„Ausztria válogatottja a Red Bull-futball óriásplakátja – és ez nagyon lehangoló”

Cox messziről indít, és egy magasztos, kulturális felütéssel kezdi dolgozatát: „Az az egyik legcsodálatos dolog a válogatottak egymás elleni mérkőzéseiben, hogy a futballstílusuk által az országok identitását is jobban megismerhetjük.” A szerző egészen izgalmas példákkal illusztrálja a fenti tézisét. Elsőként David Winner, Egy gyönyörű narancs című, a holland labdarúgást bemutató művére hivatkozik, amelyben Winner az 1970-es években a sportágat forradalmasító totális futballt a holland építészeten, és az egykori gyarmatbirodalom tengeri hódításainak köszönhető szárazföldi terjeszkedésén keresztül mutatja be. Aztán Jimmy Burns munkásságára hívja fel a figyelmet, aki a tiki-takát a spanyolok bikaviadal iránti szeretetéhez hasonlítja: „A bikaviadalt nem az erőszak miatt nézik, a hangsúly sokkal inkább a türelmen, a torreádor stílusán és készségein, és a kidolgozottságon van — ezért tartott rendre oly sokáig Spanyolországnak gólt szereznie”. De szóba kerül a brazil futball szépsége és bonyolultsága is, amelyet mindenki a szambához köt.

A szerző a fennkölt rávezetés után Ausztriáról is elejt néhány kedves gondolatot, majd előáll a farbával:

„Ausztria az egyik legszebb és leggazdagabb kultúrával rendelkező ország Európában, Mozart és Strauss hazája. 100 évvel ezelőtt az osztrák kávéházi élet a kort meghaladó megközelítésmódot inspirált a labdarúgásban is. De a jelenlegi stílusa valami sokkal kevésbé romantikushoz köthető: az osztrák futball lényegében egy marketingkampány kiterjesztése.”

Cox itt természetesen a Red Bullra utal, és részletesen boncolgatja és véleményezi az energiaital márkanevével fémjelzett multiklub-modell visszáságait. A kiindulópontja az, hogy a Red Bull nem egy italgyártó, hanem egy marketingcég; a (szintén osztrák) Rauch cég egyik gyártmánya, amely a világ egyik legnagyobb hirdetője, és a sportban is régóta megkerülhetetlen. Évtizedek óta intenzíven jelen van a legkülönbözőbb extrém sportokban, a tíz Forma–1-es csapatból kettő is az övé, és a mindennél átütőbb labdarúgás piacára is betört. A futballban nem pusztán szponzorként, hanem egy többklubos, globális hálózat létrehozójaként jelent meg, de ami egészen egyedülálló, hogy az összes Red Bull-csapatot egyazon játékstílus fémjelzi.

„A Red Bull egy energiaitalt forgalmaz, célpiaca pedig a fiatalok. Kézenfekvő módon klubjaik olyan futballstílust képviselnek, amely nagyrészt fiatal játékosok szélsőségesen energikus játékát jelenti” – írja.

Ennek az alapjait Ralf Rangnick rakta le, aki 2012 és 2020 között dolgozott a Red Bull kötelékében. 2012-ben egyszerre bízták rá a RB Salzburg és a RB Leipzig szakmai irányítását. Előbbi az osztrák Bundesliga domináns csapata lett, míg az RB Leipzig a negyedosztályból a német első osztály élmezőnyéig emelkedett, és 2020-ban a legjobb négy közé jutott a Bajnokok Ligájában. De a nemzetközi terjeszkedés fölött is Rangnick bábáskodott, ideértve a New York Red Bulls felügyeletét és a brazil Clube Atlético Bragantino felvásárlását is.

