A Triplete titka – José Mourinho szakmai munkája Milánóban
Immáron 11 éve nyerte el utoljára olasz együttes a Bajnokok Ligája serlegét. A 2009–10-es szezonban a modern kori futballban nemzetközi edző- és játékospolitikát folytató Internazionale triplázása európai szinten is kiemelkedő teljesítményt jelentett, különösen annak tükrében, hogy a klub az elmúlt évtizedekben képtelen volt hasonlóan kiemelkedő eredmények felmutatására. Ebben a cikkben megvizsgáljuk, hogyan sikerülhetett mindez egy portugál szakvezetővel.
HÁTTÉR
José Mourinho 2008-ban azt követően érkezett Milánóba, és keresett új kihívásokat, amikorra már Roberto Mancini irányítása alatt az Inter egyeduralkodóvá vált Itáliában, de mind játékosállománya, mind pedig szakmai felkészültsége kevés volt egy európai sikerhez. A Calciopoli kirobbanása 2006-ban alapvetően határozta meg az olasz klubfutball erőviszonyainak drasztikus módon történő átalakulását, és a jelenlegi olasz szövetségi kapitány ekkoriban többször is bajnoki címhez segítette a scudettóra hosszú évek óta vágyakozó Nerazzurrit. A futballbotrányt megelőző időszakban ugyanis a Juventus és az AC Milan uralta az olasz klubfutballt, de a Calciopoli fontos fordulópontot jelentett az olasz labdarúgás és az Inter történetében. Ez a változás teremtette meg annak a lehetőségét, hogy az Inter egyeduralkodóvá váljon a 2000-es évek második felében Olaszországban és későbbi nemzetközi sikerességének kiindulópontja valójában innen ered.
Azért volt ez döntően befolyásoló tényező az akkor Mancini által irányított együttes számára, mert e két csapat (Milan, Juventus) mögött az Inter sokáig csak epizódszereplő volt a bajnoki címért folyó harcban. Emellett a korszak egyik legnagyobb itáliai edzőjét, Fabio Capellót a Juventus, míg a nemzetközi sikereket szállító, a Milannal szintúgy bajnoki elsőséget elnyerő Carlo Ancelottit ez utóbbi foglalkoztatta. Mancini tehetséges edzőnek számított másfél évtizeddel ezelőtt is, de a fenti két úriember nagyobb szakmai tudása és nagy általánosságban klubjaik szervezettsége dimenziókkal előzte meg Massimo Morattiét.
A 2006-os botrány után azonban az Inter valójában ellenfél nélkül maradt, és Luciano Spalletti AS Romája volt az egyetlen relatíve versenyképes csapat az időközben Zlatan Ibrahimovicot és Patrick Vieirát megvásárló, ezáltal a Zebrákat tovább gyengítő milánóiakkal szemben.
Az Inter az elkövetkező esztendőkben olyan olasz bajnokságban ért el rekordokat, és nyert jogosan bajnoki címeket, amely a Calciopolit követő időszakban súlyos morális válságban szenvedett, és jelentős színvonalcsökkenés volt tetten érhető a Serie A-ban.
Ez volt az az időszak, amikor az itáliai klubfutball jelentősen kezdett leszakadni a többi európai topligától, mivel általános színvonalcsökkenés jellemezte, ez pedig nemzetközi eredménytelenséghez vezetett.
Pálfordulás
Mourinho, a korszak egyik legkiemelkedőbb szakvezetője a Chelsea-től való elválását követően olaszul tanult, és több interjúban is kínálta magát egy olasz nagycsapat számára. A legtöbb esetben az akkori klubelnök, Moratti edzőválasztásai is nemzetköziek voltak, és Mourinho mellett szólt az is, hogy a portugál meglepő hajlandóságot mutatott a kétségtelenül hatalmas tradíciókkal bíró, de – a Calciopolit követő általános színvonalcsökkenés következtében – a kissé lesajnált olasz topligában való szerepvállalásra. Mourinho felbukkanása emellett nemcsak felrázta a kétezres évek második felében egysíkúvá vált olasz bajnokságot, de a nemzetközi médiában az általános érdeklődés is megnőtt a Serie A iránt.
