„Apám már félig olasz, félig magyar” – interjú Marco Rossi fiával, Simone Rossival

– Nyilatkoztál korábban arról, hogy fontolgatod a vízilabdapályafutásod lezárását, majd érkezett az OSC hívása? Visszavonulás helyett a világ egyik legjobb ligájába igazolni azért elég vagány dolog.

– Igen, ezért is volt könnyű dolgom, amikor igent mondtam az OSC-nek. Az Ortigiában pólóztam (2019-2023-ig játszott itt, előtte a Possilipo és az Aquachiara játékosa volt), de azt terveztem, hogy május környékén abbahagyom a játékot, és elkezdek dolgozni édesapám mellett. Aztán felhívtak az OSC-től.

– Semmi tapogatózás nem volt, nem tudtál róla, hogy figyelnek téged?

– Nem.

– És ezzel eldőlt, hogy nem vonulsz vissza.

– Már két évvel ezelőtt megfordult a fejemben a visszavonulás gondolata, de akkor Alessandro Campagna behívott az olasz válogatottba. Nézd, Olaszországban a Pro Recco kiemelkedően a legjobb csapat, a világ egyik legjobb csapata, nem lehet őket megközelíteni. Húsz éve ők a bajnokok, 2021-ben kivételesen a Brescia győzött. Mi az Ortigiával mindig a 3-5. helyért küzdöttünk. 2021-ben ugyan bejutottunk az Európa-kupa elődöntőjébe, de a Covid 13 játékosunkat megfertőzte, így 10–0 lett az eredmény a Palermónak – játék nélkül.

Úgy éreztem, ebből elég, ez már nem ösztönöz engem, egyszerűen belefáradtam. Szerettem volna valami új dologba fogni, energiát szerettem volna meríteni valami másból, más területen valami nagyot elérni.

– Ezért szerezted meg az UEFA B licenszet is labdarúgásban. Miért nem vízilabda-edzői vizsgát tettél?

– Ez sem lett volna rossz ötlet, de Olaszországban nincs sok pénz a vízilabdában, és egy stábban nagyon kevés posztra keresnek trénert. A futballt viszont gyerekkorom óta imádom édesapám miatt. Bresciában születtem, amikor gyerek voltam, ő volt az edzőm. Ekkor hagyta abba a labdarúgást, és elkezdte az edzői munkát, a harmadosztályú Lumezzanénál dolgozott, a fiatalokkal foglalkozott.

– És ha jól tudom, eltanácsolt téged a futballtól.

– Apám mindig is jó volt a tehetségek felkutatásában. Szoktam is viccelni azzal, hogy egyetlen egy hibát követett el edzői pályája során: hogy az én tehetségemet nem volt képes felfedezni. A viccet félretéve, nem voltam annyira tehetséges, ezt el is mondta, illetve meg akart óvni az atrocitásoktól. Volt pár szülő, aki azt pedzegette, hogy azért vagyok a csapatban, mert az edző az apám. El akarta kerülni, hogy ez végigkísérje a gyerekkoromat.

– Nagyon csalódott voltál?

– Nem, mert tudtam, hogy apám pontosan ugyanannyira szeret, mint édesanyám, és a legjobbat akarja nekem. Ezután

egy évig teniszeztem, de fájt a hátam, és emiatt elküldtek úszni. Az meg nekem nem tetszett annyira, így adódott a köztes megoldás, a vízilabda. Egyre inkább elkötelezett lettem a póló iránt, ma pedig szenvedélyesen szeretem.

Az OSC-nél a vízilabdára fogok elsősorban összpontosítani, szabadidőmben pedig olvasok, tanulok, készülök arra, hogy elkezdhessek majd dolgozni apám mellett, és egyszer edzőként dolgozhassak a futballban.

Forrás: Giorgio Scarfì

– Jól tudom, hogy álmodoztál róla, hogy egyszer a magyar bajnokságban játssz?