Cox szerint „Rangnick okos választás volt Ausztria számára”, de rögtön hozzáteszi, hogy „a német szakember azok közé tartozik, akik nagyobb hatással voltak a játékra, mint amennyire sikeresek voltak benne”. Kifejti, hogy azok az edzők, akiknek a szakmai ars poeticáját az ő kontrapresszingje inspirálta, a játékrendszerének egyes elemeit egy sokkal szélesebb spektrumban alkalmazzák. Példaként természetesen a műfaj legeredményesebb képviselőjét, Jürgen Kloppot hozza, akinek „a Dortmundja jobb volt kontratámadásban, mint letámadásban, míg Liverpoolban a hamis kilences ügyességére, a zseniális szélsőkre és a Premier League történetének két legkreatívabb szélső védőjére támaszkodhatott”.

Szerinte Rangnick egy megveszekedett fundamentalista, aki – mint a legtöbb olyan edző, aki játékosként nem vitte sokra – nem hisz abban, hogy az egyéni képességek, a technikai tudás, és a virtigli zsenialitás képes lehet eldönteni egy mérkőzés kimenetelét. Többek között ezért is volt képtelen együtt dolgozni Cristiano Ronaldóval, amikor egy félszezon erejéig a Manchester United edzője volt.

Rangnick azt szereti, ha a labda az ellenfélnél van, Cox alapvetése szerint azonban a labdát igenis birtokolni kell, hiszen „a legnagyobb játékosok sohasem ünnepelnek, ha az ellenfélnél van a játékszer. Ők azt akarják, hogy a saját csapatuk birtokolja azt”.

Cox meglátása szerint a futball a mai kiemelt népszerűségét és rendkívüli nézettségét is ennek köszönheti, mert egyszerűen sokkal nézhetőbb.

„A csapatok szeretik birtokolni a labdát, Rangnick pedig éppen ezt akarja megfordítani. Az osztrák válogatott a csoportkörben a második legtöbb szerelést hajtotta végre, de csak a 16. volt a teljesített passzok számát tekintve. A legtöbb Rangnick-stílusú csapat taktikája összetett, leginkább a hatalmas sebesség miatt, az alapelvek azonban nagyon egyszerűek, voltaképpen ez csak a régi iskola frissített verziója, amely évtizedekig károsította az angol futballt is. Rangnick azt akarja, hogy a játékosai fejvesztve rohanjanak és nagyon keményen ütközzenek. Megközelítésének egyik kulcsfontosságú eleme a presszing az utolsó két méteren koncepciója, ahelyett, hogy csapata presszingelne, majd lassítana, amint az ellenfél közelébe ér. De ő alapvetően azt akarja, hogy rátapadjanak az ellenfélre.”

Ez a játék a tempóról szól és nem a technikáról, ami persze abból a szempontból tökéletes, hogy a jelenkor emberének figyelemterjedelme egyre csökkenő tendenciát mutat – állítja a szerző. Ausztria, amely futballszempontból hosszú évtizedeken át teljesen irreleváns volt, tökéletesen adoptálta Rangnick módszertanát, és a német edzőnek az is megkönnyítette a dolgát, hogy a Red Bull kötelékében számos osztrák játékos pontosan arra lett képezve, amit az ő válogatottjában is játszani kell.

(Forrás: Reuters)

Cox hangsúlyozza, hogy ebben a keretben egyetlen kiemelkedő képességű futballista sincs, és sorra veszi az Ausztriához hasonló, kisebb országok vezéregyéniségeit, Luka Modrictól Christian Eriksenen át Hvicsa Kvaracheliáig, akiknek az egyéni képességei egyedülállók, de szerinte hozzájuk fogható Rangnick rendszeréből ki sem termelődhetne. Abból ugyanis csak a féktelen sebesség, az iparos presszingelés és végső soron káosz lesz. És miután Cox beledöfi Rangnick hátába a kést, még alaposan meg is forgatja.

„Képzeljük csak el, hogy egy kulturáltabb futballgondolkodó mit hozott volna ki ezekből az erőforrásokból.”

