Akié a pillanat, azé lesz a jövő – Újoncok napja (filmkritika)
Sportfilmet készíteni mindig merész vállalkozás, de olyat, amiben még csak nem is játszanak, egyenesen őrültségnek tűnik. Ivan Reitman tehát nem kicsit kockáztatott, amikor úgy döntött, hogy egy egészestés játékfilmet konstruál az NFL draftjáról. De milyen jól tette: az éppen tíz évvel ezelőtt bemutatott műve ugyanis kivételes és hiánypótló alkotás lett, amely aligha sikerülhetett volna jobban.
Annak ellenére, hogy az (amerikai) futball messze a legnépszerűbb sportág az Egyesült Államokban, az NFL pedig toronymagasan a legnézettebb major liga, a filmes producerek valahogy mégsem kapkodnak a téma után, noha igény és közönség nyilvánvalóan lenne rá. Persze ennek számos oka van, igazán jó sportfilmet készíteni ugyanis iszonyú nehéz. Egyrészt a sportszakmai hitelesség, a valósághűség, az eredetiség és akciógazdagság, na meg persze a színvonalas színészi alakítások biztosítása mellett patikamérlegről kell adagolni a kasszasikerhez elengedhetetlen eszközökből is; vagyis a feszültséget folyamatosan fenntartva kell hatni az érzelmekre, illik a látványra is adni és végtére valamiféle katarzist is szolgáltatni, s mindezt úgy, hogy ezen eszközök a korábban sorolt magasztos szempontokat, és persze a nélkülözhetetlen minőségi alaptörténetet ízlésesen vezessék, de ne fojtsák agyon. Másrészt súlyos nehezítő körülmény, hogy a profi ligák csak a legritkább esetben adják a nevüket és a logójukat az efféle alkotásokhoz (ami például az egyébként kiváló Minden héten háború című film egyik legnagyobb hátulütője volt), így óvva a reputációjukat. Éppen ezért a legtöbb amerikai sportfilm az egyetemi, vagy még gyakrabban a középiskolai bajnokságok dimenziójában mozog, ahogyan az Oliver Stone fentebb említett remeke mellett talán legjobb amerikai focis mozinak tekinthető, Emlékezz a Titánokra! is.
Ivan Reitman tehát abban az értelemben abszolút nehezített pályán mozgott, hogy a meccsek garantálta izgalmak és az akciódús látványvilág (melyek mentén még a legbénább sportfilmek is eldöcögnek valahogy) jelentette tuninggal eleve nem számolhatott, cserébe az NFL teljes mellszélességgel mögé állt.
Naná, hiszen a draft (amely során a klubok kiválasztják a szerződtetni kívánt játékosokat az egyetemi bajnokságból), a februári Super Bowl és a szeptemberi szezonrajt közti legfontosabb eseménye a sportágnak, a féléves holtszezon nagyszabású és teátrális ünnepe.
A film középpontjában a Cleveland Browns áll, a cselekménye pedig egyetlen napra korlátozódik. A történet a háromnapos esemény nyitónapjának reggelén indul, a visszaszámláló pedig azonnal ketyegni kezd, hiszen a gálaest kezdetéig hátralévő 13 órában dől el a csapat jövője. Márpedig a Browns helyzete finoman szólva sem rózsás, Sonny Weawer Jr. (Kevin Costner) általános igazgatóra vár a feladat, hogy cirka fél nap alatt rendezze a sorokat, és végre valahára bajnoki címre esélyes keretet biztosítson az új idényre. Van is határozott elképzelése arról, hogy kiket akar a csapatba, csakhogy mindenki másnak is, persze ellentétes előjellel.