– Abszolút. Amikor édesapám Magyarországra jött dolgozni, a Possilipo Napoliban játszottam, és nagyon szívesen pólóztam volna itt.

Mondtam is neki viccelődve, hogy bár nem akarok elmenni légiósnak, Budapesten jó lenne játszani. Itt van a világ egyik legjobb bajnoksága. Az olasznál is erősebb, hiszen nálunk a Pro Recco a legjobb és a Brescia emelkedik még ki. Magyarországon viszont a Ferencváros mellett van még három-négy csapat, amelyik igen erős.

Kiegyenlítettebb a bajnokság, sok a technikás játékos. Nagyon örülök, hogy az OSC-hez kerültem.

– Hány évre szól a szerződésed?

– Egy. Meg kell néznem, hogyan tudok alkalmazkodni, meg kell szoknom az új környezetet. Ha számomra és a klub számára is megfelelő a teljesítményem, akkor el tudom képzelni, hogy majd hosszabbítsunk. Mindent meg fogok tenni, hogy sikeresek legyünk a klubbal.

– Ha nem hív az OSC, akkor is Budapestre jössz?

– Azt hiszem, igen. Tavaly Campagna már nem hívott be a válogatottba, és az Ortigia vezetőivel megbeszéltük, hogyan festenek a póló utáni terveim. Ők is látták, hogy másik sportágban szeretnék majd kiteljesedni, és ugyan marasztaltak volna, de elfogadták a döntésemet. Ezután jött az OSC ajánlata, ami új helyzet elé állított, de örülök, hogy így alakult. Ha abbahagyom a játékot, szívesen állok bármilyen edzői feladat elébe, foglalkozom fiatalokkal is akár.

– Például valamelyik magyar utánpótlás-válogatott stábjában?

– Igen. A célom a tapasztalatgyűjtés a mérkőzésekre való felkészülésben, az edzéstervezésben. Fejlődni szeretnék, és édesapám ebben tud nekem segíteni.

– Az MLSZ-szel is felvetted már a kapcsolatot?

– Még nem. Édesapám felvetette a dolgot a szövetségben, és úgy tűnik, nyitottak rá, hogy megpróbáljam képezni magam a segítségükkel. Kezdetben természetesen csak megfigyelőként lennék jelen. Fogalmam sincs, hogy képes lennék-e vezetőedzőként dolgozni, mint apám. Ezért elsőre szeretném minél több területen kipróbálni magam egy futballcsapat stábjában. Aztán elválik, merre vezet az én utam. Abban az egyben vagyok biztos, hogy édesapámmal szeretnék dolgozni.

– Marco Rossi is élsportoló volt, rengeteg tapasztalatot gyűjtött, hogyan lehet a legmagasabb szinten teljesíteni. Mit javasolt számodra, amikor eldőlt, hogy te is profi sportoló leszel?

– Nem igazán beszéltünk erről, nem árasztott el tanácsokkal. Rá hasonlítok, magamban hordom a tulajdonságait, a munkamorálját. Eltökélt vagyok, motivált és alázatos. Várj csak, egy dolgot mégis javasolt nekem:

mindig adj bele apait-anyait, és légy nyílt, őszinte! E jellemzők miatt az én személyes hősöm a saját apám, felnézek rá. Nem csak azért, amilyen típusú sportoló vagy edző.

Azért is, amilyen személyiség. Szerintem ez a legfontosabb: nem csupán sportolóként kell magas szinten teljesítenünk, civil emberként ugyanúgy. Szerencsés vagyok, és nagyon boldog, hogy ő az apám, és ilyenné váltam én is.

– Tizenegy éve dolgozik Magyarországon az édesapád. Hogyan változott ez idő alatt, te mit látsz rajta?