Cox attól tartózkodik, hogy a Red Bull-projekt működőképessége felett ítélkezzen, azt azonban cinikusan hozzáteszi, hogy a Salzburg dominanciája (2009 és 2023 között 13 bajnoki cím) csak ugyanolyan egyoldalúvá tette az osztrák Bundesligát, mint a Bayern Münchené a németet. A Leipzig kapcsán pedig azt emlegeti fel, hogy azon kevés klub egyike, amelyik nem követi a Bundesliga 50+1-es alapszabályát, illetve, hogy sokszor a bajorok mögött a a második legnagyobb költségvetéssel rendelkezett – tehát a sikerek eredőjét alapvetően a pénzügyi befektetésekben látja, és nem a bimbózó futballkultúrában. Azt viszont nem teszi hozzá, hogy a Red Bull futballbirodalom értéke Rangnick regnálása alatt 120 millióról 1,2 milliárd euróra nőtt (azóta pedig még tovább emelkedett), nem beszélve a játékostranszferekből keletkező extraprofitról, ami a szisztéma lényege – legalábbis gazdasági értelemben.

Természetesen az osztrák válogatott eredményességét illetően a nyolcaddöntő előtt még nem foglalhatott állást az angol újságíró, arra azonban felhívja az olvasói figyelmét, hogy Ausztria csoportgyőzelme nem pusztán az előzetes várakozásokhoz képest volt meglepetés, hiszen az a legkevésbé sem következett az adatokból. Az xG-mutató alapján a franciák mellett a hollandoktól is vereséget kellett volna szenvednie, Lengyelországgal szemben pedig csak egy döntetlenre lett volna jó, és eszerint egyetlen ponttal búcsúzott volna a tornától. Ez pedig a legkevésbé sem lett volna szégyenteljes ettől a kerettől, amely ráadásul nélkülözte legjobb játékosát, David Alabát. Vele kapcsolatban azt is megjegyzi Cox, hogy „elmenekült az energiaitalgyártó futószalagjáról, hogy inkább egy technikai futballiskolában fejlődjön tovább, a Bayern Münchenben”. Ez az egész írás legszürreálisabb mondata, ugyanis Alaba sosem játszott Red Bull-csapatban, az Austria Wientől igazolt a bajor fővárosba, még 2008-ban. Cox itt konkrétan egyenlőségjelet tesz a Red Bull és egész Ausztria közé; miközben néhány bekezdéssel feljebb még Európa egyik leggazdagabb kultúrájú országának titulálja nyugati szomszédunkat.

A 36 éves publicista szerint egyszerűen nem igaz, hogy Ausztria lett volna az egyik legjobb teljesítményt nyújtó csapat az Eb-n, mert az egyenes kieséses szakaszba jutó válogatottak közül csak Georgia (Grúzia) mutatói voltak rosszabbak – amit a szerző a 24 együttes várható gólkülönbség-grafikonjával „igazol”.

Tekintve, hogy Rangnick csapata a jóval könnyebb alsó ágra került, Cox Ausztria végső győzelmét sem zárta ki, felemlegetve az Otto Rehhagel vezette Görögországot, amely 2004-ben „szintén kevés figyelmet szentelt a labdabirtoklásnak”.

Cox végső következtetése szerint marketing szempontból az osztrákok szereplése kiválóan működött.

