Aranykalitka a sztyeppén: a vákuumba zárt orosz futballbirodalom
Milliárdos állami támogatások, „elszigeteltségi prémiummal” csábított brazil sztárok, a 2018-as világbajnokságra épített luxusstadionok – az európai labdarúgásról teljesen leválasztva. Ez az orosz Premjer Liga párhuzamos valósága, ahol a tőke ugyan nem apadt el, de a szakmai fejlődés a nemzetközi versenyhelyzet megszűnésével nyilvánvalóan megrekedt. A minap részletes körképet közöltünk az orosz sport helyzetéről, most a labdarúgásra fókuszálunk: megnéztük, hogyan működik a világ talán legdrágább „sportrezervátuma” a szankciók és az euroatlanti bojkott árnyékában.
Mint ismeretes, néhány nappal azután, hogy 2022. február 24-én Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen, a FIFA és az UEFA minden nemzetközi sorozatból kizárta az orosz válogatottat és klubcsapatokat. Emiatt Oroszország – amely 2022 tavaszán világbajnoki pótselejtezős mérkőzést játszott volna Lengyelországgal – már pályára sem léphetett a katari részvételért, és értelemszerűen esélye sem volt a 2024-es Eb-kvalifikációra, a 2022–2023-as és 2024–2025-ös Nemzetek Ligájában való szereplésre, illetve a 2026-os világbajnokság selejtezőire sem. A kizárások óta ez a negyedik klubszezon, hogy az európai kupasorozatokban nincs orosz induló.
Amikor a múlt attól szép, hogy egyáltalán volt
Csak hogy kontextusba helyezzük az orosz futball jelentőségét, vessünk egy pillantást arra, pontosan mennyire volt intenzív a jelenlétük a nemzetközi térben. Ami a válogatottat illeti, a Szovjetunió összeomlása (1991) óta az oroszok a vébék többségén ott voltak (1998, 2006 és 2010 kivételével; 2018-ban pedig a rendező jogán), míg az Európa-bajnokságról csak 2000-ben maradtak le. Ebben a három évtizedben a négy világbajnoki szereplésük háromszor is a csoportkörben ért véget, a hazai rendezésű tornán azonban a legjobb nyolcig jutottak. A kontinenstornákon hasonló a képlet: Oroszország mindössze egyszer élte túl a csoportkört 1992 óta (akkor hivatalosan Független Államok Közösségeként szerepelt): 2008-ban elődöntős volt. Az ebből is látszik, hogy az orosz válogatott bár nem tartozott a legszűkebb európai elitbe, és az öreg kontinensről jóval nehezebben elérhető világbajnokságról több ízben le is maradt, az Eb-ken állandó résztvevő volt.
Az orosz klubfutball az ezredforduló után jelentős fejlődésnek indult, Vlagyimir Putyin hatalomra kerülését követően (2000) az orosz állami cégek és a Putyinhoz közel álló oligarchák iszonyatos pénzeket pumpáltak a sportba, és természetesen direkt a labdarúgásba is. Az orosz elnök a szovjet időkhöz hasonlatosan a sporteredményeken és különböző rangos világversenyek megrendezésén keresztül (is) fitogtatni kívánta a hatalmát, és ebben meglehetősen sikeres is volt, hiszen Oroszország téli olimpiát (2014) és labdarúgó-világbajnokságot (2018) is rendezett, hogy csak a két legfontosabb eseményt emeljük ki.
