A történelmi vereséget követően csak a tanulságok tényleges levonása után állhat fel a padlóról a Fradi

Persze a realitáshoz azok voltak közelebb, akik abban hittek, megismétlődik a tavalyi Tobol elleni első fordulós párharc forgatókönyve (2022-ben a kazahsztáni 0–0 után itthon 5–1-re nyert az FTC), és ha ezúttal nem is kiütéssel győz, de csak tovább döcög valahogy a magyar bajnok szekere, de az a helyzet, hogy a KÍ sokkal jobb csapat, mint az egy évvel ezelőtti Tobol volt. A feröeriek az odavágó összes tanulságát feldolgozták, félamatőr státuszukat meghazudtoló profizmussal készültek fel, majd elképzeléseiket alázatosan és kellő szerénységgel, tökéletesen valósították meg a Groupama Arénában.

Oktondi naivság volt azt feltételezni, hogy majd a magyarországi forróság, vagy a klaksvíki népességszám többszörösét jelentő Fradi-tábor okozza a vesztüket, még az sem ütött vissza, hogy egy sokkal nagyobb területű pályán, értelemszerűen jelentősen nagyobb futásmennyiséggel kellett kergetniük a labdát jóval többet birtokló ferencvárosi játékosokat. Annak ellenére, hogy nincsenek klasszis futballistáik, és az egyéni képességek terén fényévekre vannak a Fradi legjobbjaitól, amit tudnak, azt teljes mértékben ki is bontakoztatták: a rögzített játékhelyzetek precíz végrehajtása; fegyelmezett, zárt védekezés; kiváló helyezkedés és területfelosztás; csapatként való hatékony működés. És nem remegett meg a lábuk akkor sem, ha lövésre került a sor (8/7 kísérletük talált kaput), így fordulhatott elő, hogy a három bekapott gól ellenére a Ferencváros legjobb teljesítményét még úgy is Dibusz Dénes nyújtotta, hogy a harmadik találatban vastagon benne volt a válogatott hálóőr. A (két) mérkőzés teljes hosszában lehetett érezni, hogy milyen tudatos, összehangolt és célorientált a feröeriek játéka, miközben az FTC ezzel teljesen ellentétesen, elképzelés nélkül, az elvártnál jóval alacsonyabb fordulatszámon mímelte a futballt, úgy, hogy elszánt küzdelem helyett mindössze kínos küszködést mutatott. Az ellenfél kapujára pedig gyakorlatilag semmilyen veszélyt nem jelentett, mindössze egyetlen értelmezhető gólhelyzete volt Varga Barnabás révén.

Ami a Ferencváros és közvetve természetesen az egész honi labdarúgás számára egy újabb történelmi vereség, az a másik oldalon a csodával határos, soha nem látott siker.

A fanatikusok emelkedettségével azonban szögesen szemben áll az a pökhendi és pöffeszkedő attitűd, amely a klub közösségi média felületein a két mérkőzés közötti időszakban uralkodott, és minden babonás joggal mondhatja most, hogy kíméletlenül ütött vissza az ellenfél lebecsülése és a biztos továbbjutás egyébként megalapozatlan készpénznek vétele – a digitális nyilvánosság végtelen terében az ilyen mérvű kulturálatlanság egy elvileg profi egyesülettől módfelett amorális és kiábrándító.

Ami a Ferencvárost illeti, dőreség lenne azonnal zárójelbe tenni az elmúlt négy év helyenként erőn felüli eredményeit, viszont azt is felelőtlenség volna elvitatni, hogy nagy baj van, és nem pusztán azért, mert idén sem a BL-ben, sem az El-ben nem lesz főtáblás szereplés. A legrangosabb európai kupában sajnos semmi keresnivalója nincs a mai Fradinak, és az Európa-liga is nagyon távolinak tűnik most, épp oly távolinak, amilyen messze került a csapat önmagától 2022 ősze és 2023 tavasza között. A Fradi március óta tartó hullámvölgye nem kilengés volt, hanem az új arcéle, ez már teljesen bizonyos, a sorozatban megnyert ötödik bajnoki címét a kiírás első felében kiépített gigantikus előnyének, és a hajrában meg-megbotló Kecskemétnek köszönheti.