Így Sonnyt élete alighanem legnehezebb napján kísérhetjük végig, amikor a munkájával teljességgel összekuszált magánélete minden fontos szereplője ostrom alá veszi. Először is megtudja, hogy a szeretője, Ali (Jennifer Garner) – aki a Browns gazdasági igazgatója is egyben – gyermeket vár tőle, és szeretné, ha végre komolyra fordulnának köztük a dolgok. Aztán ott van Mr. Molina (Frank Langella), a csapat tulajdonosa, aki elvárja, hogy egy bombaigazolással kavarja fel a clevelandi állóvizet. Miközben Sonnyt eleve emészti a gyász és a bűntudat, hiszen a nemrég elhunyt, a klubnál istenként tisztelt apját ő maga bocsátotta el a vezetőedzői székből, tudva, hogy ha nem a pályán viszi el a szíve, akkor majd azért, mert nem lehet ott… És persze az általa igazolt új sztáredző, Vince Penn (Denis Leary) is más követ fúj, miközben a meglévő és a potenciális leendő játékosai is szüntelenül rágják a fülét.
Molina Bo Callahant (Josh Pence) akarja, az egyetemi bajnokság legjobb irányítóját, csakhogy Sonny hisz a sérüléséből éppen felépült clevelandi quarterbackben, aki az erőnléti edző szerint is élete legjobb formájában van. Ő viszont Vontae Mack (Chadwick Boseman) linebackert akarja mindenáron, aki az egyik meccsen négyszer(!) sackelte (vagyis labdával együtt szerelte le a támadófél területén belül) Callahant, ahol egyébként az irányító remekül játszott, négy touchdownt dobott, és megnyerte a meccset…
A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor Sonnyt reggel felhívja a Seattle Seahawks menedzsere, hogy elcserélné az 1/1-es választási jogát (tehát a draft első körének legértékesebb játékosának – esetünkben ő Callahan – megszerzésének lehetőségét), cserébe a Browns aktuális 1/7-es sanszáért, és a következő év első körös, valamint az azt követő esztendő harmadik körös jogáért, amit a clevelandi igazgató első kézből visszautasít; de aztán Molina nyomásgyakorlása után mégis belemegy a roppant előnytelen üzletbe, aminek az ára immár a következő három év első körös választási joga…
Bár Sonny Weawer Jr. saját szándékával totálisan ellentétesen cselekedett, de legalább örül, hogy ezzel a húzással megmentheti az állását, és talán még a csapat is rendben lesz az őszre. Csakhogy ahogy telnek az órák, egyre jobban hatalmába keríti a kétely, hogy Callahannel nem stimmel valami, hiába tűnik makulátlannak a minden elemzés és értékelés szerint zseniális adottságú irányító. Az események futószalagon pörögnek, hősünk szüntelenül kutat, nyomoz és tárgyal, közben persze mindig betalálja valaki, neki meg még dűlőre kéne jutnia Alival is. Az irodája romokban, a bizonytalan jövő viharfelhői egyre csak gyülekeznek, amikor beállít az anyja (Ellen Burstyn) és a volt felesége, Angie (Rosanna Arquette) hogy apja utolsó kívánsága szerint szórják szét a hamvait a róla elnevezett edzőpályán – az óra pedig kíméletlenül ketyeg…
Reitman mozijának lelkét elsősorban a minden hájjal megkent, dörzsölt menedzserek közötti telefonos tárgyalások feszültsége adja, amelyek tökéletesen megmutatják, hogy egy csapat jövőjét nem feltétlenül a tudatosság, és a szakmai koncepciókhoz való következetes ragaszkodás határozza meg.
Az ösztönös megérzések, a spontaneitás, a másik felet félmondatokkal sarokba szorító manipulációk gyakorta felülírják az eredeti elképzeléseket: aki képes uralni a pillanatot, az kerekedik felül.
Rajiv Joseph forgatókönyvíró kiváló dialógusukat írt, és Eric Steelberg operatőr, valamint Sheldon Kahn vágó is hozzátette a magáét, ugyanis a képi világ még magasabbra emeli ezeket a jeleneteket. Semmi különösre nem kell gondolni, itt az egyszerűség gyönyörködtet: elég egy külső közelítő-kép az adott csapat stadionjáról, aztán egymás mellé vágják a tárgyaló feleket, és a néző máris úgy érzi, mintha a világ két vezető nagyhatalma a glóbusz sorsáról készülne dönteni – ez ám a bravúros hatásgyakorlás!
