Akik sílécre és korcsolyára cserélték a stoplist – futballisták a téli olimpiákon
A huszadik század eleje a sportpolihisztorok kora volt, de később is akadtak olyan sportolók, akik több sportágban is kiemelkedőt nyújtottak. Közülük néhányan egykori vagy aktív futballistaként értek el jelentős sikereket a téli olimpiákon. Ebben a cikkben több ilyen sportolót mutatunk be – köztük a 2026-os játékokon szereplő labdarúgó-triatlonista-sífutót, Sammy Smith-t.
A bobra cserélt góllövő cipő
A belga Louis Van Hege a futball és a téli olimpiák hőskorának egyik meghatározó alakja volt. Labdarúgó-pályafutását az Union Saint-Gilloise csapatában kezdte, a brüsszeli együttessel 1909-ben és 1910-ben is bajnoki címet nyert. Ezt követően két csapattársával együtt az AC Milanhoz igazolt a klubelnök, a világhírű Pirelli gumiabroncsgyárat vezető Piero Pirelli hívó szavára. A gólérzékeny csatár, aki egy Juventus elleni bajnokin öt gólt is szerzett, hamar belopta magát a milánói szurkolók szívébe, akik egy idő után Luiginek becézték. Karrierjét megszakította az első világháború, amely alatt a belga hadsereg katonáiból álló, főleg jótékonysági találkozókon szereplő Front Wanderers csapatában szerepelt. A háború után visszatért az Unionhoz, amellyel megszerezte a harmadik bajnoki címét. A belga válogatottban 12 alkalommal lépett pályára, a nemzeti csapattal az 1920-as antwerpeni olimpián aranyérmet szerzett.
Miután 1924-ben felhagyott a labdarúgással, bobozni kezdett. Új sportágában is bekerült Belgium legjobbjai közé: az 1928-as téli olimpiára tartalékként nevezték, az 1932-es játékokon pedig kilencedik helyet szerzett kettesbobban.
Nyáron focista, télen hokis
A szovjet Vsevolod Bobrov három sportág szerelmese is volt. A futball és a jégkorong mellett a jéglabdát is űzte – ez a sport hasonlít a jégkoronghoz, de a játékosoknak korong helyett egy labdát kell ütőkkel az ellenfél kapujába juttatni. Bobrov egy idő után felhagyott a jéglabdával, és a másik két sportága mellett kötelezte el magát.
Csakúgy, mint a legendás kapus, Lev Jasin, a labdarúgást és a jégkorongot is versenyszerűen űzte. Erre azért volt lehetősége, mert a Szovjetunióban a két sportág az 1950-es években szorosan összefonódott. Telente ugyanis a nagy hideg miatt szüneteltek a labdarúgó-bajnokságok, így a futballisták azokban a hónapokban a helyi hokiegyüttesekben szerepeltek. Bobrov azonban nem pusztán kiegészítő sportágként tekintett a jégkorongra a labdarúgás mellett: mindkét sportágban a legjobbak közé tartozott.
Futballistaként legjelentősebb sikereit a CSZKA Moszkva és a Szpartak Moszkva színeiben érte el. Mindkét klubbal bajnoki címet ünnepelhetett: a CSZKA-val 1946-ban és 1948-ban, míg a Szpartakkal 1953-ban. A gólérzékeny csatár a CSZKA játékosaként kétszer is gólkirály lett: 1945-ben 24, 1947-ben pedig 14 találattal zárt az élen. A szovjet labdarúgó-válogatottban három alkalommal lépett pályára, ezeken a találkozókon öt gólt szerzett – valamennyit az 1952-es helsinki olimpián.
Igazi legendává azonban jégkorongozóként vált. Klubszinten összesen hét bajnoki címet ünnepelhetett (1948 és 1952 között sorozatban ötöt, majd 1955-ben és 1956-ban újabb kettőt), emellett három alkalommal gólkirály is lett (1948-ban 52, 1951-ben 42, 1952-ben 37 találattal.) A szovjet jégkorong-válogatott mezét 59 alkalommal ölthette magára, ezeken a mérkőzéseken 94 gólt szerzett.
Pályafutása során kétszeres világbajnok és kétszeres világbajnoki ezüstérmes lett, és az 1956-os téli olimpián is aranyérmet nyert – amelyet az idei játékok egyik helyszínén, Cortina d’Ampezzóban rendeztek meg.
A sarki fénytől a legfényesebb sportszínpadokig
„Tökéletes keveréke a keményen edző sportolónak, a maximalistának, a mókamesternek és annak az embernek, aki mindig örül mások sikereinek is” – mondták Bjorn Wirkoláról.
A norvég sportoló labdarúgásban és síugrásban is maradandót alkotott.
Gyerekkorában – csakúgy, mint sok norvég fiatalnak – a síelés volt az egyik kedvenc időtöltése. Hamar megismerkedett a síugrással is. Szülővárosa, Alta az északi sarkkörön túl fekszik, ahol télen a nap csak néhány órára bukkan a horizont fölé, olykor pedig egyáltalán nem kel fel. De a kis Bjorn akkor is ugrott, amikor csak a sarki fény világította meg a sáncokat.