– Látok rajra változást. Ahogy a szövetségi kapitányi időszaka alatt teltek az évek, úgy lett egyre nyugodtabb a pálya szélén. Amikor a Honvédot vezette, időnként pörölt a játékvezetőkkel, zajosabb volt. Mára ez elmúlt, higgadtabbnak látom. A magyar közeg változtatta meg a viselkedését, és erre szükség is volt. Olaszországban, ha játékos vagy, ha edző vagy, állandóan véleményt mondasz a játékvezető döntéseiről, vitatkozol. Magyarországon máshogy viselkednek a pályán, úgyhogy neki is meg kellett változnia, és jobban el is fogadják.

Forrás: Simone Rossi Instagram

– Tavaly októberben készítettünk interjút a Büntetőn Marco Rossival, és az elfogadásról így vélekedett: „A magyarok többsége, akikkel találkozom, dolgozom, elfogadja a személyiségemet, a szakmai módszereimet, mindent, ami én vagyok. Olaszországban játékosként és edzőként is voltak problémáim azzal, hogy elfogadjanak, de itt soha.”

– Olaszországban olyannak kell mutatnod magad, hogy elfogadjanak. És persze mindent felülír az eredményközpontúság. Ha két-három meccsen rosszul teljesít a csapat, már a menesztésed a téma. Ha kicserélsz egy vagy két játékost a csapatban – például olyanokat, akiket nem szeret annyira a közönség –, és ezután beindul a szekér, újra jó edző vagy. Szerintem ez probléma, a top bajnokságokban sem feltétlenül ezt tapasztalni, illetve Magyarországon sem.

– Láttál közelről olyan esetet, amikor Marco Rossi teljesen elkeseredett valami miatt a válogatottnál, és otthon esetleg az látszott rajta, nincs így értelme folytatni?

– Nem, az elejétől nagyon hálás volt, hogy itt dolgozhat. Amikor a vb-selejtezőkön kétszer kikapott a válogatott Albániától, nagyon maga alatt volt. Akkor azt láttam rajta, mintha azt gondolná, nem vagyok elég jó ehhez a feladathoz. És aztán több dolgon is változtatott a csapatnál.

– Mint 2019-ben a Wales elleni idegenbeli Eb-selejtezős vereség után, amikor azt mondta, hogy néhány játékos nem képes minden meccsen versenyképes teljesítményt nyújtani, és emiatt át kell alakítani a csapatot. Át is alakította, addigi alapemberek maradtak ki, mint például Dzsudzsák Balázs, Pátkai Máté, Lovrencsics Gergő.

– Az mindig ideális, ha az edzőnek tehetséges játékosai vannak, ám sokkal többet számít, ha olyan játékosokkal dolgozhat, akik nem csupán tehetségesek, de megfelelő a fizikai felkészültségük és tökéletes a hozzáállásuk.

Én például egészen nagyra tartom a magyar játékosokat, akiken látszik, milyen sokat számít nekik a nemzetiségük, az, hogy a hazájukért játszanak. Ugyanezt érzem a drukkerek részéről is, nagyon büszkék a magyarságukra, és ez érződik a szurkoláson.

Nekem ez nagyon vonzó, megkülönbözteti őket más országok szurkolótáborától, nemzeti csapatától.

– Olaszországban nem érzel hasonlót?

– Nem, teljesen más a helyzet. Az egységes Olaszország történelme 160 éves, és ez idő alatt nem közeledett kulturálisan a déli és az északi országrész. Totálisan eltérő az emberek gondolkodása északon és délen. Ezért nincs olyan egységes szurkolás a nemzeti csapat meccsein, mint Magyarországon.

– Biztos vagyok benne, hogy nézed a magyar válogatott meccseit.

– Igen, sokszor ott vagyok a stadionban is.

– Felfigyelsz rá, amikor a tábor édesapádat élteti a teltházas meccseken? Mit érzel ilyenkor a büszkeségen túl?

– Fantasztikus érzés. A válogatott szurkolótábora egy csoportban tömörül, dalokat énekelnek, egységesek, és igazából olyan ez a közösség, mintha egy klub tábora lenne. Egészen egyedi látvány, amikor a meccsek végén a válogatott együtt énekli a himnuszt a szurkolótáborral. Óriási ereje van ennek, én mindig nagyon várom ezt a pillanatot.