Persze nagyon kellett ehhez Kevin Costner is, meg ne feledkezzünk róla, Sonny karaktere a reggeli kávéjától a draft nyitóestjének utolsó utáni csavarjáig a markában tartja a nagyérdeműt, de üde színfolt volt a filmben csak epizodista Ellen Burstyn és Frank Langella is – a 2020-ban, 43 évesen elhunyt Chadwick Bosemanről nem is beszélve. De voltaképpen az összes szereplő építette a nagy egészet, ezért a mozi egy pillanatig sem ült le, ami megsüvegelendő, ritka az olyan film, amiben nincsen olyan üresjárat, amikor a pause gomb megnyomása nélkül újra lehetne tölteni a kiürült poharat. Az ugyan igaz, hogy Jennifer Garner nem nőtt fel Costner szintjére, az viszont a rendező dicséretére válik, hogy a romantikus szál csak mellékzönge maradt, ahogyan a főhős belső vívódása is pontosan akkora hangsúlyt kapott, amennyit elbírt a mozi.
Azt ugyanis fontos leszögezni, hogy ez egy nagyon belterjes, szakzsargonokkal zsúfolt tematikus film, és ez a megítélésében egyszerre pro és kontra érv is, hiszen, ha nem ilyen lenne, akkor nem volna kellően hiteles. Így viszont óhatatlanul kizár mindenkit, akinek az NFL világa idegen. Sportrajongónak lenni alap, de az még csupán afféle belépő szint; nem árt valamiféle kötődés és általános tudás az amerikai major ligák működéséről, hogy legalább fogyasztható legyen a sztori, de igazán csak a sportág rajongóit sodorhatja magával Reitman filmje. Persze ebből következően éppen ők emelhetik a legtöbb kifogást is, hiszen számukra lehetnek szembeötlőek a hibái és gyengeségei is; de ők is bölcsebben teszik, ha egyszerűen csak hálásak és megbecsülik, mert ez nem pusztán az egyetlen NFL draftról készült alkotás, hanem az egyik legjobb amerikai focis mozi is egyben.
Ilyen értelemben, és a saját jogán is egyedi és különleges darab, amely játékfilmes keretek között, magánéleti szálakkal spékelve, egy klasszikus filmes ívet leírva mindvégig hűségesen halad az előre kikövezett szakmai nyomvonalán – s bár az utolsó harmadában nyomokban cseppfolyós stílusjegyeket is mutat, de így sem csordul túl önmagán. Nem véletlenül fogalmaztunk úgy a felvezetésben, hogy aligha sikerülhetett volna jobban: kiváló arányérzékkel készült, és rendkívül kiegyensúlyozott lett. Ha ennél is szakmaibb lenne, könnyedén önmaga paródiájává válna, a romedy vonal felé billenve pedig a bóvli irányába csúszna el.
Az összképet tekintve tehát a kivitelezés közel tökéletes, csakis az elismerés hangján érdemes beszélni róla.
A film egyébként 25 millió dolláros költségvetésből készült, és közel 30 milliós jegybevételt hozott a mozikban világszerte, így gazdasági értelemben is profitábilis lett. A kritikusok és a szakma oldaláról meglehetősen hűvös fogadtatásban részesült, többnyire legfeljebb átlagos alkotásnak minősítették.
A Rotten Tomatoes általános értékelése szerint a film „tökéletesen kellemes a sport- és a Costner-rajongóknak, de összességében a címéhez hűen (a mű eredeti címe: Draft Day) túlságosan a számszerű történetmesélésre támaszkodik, amelyet csak egy statisztikus élvezhet igazán”; míg a Green Bay Packers korábbi alelnöke, Andrew Brandt szerint „egyáltalán nem valósághűen mutatja be egy NFL-csapat működését a draft előtt és alatt”, továbbá „üzleti szempontból sokkal kevésbé hiteles, mint a Jerry Maguire – A nagy hátrarc és a Pénzcsináló”.
Egyik sem teljesen légből kapott kritika, ennek ellenére – szerintünk – a sportot az üzleti oldala felől megközelítő minőségi filmek igencsak szűkös listáján az Újoncok napja a két fentebb említett klasszikus mellett igenis odafér a dobogó harmadik fokára.
Kiemelt kép: Prime Video
Szerző