A CSZKA Moszkva 2005-ben, míg a Zenit Szankt-Petyerburg 2008-ban elhódította az UEFA-kupát, az orosz klubok fokozatosan egyre nagyobb teret nyertek a nemzetközi porondon. Noha a Bajnokok Ligájában rendkívüli eredményre nem futotta egyetlen orosz csapattól sem (a csúcsot a CSZKA negyeddöntős szereplése jelentette 2010-ben, ahol a későbbi győztes Internazionale búcsúztatta), a Premjer Liga súlyát és a folyamatos fejlődést azonban az is jelezte, hogy egészen az UEFA-koefficiens rangsor hatodik helyéig emelkedett 2018-ban, közvetlenül az öt topliga mögé. Akkor három orosz csapat indulhatott a BL-ben (két garantált és egy selejtezős hely), de még az utolsó „békeévet”, a 2020–2021-es idényt követően is kettő (a bajnok Zenit alanyi jogon főtáblás volt, míg az ezüstérmes Szpartak Moszkva a selejtezőben volt érdekelt); továbbá a bajnoki harmadik hely főtáblát ért az Európa-ligában, míg a negyedik és ötödik Konferencia-liga-selejtezőt. Ennek a szezonnak a végén az UEFA-koefficiens rangsor nyolcadik helyén állt az orosz bajnokság, amelynek tehát első öt helyezettje volt érdekelt valamely nemzetközi kupában.
A FIFA és az UEFA számára már csak „papíron” léteznek az oroszok
Oroszország továbbra is szerepel a különböző nemzetközi ranglistákon, de a helyzete igencsak sajátos. Mivel a klubok nemzetközi tétmérkőzést nem játszhatnak, az UEFA-koefficiens szerinti rangsorban az európai szövetség szezononként egy minimális „fiktív” pontszámot (a korábbi ötéves átlag legalacsonyabb értékét) írja jóvá nekik, hogy ne nullázódjon le a mutató. Ezen „nagylelkű” számítási metódus következtében az oroszok a 30. helyig csúsztak vissza az 55 nemzetet rangsoroló listán.
A FIFA legfrissebb világranglistáján jelenleg a 36. Oroszország. Mivel barátságos mérkőzéseket (többnyire ázsiai és afrikai csapatok, és olyan baráti országok, mint Szerbia vagy Irán ellen) játszhatnak, ezekért kapnak pontokat. Érdekes módon itt nem esett vissza a listán (a háború kitörésekor 35. volt). Ennek az az oka, hogy bár a FIFA számítási képletében a barátságos meccsek érnek a legkevesebbet, az oroszok viszont többnyire náluk jelentősen gyengébb ellenfelekkel találkoznak, így megbízhatóan gyűjtögetik a pontokat. A válogatott a kizárása óta 26 barátságos meccset játszott, ezeken 15 győzelem és kilenc döntetlen a mérlege, csak Egyiptomtól és Chilétől kapott ki.
Időközben az is felmerült, hogy a válogatott esetleg átlép az Ázsiai Labdarúgó-szövetségbe, de ez elsősorban Japán és a Koreai Köztársaság ellenállása miatt meghiúsult. Az oroszok azóta hangsúlyozták, hogy továbbra is az UEFA-hoz akarnak tartozni, ami elméleti szinten mind szakmai, mind gazdasági értelemben teljesen érthető – de a szankciók miatt jelenleg mégis sokkal hátrányosabb a számukra. És amíg hadviselést folytatnak, ez így is marad.
A Premjer Liga jóléti rezervátuma
Az orosz bajnokság voltaképpen egy önmagát finanszírozó „aranykalitkába zárt” ökoszisztéma, ahol a jólét és az elszigeteltség furcsa elegye határozza meg a mindennapokat. A Premjer Liga (RPL) nem omlott össze: egy rendkívül drága, párhuzamos futballvalósággá alakult át.
