottat sosem szabad alábecsülni, főleg annak tudatában, hogy a címvédőről van szó, ám az idei Európa-bajnokság csoportmeccsein nem nyújtottak meggyőző teljesítményt – ellentétben Svájccal. Luciano Spalletti válogatottja egy szűk, 2–1-es Albánia elleni győzelemmel kezdett, amit egy Spanyolországtól elszenvedett 1–0-s vereség követett. Az utolsó körben Mattia Zaccagni 90+8. percben szerzett góljával mentették 1–1-es döntetlenre a Horvátország elleni meccset, ezzel kerülte el az igen korai búcsút az olasz gárda.
A svájciak ezzel szemben a magyar válogatott felett aratott magabiztos győzelemmel rajtoltak, majd ezt követte a skót és a torna egyik esélyesének tartott német válogatott ellen elért egyaránt 1–1-es döntetlen. Az utóbbi találkozón egészen a 90+2. percig úgy tűnt, meglehet a csoportelsőség a helvéteknek, ám végül Niclas Füllkrug fejes góljával egyenlített Németország.
Az előzményeket figyelembe véve tehát Murat Yakin csapata várta kedvezőbb előjelekkel a találkozót, főleg annak tudatában, hogy az olaszok egyik legjobb játékosa, Riccardo Calafiori eltiltás miatt nem léphetett pályára. A Bologna belső védője kifejezetten hatékonyan tudja levédekezni a vonalak között (tehát a védő- és a középpályás-sor között) labdát kapó támadó játékosokat, mivel gyors és agresszív előrefelé védekezésével könnyen megzavarja az ellenfeleket. A svájci válogatott pedig épp a sorok között elmozgó és rendszeresen helyet cserélő játékosaival szereti megbontani az ellenfél védekezését.
A mérkőzés során az olaszok 4–1–4–1-ben vagy 4–5–1-ben védekeztek. A svájci csapat a magyarok ellen is bevált labdás játékát használta, ami egy 3–2–5-ös támadó formációból indult ki. A kulcs a pálya közepén kialakított létszámfölény volt az olaszok hatosa, Nicolo Fagioli ellenében. Amíg Breel Embolo igyekezett lekötni a két belső védő figyelmét, addig Dan Ndoye, Ruben Vargas, Michel Aebischer és Fabian Rieder négyesből mindig valamelyik kettő behúzódott középre. Emiatt Fagiolinak egyszerre két emberre kellett figyelnie. Természetesen ezt nem tudta megoldani, ezért az egyik behúzódó svájci támadó folyamatosan üresen maradt. Erre úgy reagált az olasz védelem, hogy valamelyik belső védő fellépett a vonalak között üresen helyezkedő helvét játékosra. A gond ezzel csak az volt, hogy sem Alessandro Bastoni, sem Gianluca Mancini nem tudta hibára kényszeríteni az ellenfelet. Tehát az, hogy rendszeresen kiléptek az üres támadóra, nem hozott pozitív eredményt, cserébe mögöttük bejátszható terület nyílt. A 24. percben egy ilyen szituáció után került Embolo helyzetbe.
Embolo a beindulásai mellett sokszor foglalt pozíciót és kérte el a labdát. Többször előfordult, hogy a hosszú oldal irányába helyezkedett egy esetleges beadásra. Mindkét esetben területet nyitott a beinduló társak számára, mint azt Remo Freuler 37. percben elért góljánál is látni lehetett.
A svájciak a támadásaik nagy részét mégsem középről, hanem többnyire (egészen pontosan 47 százalékban) balról futtatták. Már a magyar válogatott elleni meccsen is látható volt a Vargas, Aebischer, Ricardo Rodriguez hármas kombinációja.
A mérkőzés folyamán számtalan alkalommal csináltak rotációs mozgásokat, cseréket, és ezekkel teljesen megzavarták az olasz védekezést.
Látható volt, hogy az olasz játékosok nem tudják, az adott szituációban melyik svájcit kinek kellene felvennie. Ezen a találkozón Granit Xhaka is csatlakozott a kombinációhoz, így már négy játékos igyekezett megbontani a bal oldalon az olaszok védekezését. A második félidő elején, a 46. percben szerzett Vargas-gólt épp egy szélen történő kombináció előzött meg.