A setúbali szakember egymásért és edzőjéért is küzdeni, szenvedni képes csapatot kovácsolt. A portugál mestere volt annak, hogyan motiválja játékosait, akiknek edzőjük iránt érzett hitük megsokszorozta erejüket, és képesek voltak mindent a csapat eredményessége oltárán feláldozni. A már sokszor sok helyen elemzett győztes stratégia – miszerint Mourinho mindenkit támad, miközben megvédi összes játékosát – arra sarkallta fiait, hogy ezt a csapatért mindent felvállaló magatartást elsajátítsák, és e pozitív mintát alkalmazzák a pályán. Az így kialakult inkább vélt, mintsem valós sérelmek okozta dac extra energiákat szabadított fel a játékosokban, akik hitét csak erősítette a mindenki ellenünk elv, amelyet a klub jelenlegi szakvezetője Antonio Conte híres motivációs eszközeként ismerhetünk fel. (Nem véletlenül hívják Olaszországban Contét az olasz Mourinhónak.) Pszichológiai értelemben ez sarkallja labdarúgóit a maximális teljesítménynyújtásra.
A portugál szakvezető karizmája tökéletesen kapóra jött Moratti számára: egy ilyen vezetőre volt szüksége ahhoz, hogy együttese idővel nemzetközi szinten is eredményes legyen. Mourinho ugyanis nem elégedett meg az első csapat irányításával. Teljes szabadságot kért az utánpótlás szakmai felügyeletében is és minden, az első csapattal kapcsolatos évközi kérdés eldöntésében.
A szakmai munka sikere Milánóban
Mourinho számára a csapat létrehozása a legfontosabb. Az ibériai iskolára jellemző taktikai periodizációt alkalmazza, amely a fizikai tréning szisztematikus terve, és célja, hogy a lehető legjobb teljesítményt hozza ki a játékosokból. A portugál vezetőedző folyamatosan célzott gyakorlatokkal építi fel a felkészülést. Arra tanítja játékosait a gyakorlatok folyamatos ismételgetésével, hogy a játékfázisokban (támadás, védekezés, támadásból védekezésbe-, illetve védekezésből támadásba való átállás) magabiztosan végezzék el a rájuk bízott feladatot. Ahogy számos más szakvezető, Mourinho is leszűkített területeken próbálta futballistáival gyakoroltatni e játékhelyzeteket.
Itt hozott elsőként újat az Inter edzésgyakorlataiban. Ennek érdekében a portugál 2008-as kinevezésekor Morattitól két újabb füves edzőpálya felépítését kérte a már meglévők mellé, éppen a fentiek unalomig való gyakorlása érdekében. A mesterségesen leszűkített játékterületen magas intenzitású gyakorlatok állandó ismétlésével a begyakorolt játékelemek és helyezkedések automatizmussá váltak, amely értelemszerűen növelte az önbizalmat is. (Sok hasonlóság visszaköszön Conte unalomig ismételt videoelemzéseiben és a taktikai elemek gyakoroltatásában).
Mourinho Interében többdimenziós játékosokra kívánt építeni. Fegyelmezett, pozitív értelemben erőszakos csapatot hozott létre, amely folyamatos érési folyamat végén, a második évben jutott Európa tetejére. A kivárásra, majd ellentámadásokra építő futballal idővel Európában is eredményes tudott lenni, azonban Mourinho számára sem volt zökkenőmentes a sikerhez vezető út.
A szakember több poszton bevethető labdarúgókkal aszimmetrikus szerkezeten nyugvó futballt épített ki. Kinevezése után a 4-3-3-as hadrendet erőltette Milánóban, majd amikor ez nem vált be, váltott, és már inkább a 4-3-1-2-vel, majd az új igazolások minőségi szerepvállalásával, 4-2-3-1-gyel játszatta játékosait.
A szakvezető e kétéves periódusa során több buktatóval is szembesült, és számos kritika érte még a második, egyben utolsó Milánóban töltött éve során is, mivel az Inter játéka nem volt mindig meggyőző, legfőképpen Európában. Összességében, bár 2009-ben bajnoki címet ünnepelhetett, kikezdték Olaszországban, mivel Itáliát Mancinivel már többször meghódította csapata, és a portugáltól európai sikert várt a közvélemény.
A Manchester United elleni kiesés azonban rávilágított arra, hogy Mourinho munkája nem volt kellően hatékony, és nem ért el jobb eredményt elődjénél a kiemelkedően magas fizetése és hírneve ellenére sem. Fabio Capello Mourinho kinevezésekor azt állította, hogy Mourinho taktikai értelemben nem tud újat adni a talján labdarúgás számára, és ebben igaza is volt. Mourinho történelmi sikerében viszont elévülhetetlen szerepe volt annak, ahogyan a setúbali mester képes irányítani és működtetni közvetlen környezetét és saját együttesét a pályán.
Mourinho az MU elleni csalódást keltő teljesítmény során érezte meg igazán, hogy az aktuális keret nem elég Európában, és 2009 tavaszán egy listát adott át Morattinak. A klubot mindig a szívén hordozó elnök pedig megadta Mourinhónak az általa kiszemelt labdarúgókat, akikkel a portugál úgy gondolta, idővel Európában is sikeres lehet.
