Amerikai álom Sevillában, avagy a Real Sociedad a kupagyőztes

Eléggé hollywoodi egyelőre a Real Sociedad amerikai mesterének története. Az olasz bevándorló szülők gyermekeként, három fiútestvér társaságában New Jersey-ben felcseperedő Pellegrino, aki majd kétméteres magassága miatt a kosárlabdával és a röplabdával is kokettál azelőtt, hogy aktívabban futballozni kezdene, 22 évesen úgy dönt, az „anyaföldet” választva Olaszországba utazik szerencsét próbálni, és megvalósítani az álmát, hogy profi futballistává váljon. Édesanyja szülővárosában, Salernóban jelentkezik először (próba)játékra, az akkor épp másodosztályú Salernitanában, de ahogy ott, a harmadik vonalbeli Juve Stabiában is elutasításban részesül.

Pellegrino azonban nem adja azonban fel, észak felé veszi az irányt, és Németországban igyekszik bebizonyítani, nem minden amerikai ugatja a futballt. És bizony csapatra lel. Méghozzá az Eintrachtra. Apró szépséghiba, hogy nem a nagy múltú Frankfurtra, hanem a negyedosztályú Bad Kreuznachra. Nincs nagy fizetés, nincs luxuslakás, nincsenek tízezrek a lelátón, ő mégis nagy kedvvel veti bele magát a Regionalliga küzdelmeibe. Marad az alacsonyabb ligák szintjén, mígnem 2006-ban, közel a 30-hoz az 1. FC Nürnberg második csapatában folytatja.

Mit jelent, ha valakinek Julian Nagelsmann a szobatársa

Ha játékospályafutása szempontjából nem is, az akkor még távolinak tűnő edzői karrierjét tekintve döntő jelentőségű a klubválasztás. Néhány év múltán ugyanis ott kezd el pályaedzősködni, majd a klub akadémiai csapatait irányítani. A másik kulcsmomentum, hogy amikor az edzői tanulmányait folytatja Németországban a Hennes Weisweiler Akadémián, egy szobába kerül bizonyos Julian Nagelsmann-nal. A nálánál tíz évvel fiatalabb német meglátja benne az edzői szakma iránti fogékonyságot, 2017-ben szakmai stábjába invitálja az TSG Hoffenheimnél, miközben az ifit is megkapja. Az első felnőtt vezetőedzői feladat 2019-ben találja meg, amikor Sven Mislintat, a VfB Stuttgart Európa-szerte elismert sportigazgatója a svábok kispadjával kínálja meg. Ez azért már kihívás, Matarazzo azonban nem az az ijedős fajta. Meg is felel: az egykor szebb napokat megélt VfB-t felviszi a Bundesligába. Bő két évig marad a második élvonalbeli szezontól a kiesés ellen küzdő együttes élén, aztán elküldik, néhány hónappal később pedig visszatér a Hoffenheimhez, ezúttal már az első csapat vezetőedzőjeként. Az élvonalban tartja a klubot, első teljes idényében egészen a hetedik helyig navigálja, a 2024–2025-ös szezonban viszont tíz forduló elteltével mennie kell.

Matarazzo aligha gondolta, hogy ilyen hamar kupagyőzelmet hoz a spanyolországi kaland (Forrás: espn.com)

Egy év eltelik, mire újra munkába áll. 2025. december 20-án azonban karrierje eddigi legnívósabb feladatával szembesül: a spanyol liga amúgy minőségi, 16 forduló elteltével azonban csak a 15. helyen szerénykedő csapatát, a Real Sociedadot kellene a játékosok képességeihez méltó pozícióba terelni. És ő beleáll a munkába, futballistái meg vevők rá: az első hét bajnokin nem találnak legyőzőre. Egészen a hetedik helyig kapaszkodnak, igazán nagyot azonban a Spanyol Kupában (Copa del Rey) alkotnak, amelyben a CA Osasuna, a Deportivo Alavés és az Athletic Bilbao kiejtésével egészen a fináléig masíroznak.

Így érkezünk hát el Sevillába, a döntő színhelyére, ahol az esetleges kupagyőzelemmel válhatna teljessé az amerikai álom. Pardon, egy amerikai álma. Azzá lett.

Az AS így fogadta Matarazzót: „Zubieta Ted Lassója”

Pedig az előítéletekkel neki is meg kellett küzdenie Spanyolországban. Az AS azzal a nem túl kedves szalagcímmel fogadta, hogy „Zubieta Ted Lassója”. Pedig Matarazzo nemhogy nagyon távol áll a sorozatbeli, Angliába nulla futballtudással érkező amerikaifoci-edzőtől, még csak nem is látta az egyébként briliáns vígjátéksorozatot. S ő mit sem törődve gúnnyal, lesajnálással, hitetlenkedéssel, négy hónappal a beiktatása után kupagyőzelemre vezette csapatát. Első amerikai trénerként nyert trófeát az öt nagy liga egyikében. Talán mert mindvégig hitt benne.