A svájci támadások veszélyességét a középen elért létszámfölény és a szélen lévő bontás egyvelege adta. Miközben a bal oldalon a vonal mellett áttörést értek el, addig a pálya középső részen teret nyitottak a kapu irányába. Nem véletlen, hogy a svájci támadások nagy része balról történt, ám az utolsó 25 méteren az irány már erőteljesen a kapu irányába mutatott.
A svájciak ilyen jellegű támadásai viszont nem jöttek volna létre az átgondolt labda nélküli játék nélkül. Az első félidőben, néhány esetet leszámítva, az olaszok nem tudtak átjönni a svájci letámadáson, ennek köszönhetően Yakin csapata teljes mértékben a saját kezébe vette az irányítást. A talján csapat 4–3–3-as formációban próbálta kihozni a labdát. A svájciak „embereztek”, azaz egy az egy elleni letámadást alkalmaztak, mindenkinek ki volt osztva, hogy az ellenfél mely játékosát kell nyomás alá helyeznie. Ennek köszönhetően a labdát laposan kihozni igyekvő olasz belső védők (Mancini és Bastoni) egyből nagy nyomással szembesültek. A hatos pozícióban játszó Fagioli szintén folyamatosan presszió alatt volt, emiatt sosem lehetett megjátszani. A másik két középpályás (Bryan Cristante és Nicolo Barella) egyaránt aránytalanul magasan helyezkedett a nagy nyomás ellenére.
A mai modern futballban számos alkalommal lehet találkozni hasonlóan agresszív, emberező letámadással. A csapatok erre kétféleképp is reagálhatnak. Felrúgják a labdát az elöl helyezkedő társakra, amit az olaszok meg is próbáltak, viszont az ilyenkor kialakuló párharcokat rendre a svájciak nyerték meg. A másik opció pedig a létszámfölény kialakítása a kapus bevonásával. Ez az a pont, ahol kijött a talján csapat egyik leggyengébb pontja, Gianluigi Donnarumma lábbal való játéka. A Paris Saint-Germain kapusát nem nagyon lehet bevonni a labdakihozatalokba, mivel lábbal rendre rossz döntéseket hoz. Mindez megkönnyítette a letámadó svájciak dolgát, mivel a Donnarummától a labdát megkapó belső védő számára erősen korlátozottak voltak a lehetőségek a passzolásra, úgy pedig különösen, hogy az olasz kapus a kirúgások során középről oldalra továbbította a labdát. Emiatt a helvétek könnyedén nyomás alá tudták helyezni a labdás olasz belső védőt.
Abban az esetben, ha Donnarummát be tudta volna vonni a játékba az olasz csapat, elképzelhető, hogy máshogy alakult volna a mérkőzés. Egy, a labdakihozatalokban is résztvevő kapuvédő nem csak létszámfölényt jelentett volna a letámadó svájciakkal szemben, hanem új passzsávokat is megnyithatott volna. Elképzelhető, hogy a belső védők és a hatos szabadabban kaphatott volna labdát. Ezáltal lehetőség nyílt volna a taljánok számára kihozni azt, és ezzel kivenni a kontrollt a svájciak kezéből.
A második félidőre a magabiztos vezetés tudatában Svájc visszább állt és átadta a kezdeményezést Olaszországnak. Viszont Yakin csapatának 5–4–1-es védekezését egyáltalán nem tudta felbontani a talján együttes, főként azért, mert igen kevés volt a vonalak közötti elmozgás. Többször próbálkoztak a védelem mögé beívelt labdákkal, viszont Gianluca Scamacca kapufáját leszámítva nem volt érdemi próbálkozásuk. Svájc a labda nélküli játékkal is képes volt megőrizni a kontrollt a találkozó felett, így magabiztos, 2–0-s győzelemmel búcsúztatták a címvédőt és bejutottak a negyeddöntőbe. Itt az Anglia–Szlovákia nyolcaddöntő győztese lesz majd az ellenfél.
Kiemelt fotó: Fabrice Coffrini/AFP/Getty Images
Szerző