Nyilván szemernyit sem válik a csapat előnyére, hogy az OTP Bank Ligában kell szerepelnie hétről-hétre, sokkal hatékonyabb lehetne, ha minden tétmeccse egy-egy El-derbi színvonalán és sebességén zajlana, de ezen nem lehet változtatni. Azon ellenben már úgy tűnt, túl van a klub, hogy a júliusi-augusztusi kritikus selejtezőkön élesben építse magát, tízesével igazoljon a nyári átigazolási ablakban, mindezzel kockáztatva az egész Fradi-projekt egyetlen olyan célját, ami nem „hullik magától az ölébe”: a (BL vagy az El) csoportkörébe jutást.

Kubatov Gábor és stábja rengeteget tett a Fradiért, és ebben a klubelnök rendkívüli ambíciózussága is kulcstényező volt, de most érdemes volna sok mindent újragondolni, ha már a BL-tavasz egy erősen optimista álomképből fantazmagórikus utópiává lett – egyébként mindig is az volt. Az elkerülhetetlennek tűnik, hogy a legjobb légiósok jó pénzért idővel tovább álljanak, viszont nem biztos, hogy később vissza kell őket hozni. Ez eddig senki esetében sem működött, még a csapat történetének egyik legjobb külföldije, Muhamed Besic esetében sem, a bosnyák válogatott több mint egy évvel 2021-es visszatérése után éppen csak közelítette régi nagy formáját, amikor tavasszal megsérült, és azóta sem bevethető. A magyarokat is jobban meg kellene becsülni végre. A tavalyi kupaősz egyik motorja, Vécsei Bálint elengedése óriási szakmai hibának tűnik, ahogy az is, hogy Sigér Dávidot sem kísérelték meg visszaépíteni a csapatba a hosszúra nyúlt rehabilitációja után, szinte csak akkor kapott lehetőséget, amikor rajta és Anderson Esitin kívül az összes ferencvárosi hatos harcképtelen volt. Nem az a baj, hogy sok a légiós, hiszen eltagadhatatlan, hogy Tokmac Nguen, Aissa Laidouni, Kristoffer Zachariassen vagy éppen a Mmaee fivérek nélkül nagyon máshogy néztek volna ki a mögöttünk hagyott évek, de a válogatott szintű magyarok és a tehetséges utánpótláskorú játékosok potenciáljának kiaknázása ugyanúgy elengedhetetlen volna. A hozzáadott értékük a játéknak is üdvére szolgál, a klubidentitás szempontjából pedig felbecsülhetetlen.

„Végtelenül szégyellem magam mindenki nevében. A mai meccs méltatlan volt a Ferencvároshoz. A konzekvenciákat hamarosan levonjuk. A szurkolóknak köszönök mindent”

– mondta Kubatov a drámai vereség után.

Az FTC elnöke itt nyilván Sztanyiszlav Csercseszov azonnali menesztésére utalt, azt pedig reméljük, gondolni sem meri, hogy ezzel minden le van tudva.

Mostanáig szigorúan ragaszkodott a klub neves külföldi edző kinevezéséhez, e pálfordulás ilyetén módon eléggé meglepő. Közülük Szerhij Rebrov egyértelműen kimagaslott, az ő Fradija volt a legerősebb és a legversenyképesebb is, a szerda este sebtében kiebrudalt orosz a tavalyi El-ősz kivételével minden szempontból alulteljesített az ukrán kollégájához képest.

Ezzel az állománnyal a bajnoki címvédés (elméletileg) nem lehet edzőkérdés, viszont mivel a honi liga megnyerése rendre a nulladik kilométerkő, most onnan indulva kéne valahogy hat találkozón át befészkelődni az EKl legjobb 32 csapata közé, és ott a klub rég- és közelmúltjához méltóan is szerepelni. Csakhogy míg eddig a harmadik számú európai kupasorozat az elkerülendő legkisebb rossz volt, a Feröer-szigeteki bajnokcsapat elleni mérkőzéspárt látva immár „valósághajlító” kihívásnak tűnik annak elérése. Ha lesz annyi bölcsesség a főváros kilencedik kerületében, hogy ebből a katasztrófával felérő módon elveszített párharcból magukévá teszik az ellenfél magabiztos győzelmét eredményező fentebb sorolt elemeket, ténylegesen levonják a szükséges tanulságokat és a „Küzdeni mindig, feladni soha!” szlogent is életre keltik, bőven lehet esélyük kiköszörülni a csorbát. Ha azonban nem sikerül idén is célba érniük, arra nem lesz, nem lehet semmilyen elfogadható magyarázat.

Kiemelt fotó: Illyés Tibor / MTI