Bár az európai játékosok zöme igen, a tőke nem távozott a rendszerből, sőt, a Gazprom a 2022-ben az UEFA által egyoldalúan megszüntetett szponzorációs szerződés miatt felszabadult milliárdokat a hazai bajnokság életben tartására fordítja – és természetesen más állami óriásvállalatok is támogatják a liga működését. Ennek köszönhetően a fizetések – bár a 2010-es évek csúcsaitól elmaradnak – még mindig bőven az európai középmezőny felett állnak, ami elég vonzerőt jelent ahhoz, hogy a bajnokság ne süllyedjen egy kritikus szint alá. A tőke erejét mutatja, hogy 2022 után bizonyos esetekben ún. „elszigeteltségi prémiummal” kellett megfejelni a kontraktusokat, hogy a minőségi légiósok ne éljenek a FIFA által felkínált egyoldalú szerződésbontási lehetőséggel. A legjobb játékosok évente akár 3,5–5 millió eurót is hazavihetnek. Noha a többkulcsos, de csak mérsékelten progresszív orosz adórendszerben évi fél millió euró (50 millió rubel) fölötti összjövedelemre a legmagasabb kulcs (22 százalék) vonatkozik, a legtöbb külföldi sztár nettó fizetésre szerződik: az adóterheket a klubok vállalják magukra.
Az RPL topcsapatainál mindig is hemzsegtek a dél-amerikai légiósok (elsősorban a brazilok), de ez a jelenség a háború után újabb szintet lépett. Mivel az európai topbajnokságokba jóval nehezebb bekerülni, az orosz klubok pedig a szankciók miatt akár 20-30 százalékkal többet fizetnek a piaci árnál, a dél-amerikai játékosmenedzserek számára az orosz bajnokság maga a földi paradicsom. Tekintve, hogy Oroszország és a legtöbb dél-amerikai ország között baráti vagy semleges a viszony, így a játékosok mozgása és a pénzügyi tranzakciók nem ütköznek különösebb akadályokba. Míg a nyugat- és észak-európai labdarúgókra hatalmas társadalmi nyomás nehezedik, hogy ne igazoljanak Oroszországba, Dél-Amerikában ezt a szurkolók és a média is pőre anyagi megfontolásként kezelik.
Jelenleg 60-nál is több dél-amerikai légiós játszik a 16 csapatos orosz élvonalban, ez a kontingens a liga összes külföldi játékosának (180) több mint egyharmadát teszi ki. Messze a brazilok vannak a legtöbben 30 játékossal, de kolumbiai, argentin és uruguayi futballista is szép számban akad az RPL-ben. A liga zászlóshajója, a 2019 és 2024 között sorozatban hat bajnoki címet bezsebelő Zenit egymaga hét brazilt foglalkoztat (közülük ketten már kettős állampolgárok). Egy kivétellel valamennyien korosztályos vagy A-válogatottak (Luiz Henrique, Wendel, Pedrinho, Nino), akik számára Oroszország nem a végállomást, hanem az ugródeszkát jelenti.
A Transfermarkt adatai szerint csak a Zenit 100 millió euró felett költött játékosokra az előző két nyáron. A szentpétervári klub keretének összértéke 184,4 millió euró, amivel pillanatnyilag a világ 66. legértékesebb csapata. Közvetlenül előtte a Stade Rennes, míg mögötte az Ajax Amszterdam áll a listán. A 2024–2025-ös bajnokságot hatalmas meglepetésre megnyerő (és a Zenit előtt egy ponttal jelenleg is éllovas) FK Krasznodar 2024-ben 30 millió eurós pluszt termelt eladásokból, amiből tavaly 16 milliót forgatott vissza erősítésekre – és meg is van az eredménye. Az élvonalbeli klubok tavaly nyáron összesen 141,9 millióért vásároltak és 67,8 millióért adtak el játékosokat, ami egy topligás transzferforgalomhoz képest aprópénznek tűnhet (egyes csúcsklubok egyedül túlszárnyalják), de az RPL mai helyzetében nem szabad alábecsülni.
Anyagi hanyatlásról tehát szó sincs, még ha BL-szereplésért járó eurómilliók nagyon is hiányoznak a kluboknak. És mint látjuk, légiósokból sem szenvednek hiányt, hiszen, ha az EU országaiból nem is de, de a balkáni térségből az öreg kontinensről is érkezhetnek külföldiek. Ráadásul a liga működését a légiósszabály enyhítésével is a háborús helyzethez igazították. A rendszer, amely egyszerre próbálja védeni a hazai utánpótlást és megőrizni a bajnokság színvonalát azonban tele van kiskapukkal.