Az első versenyén tízévesen indult. Saját bevallása szerint annyira félt, hogy le sem mert nézni a sánc tetejéről, ennek ellenére második helyet szerzett. A korai siker önbizalmat adott neki, és lépésről lépésre a világ élvonalába küzdötte fel magát.
1967 és 1969 között sorozatban háromszor is megnyerte a Négysáncversenyt, 1966-ban kétszeres világbajnok lett. Pályafutása során tizenegy alkalommal szerezte meg a norvég bajnoki címet.
Három téli olimpián is szerepelt (1964-ben, 1968-ban és 1972-ben), a legjobb eredményét 1968-ban érte el, amikor normálsáncon negyedik lett. Ugyanezen a játékokon ő vihette a norvég csapat zászlaját a megnyitóünnepségen, ami hatalmas megtiszteltetésnek számított.
Az 1970-es világbajnokság után fokozatosan másik szenvedélyére, a futballra helyezte a hangsúlyt. A Rosenborg támadójaként 1971-ben a bajnokságot és a kupát is megnyerte, majd 1973-ban ismét bajnoki címet ünnepelhetett a csapattal.
Nevét elsősorban síugróként írta be a sporttörténelembe. A „Wirkola után ugrani” kifejezés máig az egyik legismertebb sportból eredő szállóige. Azt jelenti, hogy nehéz felülmúlni azt, aki korábban már csaknem tökéleteset nyújtott.
Ironwoman az idei téli olimpián
Az amerikai Sammy Smith már kisgyerekkorában megszerette a sportot. Elmondása szerint a szülei az összes olyan edzésre elvitték őt és két testvérét, amit csak ki szerettek volna próbálni – legyen szó labdarúgásról, sífutásról, amerikaifutballról, freestyle síelésről vagy jégkorongról.
„Őszintén szólva, mindegyik tetszett nekem” – emlékezett vissza egy interjúban. – „Voltak évek, amikor évente 10-11 sportot űztem.”
Bár több edző is szerette volna, ha a tehetséges lány csak az ő sportágával foglalkozik, de ő inkább egyik mellett sem köteleződött el.
„A szüleim azt próbálták belém nevelni, hogy amíg élvezem, amit csinálok, nem kell nyomást éreznem, hogy feltétlenül egy kitaposott utat kövessek” – mondta. – „Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ha már gyerekkoromtól kezdve csak egy sportágra koncentráltam volna, valószínűleg magasabb szinten lennék abban, mint ahol most vagyok. Viszont így, több sportágat űzve több lehetőség is előttem áll.”
Smith a középiskola elvégzése után a Stanford University hallgatója lett – főként azért, mert az intézménynek erős női labdarúgócsapata van. A Stanford Cardinal tavaly bejutott a NCAA Women’s College Cup, az amerikai női egyetemi labdarúgó-bajnokság döntőjébe. A szeptember 12-én lejátszott mérkőzés – amelyen Smith kezdőként lépett pályára – az ellenfél, a Florida State Seminoles 1–0-s győzelmével ért véget. Smith a korosztályos válogatottakkal is szép sikereket ért el: az U19-es együttessel például bronzérmet szerzett a 2023-as chilei Pánamerikai Játékokon.
A sok sportág közül, amelyekbe belekóstolt, végül a labdarúgás mellett a sífutás és a triatlon maradt meg számára. A húszéves lány az utóbbiban is letette a névjegyét: tavaly júniusban teljesített egy féltávú Ironmant – egy 1,8 kilométer úszásból, 90 kilométer kerékpározásból és 21,1 kilométer futásból álló triatlonversenyt – és kategóriájában a második helyen végzett.
Sokoldalú sportolóként mi sem jellemzi jobban, minthogy néhány nappal később már az amerikai U20-as női labdarúgó-válogatott edzőtáborába utazott, majd rögtön utána Alaszkába repült, hogy néhány napig együtt edzhessen az amerikai sífutó-válogatott egy részével. Mindezt azért tette, mert meg akarta valósítani élete nagy álmát: a téli olimpiai részvételt.
A kvalifikáció megszerzésére alig egy hónappal a szezon rajtja után nyílt esélye: január 17-én, a németországi Oberhofban rendezett világkupa-futam klasszikus egyéni sprintversenyében. Ahhoz, hogy kijuthasson a játékokra, pályafutása legjobb világkupa-eredményére volt szükség: a negyeddöntőben az első két hely egyikét kellett megszereznie, összesítésben pedig a legjobb tizenkettő közé kellett kerülnie.
„Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy ez lehetséges-e, és nem voltam benne biztos, mi fog történni” – mondta a verseny előtt.
Smith a negyeddöntő jelentős részében a mezőny hátsó felében haladt, majd folyamatosan felzárkózott élbolyhoz. Az utolsó kanyar belső ívében megelőzve az addig első helyen állót, megnyerte a futamát, ezzel bejutott az elődöntőbe, és kijutott a téli olimpiára.
A játékokon a február 10-én, Teseróban megrendezett klasszikus sprintben állt rajthoz, ahol összesítésben a 19. helyen végzett.
Borítókép: Idaho Statesmen/ Lars Baron/ Getty Images
A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.
Szerző