Forrás: Circolo Canottieri Ortigia 1928 Instagram

– A magyar himnuszt ma már édesapád is énekli a meccsek előtt.

– Igen, ő már félig olasz, félig magyar.

– Kisebb megszakításokkal tizenkét éve itt él, nem gondolkodott vajon rajta, hogy felvegye a magyar állampolgárságot?

– Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy amikor Olaszországban nyilatkozik a magyarokról, Magyarországról, csak dicsérően teszi, nagyon szereti az országot, és hálás a magyaroknak. Hálásabb, mint az olaszoknak.

– A legutóbbi, Litvánia elleni válogatott meccs után a szokásosnál feldúltabban nyilatkozott róla, hogy sok üzenetet kap, amelyekben a döntéseit kritizálják, azt, hogy kit játszatott, kit nem. Hogy látod, ő az a típus, aki próbál megfelelni olyan elvárásoknak is, amelyeknek nem feltétlenül kellene?

– Nagyon szeretne megfelelni az elvárásoknak, és erről szoktunk is beszélgetni. Mindig elmondom neki, hogy nem tudja az emberek száz százalékát a maga oldalára állítani. Azt hiszem, ha a 70-80 százalékot sikerül meggyőzni, és csak 20-30 százalék van veled ellentétes véleményen, az már teljesen rendben van, normális dolog. Ez esetben probléma, hogy ő viszont mindig 100 százalékra törekszik. Ráadásul a közösségi médiában is bújja a véleményeket.

– Ez nagyon veszélyes, hiszen a hozzászólók döntő része nem is szakmai kritikát fogalmaz meg, hanem szélsőséges érzelmektől vezérelve írogat.

– Hát igen, én is próbálom meggyőzni, hogy ne foglalkozzon a kommentekkel. Amikor együtt vagyunk, és látom, hogy a telefonján lóg, valamelyik közösségi médiás platformot nézi, mindig megkérdezem:

„épp fordítasz egy hozzászólást? Kérlek, fejezd be, apa! Tisztában vagy vele, mennyien támogatnak, és ki is jönnek a stadionba, hogy ezt az értésedre adják.”

Pontosan tudja, hogy a kommentelők nagy része nem ért profi szinten a futballhoz, és időnként úgy tűnik, el is fogadja ezt, ám valamiért mégis újra és újra beengedi a kritikát.

– Látod őt időnként munka közben otthon, ahogy készül a meccsekre?

– Igen. Egyetlen nap sincs, amikor ne nézne meccset, és ne elemezne. Imádja ezt a sportot, és mindig újat akar tanulni. Rengeteg szakkönyvet olvas a taktikáról, a mentális felkészülésről, engem is meg szokott kérni, hogy rendeljek neki néhányat. Én pedig szoktam tanácsot kérni tőle, hogy mit érdemes aktuálisan elolvasnom.

– Szabadidejében is dolgozik. Mutat munkamániás jegyeket?

– Teljesen munkamániás. Amikor a családdal elmegyünk pihenni valahová, látom, hogy jönnek az értesítések a telefonjára a meccsek állásáról.

– A válogatott mérkőzésekről?

– Dehogy, mindenről. Követi a válogatottakat, az első, másod- és a harmadosztályú meccseket is. Olaszországban a harmadosztályban is volt edző, néha még ma is kimegy egy-egy meccsre. Őrület. De meg tudom érteni. És szerencsére édesanyám is.

– Ez így ideális, megmarad a családi béke.

– Így van.

– Szívesen dolgoznál vízilabdázóként olyan edzővel, mint Marco Rossi?

– Hát nem is tudom. Inkább mellette dolgoznék, a csapatában. Ez az álmom.

Kiemelt kép: Simone Rossi Instagram