2020-ig a 6+5-ös szabály volt érvényben az orosz bajnokságban: a kezdőcsapatban minimum öt orosz játékosnak kellett szerepelnie. Ez a protekcionista rendszer torzította leginkább a piacot: mivel a topkluboknak muszáj volt oroszokat játszatniuk, így még a közepes képességű hazai játékosok ára (és fizetése) is az egekbe szökött, hiszen minden nagycsapat értük harcolt a kvóta miatt – akárcsak napjainkban Magyarországon.
A 2020–2021-es szezonra változtattak: a 25 fős keretekbe összesen nyolc légióst lehetett nevezni, viszont a pályán nem volt külön korlátozás, akár egyszerre is játszhattak. Ez a regula azonban óriási nyomás alá helyezte a klubokat, hiszen, ha egy légiós megsérült vagy nem volt jó formában, a csapatok nem tudtak a minőségi pótlásukról gondoskodni.
A 2022-ben bevezetett és mai is érvényes szisztéma egyfajta arany középút: a keretet tágabbra nyitották a külföldiek előtt (13 légiós lehet egyszerre állományban), hogy emeljék a nívót, míg a pályán a 8+3-as szabály él (tehát csak három hazai játékost kötelező egyidejűleg szerepeltetni), hogy az orosz tehetségek se szoruljanak ki teljesen a játékból. Lényegében ez a szabályváltoztatás mentette meg a ligát az összeomlástól a nemzetközi szankciók életbe lépésekor, hiszen lehetővé tette a dél-amerikai légiósok nagyüzemi importját.
Bár a sportminisztérium részéről folyamatos a nyomásgyakorlás (a 2026–2027-es szezontól klubonként 11 főben maximalizálják a légiósok számát és közülük csak öten lehetnek egyszerre a pályán, hogy több lehetőséghez juthassanak a fiatal orosz játékosok), a klubok eddig sikeresen lobbiztak a liberálisabb kvóta mellett, azzal érvelve, hogy a nemzetközi elszigeteltségben a minőségi külföldiek nélkül a bajnokság nézhetetlenné és szakmailag irrelevánssá válna.
A rendszer igazi „ínyencsége” azonban a mentességekben rejlik, amelyek teljesen átrajzolják a matematikai kereteket. Az orosz szabályozás értelmében ugyanis az Eurázsiai Gazdasági Unió (EAEU) tagállamainak (Oroszoroszág mellett Fehéroroszország, Örményország, Kazahsztán és Kirgizisztán) állampolgárai egyáltalán nem számítanak idegenlégiósnak. Ez a politikai alapú sportdiplomáciai döntés megnyitotta az utat a közép-ázsiai és kaukázusi tehetségek előtt, akik így korlátlanul és „hazai” státuszban áramolhatnak az orosz piacra. Ezt tetézi a gyorsított honosítási eljárás intézménye, amelynek köszönhetően a letelepedett külföldi sztárok, miután megkapják az orosz útlevelet, azonnal kikerülnek a 13-as kvóta alól, felszabadítva a helyet az újabb érkezőknek. Ez a kiskapukkal tarkított struktúra volna hivatott fenntartani azt a kényes egyensúlyt, amelyben a bajnokság egyszerre szeretne orosz maradni, és külföldi klasszisokat is felvonultatni.
A bajnokság színvonala minden erőfeszítés ellenére a nemzetközi mérések alapján ugyan valamelyest visszaesett, de az infrastrukturális háttér – a 2018-as világbajnokság örökségeként – még mindig világszínvonalú. Mivel a klubok az európai kupák híján csak a presztízsért és a hazai trófeákért küzdhetnek, a liga az utánpótlás-fejlesztésre és a helyi piacra szabott stratégiák kidolgozására helyezte a hangsúlyt; miközben a szakmai figyelem nyugatról keletre és dél felé tolódott.