Ez volt az a másik komoly pont, ahol személyes varázsa eltért Manciniétól, akinek nem volt akkora súlya a menedzsment döntéseiben, mint a karizmatikusabb portugálnak.
Mancini ugyanis szintén kérvényezte a nagyhatalmú elnöktől és Giacinto Facchetti igazgatótól is több, általa kiszemelt játékosok megvételét az európai előmenetel reményében, de 2007-ben az ő kéréseit csupán félig-meddig teljesítette a vezetőség.
Mourinho listáján a későbbi hősök – Diego Milito, Thiago Motta, Lúcio, Wesley Sneijder, Samuel Eto’o – mind rajta szerepeltek. A felsoroltak utolsó tagja Ibrával cserélt helyet, és rengeteg pénz, 50 millió euró is érkezett vele Barcelonából Milánóba (mint később kiderült, gazdasági értelemben a Moratti-éra talán legnagyszerűbb igazolása volt, hiszen az anyagi nyereség mellett Eto’o játéka hozzásegítette a BL-győzelemhez a klubot).
Moratti megtette a magáét. Ettől kezdve a portugálon múlt, mi lesz hagyatéka. 2009. november 4-én a BL-csoportjában végig szenvedő Inter öt perccel a lefújás előtt még vesztésre állt a Dinamo Kijev ellen, amikor Milito, majd Sneijder fordítani tudott, és a csapat végül továbbjutott csoportjából. A bajnokságban a két milánói derbit 6-0-s összesítéssel abszolváló Inter sokáig vezette a pontvadászatot, téli bajnokká avanzsált, miközben novemberben elbukott a Juventus ellen, és az AS Romától is kikapott márciusban. Ez utóbbi együttes időközben, meglepetésre, átvette a listavezető szerepét, és Mourinho együttese csak a legutolsó fordulóban biztosította be sikerét a rómaiak bukdácsolása miatt. Itáliában az ihletett formában futballozó Milito eldöntötte a bajnoki címet jelentő mérkőzést és az Olasz Kupa sorsát, sőt a BL-döntőt is a duplájának köszönhetően (volt, amikor Aranylabdával díjaztak játékosokat hasonló teljesítményért).
Az európai fordulópontot a csapat mentális érése tekintetében a londoni siker hozta el, amikor a BL nyolcaddöntőjében Mourinho tökéletes taktikával, kontratámadásokra építve múlta felül Ancelotti Chelsea-jét. Ez volt az a pillanat, amikor a milánói alakulat először mutatott nagy csapatokra jellemző potenciált, és ez az eredmény olyan mentális tartást adott az együttesnek, hogy attól a pillanattól kezdve elhitte: ha Európában is határozott tud lenni, és nem remegő lábakkal lép a pályára, játékoskerete felveszi a versenyt riválisaival.
E rugalmas taktikai elgondolásban ugyanis a két belső védő Lúcio és Walter Samuel is eltérő feladatokat kapott, ahogyan a két belső középpályás is aszimmetrikusan helyezkedett. Motta a támadásokat segítve és az ellenfél büntetőterületére többször beékelődve előrébb játszott, míg Estebam Cambiasso visszavontabban tartotta pozícióját, hogy a mellette felfutó, támadásokat segítő jobbhátvéd, Maicon által üresen hagyott területeket lefedhesse. Míg az irányító Sneijder nagyobb szabadságot kapott a támadások hatékony szervezéséhez, két oldalán a két szélsőtámadó, Eto’o és Goran Pandev is, ha kellett, visszazárt a leghátsó védelmi vonalba, és ez a fajta áldozatvállalás vezethetett oda, hogy az Inter képes volt felülmúlni például az FC Barcelonát, a madridi döntőben pedig egyértelműen jobb volt, mint a Bayern München.
Ahogy az igazolások erősítik és bővítik a keretet, az edzőnek is úgy van lehetősége szélesebb taktikai repertoáron mozogva szervezni csapatát. Az újonnan igazolt játékosok (Lúcio, Motta, Milito, Eto’o, Sneijder) taktikai sokszínűsége rugalmasabb és magasabb szinten űzött futballra serkentették az Intert.
Eközben védekezésnél visszahúzódva egyensúlyban maradtak a védelmi vonalak, elzárták a passzsávokat és centrális területeket, így nem adtak lehetőséget az ellenfélnek a mélységi beindulásokra. Védekező fázisban is Militóval indult a letámadás. Agresszív futball, presszing rengeteg taktikai faulttal az ellenfél játékának megfojtása érdekében.