„A múltban túl sok információt akartam közölni a játékosaimmal – mondta el a döntő előtti, spanyolországi újságíróknak adott interjújában. – Megtanultam szelektálni, személyre szabni azokat, amik feltétlenül segítik a játékosokat. Nagyon fontos, hogy mindenkinek tiszta legyen, hogyan akarunk futballozni, presszingelni, átjátszani a vonalakat, helyezkedni a pályán. Ha ezek nem világosak, nem tudsz szinte ösztönből futballozni. Szerencsére tele vagyunk karakteres játékossal, kiváló személyiségek alkotják a csapatot, akiknek kifogástalan a munkamoráljuk, és annak is örülhetünk, hogy olyan vezérünk van, mint Mikel Oyarzabal, akinek példás az értékrendje, aki egyfajta klubkultúrát teremt.”

Ki gondolta volna a 14. másodpercben, hogy még a 120. percben is lesz foci

Az 52-szeres spanyol válogatott csatár nem csak a pályán kívül mutat persze példát, azon belül is. Az Atlético elleni fináléban – leginkább az első félidőben, amikor több veszélyes helyzetet teremtett a Real Sociedad – visszalépéseivel mindig ő jelentette a passzopciót, ami az ellenfél letámadásánál is igen fontos lehetőség a labda megjátszására. De nem csak mezőnymunkával vette ki a részét a győzelemből, egy góllal szintén: tizenegyesből, amit azután ítélt meg a játékvezető, hogy egy oldalszabadrúgás után Juan Musso letarolta a labdát elfejelő Goncalo Guedest.

Unai Marrero, a második számú kapus mindössze 19 mérkőzésen védte eddig a Real Sociedad kapuját, ebből 12 alkalommal a Spanyol Kupában – megérdemelte, hogy megnyerje (Fotó: Getty Images)

Az már a második találata volt a baszk együttesnek, az elsőt 14 másodperccel a kezdés után szerezte meg Matarazzo csapata. Egy felívelést elszámított Giuliano Simeone, Guedes balról beadta a labdát, amit aztán Matteo Ruggerit túlugorva Ander Barrenetxea fejelt a kapuba.

A két baszk gól közt egyenlített a magára találó Atlético, Griezmann passzából Ademola Lookman tüzelt lapos lövéssel a kapuba.

A 2–1 ugyanakkor a Sociedadnak kedvezett, és ha a második félidőben olyan sokat nem is tett a harmadik gólért (konkrétan semmit…), úgy tűnt, az Atléticónak sem lesz meg a második. A 83. percben azonban megvillant a továbbra is zseniális Julián Álvarez – a sarokkal átvett labdát ballal küldte a felső sarokba –, az újbóli egyenlítés után pedig már csak az Atlético volt a pályán. Johnny Cardoso azonban még a rendes játékidőben ziccerben rontott, a 100. percben Álvarez lövése a kapufán csattant – a Real Sociedad megúszta. Akkor is, ha a hosszabbításban már újra elkezdett támadni (akkor már volt hat kísérlete és tíz labdaérintése az Atléti 16-osán belül).

Griezmann-nak még lehet egy búcsútrófeája

Nem született újabb gól, jöhettek a 11-esek, ami rémálomszerűen indult az Atléticónak: a két leggólérzékenyebb játékosa, Alexander Sörloth és Álvarez is rontott, vagy legyünk pozitívabbak, Unai Marrero védett szépen. Amikor Orri Óskarsson is hibázott, még visszatért a madridi remény, ám aztán Luka Sucic, Aihen Munoz és Pablo Marín is betalált, így a mintegy 30 000 baszk drukkerrel elkezdődhetett a sevillai ünneplés.

A Real Sociedad negyedszer hódította el a Copa del Reyt, 1987 után ismét szurkolók előtt (2021-ben a koronavírus-járvány miatt nem lehettek jelen drukkerek), és alighanem még most is ünnepelnek San Sebastiánban.

Griezmann-nak egy trófeára még van esélye (Fotó: Getty Images)

Ha az Atlético-játékosok egyelőre szomorkodnak is, idén egy esélyük még van. A Bajnokok Ligájában az Arsenallal meccselnek az elődöntőben. És ha mindvégig úgy játszanak, mint az Álvarez egyenlítését követő bő tíz percben, nem is esélytelenek arra, hogy a budapesti fináléba jussanak. Úgy pedig méltóképp búcsúzhatna szeretett klubjától az Egyesült Államokba igazoló Griezmann.

Borítókép: fotmob.com