Oroszország intenzívebbé tette a kapcsolatát az ázsiai szövetséggel (AFC), a klubok egyre több felkészülési tornát vívnak kínai és közel-keleti csapatokkal. A szankciók ellenére a technológiai háttér, mint például a VAR vagy a digitális statisztikai rendszerek, továbbra is zavartalanul működnek. A legnagyobb belső feszültséget jelenleg a szurkolói kártya, a Fan ID kötelező bevezetése okozza, amely ellen az ultrák bojkottal tiltakoznak, így a minden igényt kielégítő stadionok sokszor steril hangulatúak, még ha a nézőszámokat próbálják is kozmetikázni.
A kimeríthetetlennek tűnő állami forrásokból fenntartott orosz futballrezervátumba annyi tőkét pumpálnak, hogy stabilan a felszínen maradjon, és bármikor zokszó nélkül visszaléphessen az európai porondra. A kérdés csak az, hogy nemzetközi verseny nélkül meddig tartható fenn a szakmai motiváció ebben a speciális vákuumban?
Mert bármennyire is nagy túlélőnek tűnik a Premjer Liga, a szankciók egyértelműen korlátozzák az orosz futball fejlődését. A fiatalok értékesítési potenciálja csökkent, nem tudnak nemzetközi rutinra szert tenni (az utánpótlás-válogatottak sem játszhatnak tétmeccset), és a szakmai innovációk is nehezebben találnak utat az orosz bajnokságba.
A helyzet egyelőre feloldhatatlan. Az európai nemzeti szövetségek döntő többsége és a klubok is nyíltan ellenzik az orosz együttesek visszaengedését a nemzetközi porondra, és az UEFA és a FIFA közös állásfoglalása is egyenes és világos: a szankciókat addig nem oldják fel, amíg a fegyveres konfliktus nem zárul le.
Borítókép: Büntető-montázs
Ha első kézből szeretnél értesülni a legfrissebb futballhírekről, látogass el a Goal.com Magyarország weboldalára, ahol rengeteg exkluzív tartalom vár rád!
A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.
Szerző
Gallwitz Gábor
Gallwitz Gábor
Kapcsolódó cikkek
Párizs 2024: Valós veszély a bojkott? – A vergődő orosz sport terjeszkedő árnyéka
Több ország is visszalépéssel fenyegetőzik a jövőre, Párizsban megrendezésre kerülő XXXIII. nyári olimpiai játékokon való részvételtől, amennyiben azon a háborús agresszor Oroszország és csatlós állama, Fehéroroszország sportolói is részt vehetnek. A kvalifikációs időszak már megkezdődött, és egyelőre megjósolhatatlan, hogy a 2024. július 26-i nyitóünnepségig a sportdiplomácia, a politika és persze a háborús események hogyan befolyásolják a majdani indulók összetételét.
Birodalom karanténba zárva: az orosz sport ellentmondásokkal teli elszigeteltsége
Közel négy éve, 2022. február 24-én indult a teljes körű orosz invázió Ukrajna ellen, amely azóta is meghatározza az európai nagypolitikát és felfoghatatlanul súlyos gazdasági ára van – miközben a legkonzervatívabb becslések szerint is több százezer emberéletet követelt és milliók életét nyomorította meg. Az utóbbi másfél-két évben a frontvonalak nagyrészt stabilizálódtak, a háború intenzitása azonban egyáltalán nem hagyott alább. Mindez természetesen a sportvilágra is jelentős hatást gyakorol. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), a nemzetközi szakszövetségek, valamint a profi ligák és szervezetek politikai és üzleti alapon hozott, részben egymással is ellentétes döntéseinek hosszú távú következményei egyelőre beláthatatlanok.