Pandev és Eto’o intenzív játéka előcsalogatta az ellenfél védőit és középpályásait, akik mögött terület nyílt a többi Inter-játékos számára. Milito az ellenfél védelmi vonalai között ingázott, hogy szabad területre futhassanak a mélységből érkező középpályások.
E rettentő sok futást, elmozgásokat és a játékosok pozícióinak forgatását rejtő dinamikus és intenzív futballt felvonultató együttes hónapról hónapra lett egyre erősebb mentálisan, és az akadályok sorozatos leküzdésével szerzett egyre nagyobb önbizalmat, amellyel aztán élni is tudott.
Konklúzió
Mourinho szerepvállalása 2008–2010 között alapjaiban határozta meg az Internazionale strukturális felépítését, és távozása után volt igazán látható, mekkora űrt hagyott maga után. Egy olyan csapatot hozott létre, amely idővel megtanult szenvedni a pályán és bármi áron harcba indulni a győzelemért. A legfontosabb fejlődést serkentő tényező a csapat mentális szilárdságának kialakítása volt, ami egy automatizmus eredménye az elvégzett, érési folyamatot fejlesztő feladatok után.
Európai porondon ez a londoni, Chelsea elleni diadal estéjén született meg. Búcsúja után, mondhatni, minden visszatért a régi kerékvágásba. Az Internazionale egyes vezetőinek szakmai alkalmatlanságát jól szemléltette, hogy egyetlen ember távozása mintha semmissé tette volna az ott végzett kétéves építkezést. A portugál által felépített szakmai munka sikerességét a milánói együttes képtelen volt hosszú távon meglovagolni, vagyis azt őrizni és tovább vinni (a Rafa Benítezzel elhódított klubvilágbajnoki címtől függetlenül). Ennek köszönhető, hogy Mourinho által utódainak átadott együttes a későbbiek során nem alkotott maradandót Európában, és az Inter, a szép lassan ismét erősödő AC Milannal és Juventusszal szemben Itáliában újra elveszítette vezető szerepét.
Mourinho menedzseri teendőket is ellátott Milánóban, egymaga épített fel rövid távon egy Európában hatékony menedzsmentet, megváltoztatva egy kínosan szervezetlen klubmodellt. Az Inter Mourinho távozása utáni hanyatlásában volt tetten érhető, mekkora szerepe volt a portugálnak abban, hogy a csapat ilyen messzire jutott.
Mourinho nagyságát mutatja, hogy az általános szervezetlenség közepette – amely a milánói klubot korábban bő évtizeden át jellemezte – erős, célratörő személyiségének, szakmai tudásának és legfőképpen a labdarúgó-szakosztályt vezetni és jó irányba változtatni képes menedzseri kvalitásának köszönhetően olyan bravúrt vitt véghez, amely más szakvezetőnek valószínűleg nem sikerült volna. A kizárólag szakmai feladatokra koncentráló Marcello Lippi sem tudta ezt elérni egy évtizeddel korábban. Mourinho munkáját Morattiék képtelenek voltak folytatni, és a portugál döntéseinek minden pozitívuma (játékospolitika, szakmai döntések) tovatűnt. Nyoma sem maradt.
A pályán elvesztett csatáknál súlyosabb probléma azonban, hogy az időközben indonéziai, majd a kínai tulajdonosok irányította Inter a BL-sikert meglovagolva nem gazdálkodott tervszerűen, hanem idejekorán felélte a csapatra költhető anyagiakat, amivel aztán saját előmenetelét akadályozta meg. A 2017-ben bekövetkezett újabb tulajdonosváltásnak hála megoldódni látszik e probléma, de hogy mennyire lesz hatékony az új klubmodell az Inter jelenlegi gazdasági nehézségeit és tartozásait figyelembe véve, azt majd az idő dönti el. Giuseppe Marotta és Antonio Conte regnálásának és Suning anyagi támogatásának köszönhetően mindenesetre Itáliában ismét versenyképessé és bajnokesélyessé építették az Intert.
A Mourinho által felmutatott nemzetközi sikerekhez ugyanakkor biztos anyagi háttérrel bíró, a jövőt világos, egyértelmű elképzelések mentén építeni kívánó tulajdonosi körre, és szakmai értelemben a jelenleginél jóval rugalmasabb játékrendszerre lesz szükség. Mourinho sikere a klub történetének harmadik BEK/BL-győzelmét hozta el, az első két BEK-siker hátterét pedig már korábban megvilágítottam: ITT.
Fotók: ESPN, A Calcio titka
A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője
Szerző