„Sok újságíró és szakértő lelkesen ajnározza a Red Bull-futballt anélkül, hogy észrevennék, Ausztria válogatottja ugyanannyira egy óriásplakát, mint futballcsapat, ami nagyon lehangoló. Habár a gazdasági tényezők nyilvánvalóan fontos szerepet játszanak a nemzeti bajnokságok szintjén, és a válogatott futball aligha elválasztható a kapitalizmus különböző viszontagságaitól, de mégis van valami tisztább, kevésbé vállalati jellegű a válogatottak versengésében. A nemzeti együttesek nem lehetnek jobbak attól, hogy új játékosokra költenek. A játékosok nem váltanak csapatot egy jobb szerződésért. Nincsenek logók a mezeken. De Ausztria játékstílusára egy hatalmas vállalati logó nyomta rá a bélyegét. Egy összetartó és egyedi játékmód, amely aprólékos tervezést és felkészülést igényelt. De végső soron ez csak egy marketingkampány kiterjesztése.” Cox még azon is élcelődött, hogy a Törökország elleni mérkőzés helyszíne éppen Lipcse, a Red Bull Arena. „Ha ettől egy kicsit sem lesznek rosszul, akkor valószínűleg soha nem ittak még Jägerbombát”.

(Forrás: Sportsnet)

A szerző azzal zárja a cikkét, hogy „Ausztria egy kellemes ország, a játékosok kedvelhetők, és Rangnick bizonyára jó ember. De a válogatott szintű futballnak nem erről kellene szólnia, és Európa labdarúgása számára az lenne az üdvös, ha Ausztria ”magas energiaszintű megközelítése” – az ismert szlogent parafrazálva – nem adna nekik győzelmeket”.

Cox cikke több ponton is sántít, de alapvetően mégis megáll a lábán, mert ugyan van egy meglehetősen sajátos és szubjektív megközelítésmódja, viszont ebben az egyedi keretrendszerben ügyesen körbe van érvelve; bár néhány megállapítása szimpla felindultságból elejtett sületlenség – ez azonban még a publicisztika műfajába beleférhet. Az régóta tudható, hogy a szerző meglehetősen lesújtó véleménnyel van a Red Bull-rendszerről, és Rangnickot sem először ekézi – de ehhez is joga van. Az viszont súlyos szakmai mulasztás a részéről, hogy úgy beszél a Red Bull-futball árnyoldalairól, hogy azt teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy mi ennek a projektnek az eredeti célja, és mit vár önmagától – persze azon túlmenően, hogy nyilvánvalóan kiváló reklám a világ egyik legismertebb márkanevének.

A projekt azonban elsősorban egy gazdasági vállalkozás, amely utánpótlásnevelésből, tehetséggondozásból, és játékosok felépítéséből (fiatalon és olcsón megszerzett futballisták sokszoros áron való későbbi értékesítéséből) termel jelentős profitot. Ennek a modellnek természetesen megvannak a maga korlátjai, bár ahhoz képest, hogy az alapmotivációja nem a futballviláguralom volt, azért elég szépek az eredmények.

Most szorítkozzunk csak a két európai zászlóshajóra, hiszen Cox is csak velük foglalkozott. A Salzburg leuralta az osztrák bajnokságot, és rendszeres BL-résztvevő lett, ennél többet egy ilyen kaliberű klub nem érhet el. Természetesen ezt a brutális tőkefölényének köszönheti, de aligha elégedetlenkedik bárki is (még, ha most tíz év után a Sturm Graz le is taszította a bajnoki trónról). Az osztrák csapat elsődleges szerepköre egyébként nem is az, hogy dominálja a hazai Bundesligát (az amúgy is kódolva van a projektben), hanem hogy a Leipzig hátországa legyen, ahol a 16-20 éves talentumok rutint szerezhetnek, mielőtt Lipcsében lehetőséget kapnak (mint például Szoboszlai Dominik), vagy, akár már onnan eladhatják őket (ahogy Erling Haaland került a Borussia Dortmundhoz).

A német csapat helyzete azért már eggyel bonyolultabb, mert bár a bajnoki cím (pláne a Bajnokok Ligája-győzelem) nem elvárás, a BL-főtábla azonban igen, és az állandósult dobogós helyekért való vetélkedésből az is következik, hogy az a teljesítmény, ami tökéletesen korrelál a kitűzött célokkal, egy másik aspektusból egyre kevesebbnek, és egyre kevésbé kielégítőnek is tűnhet, ahogy telnek az évek. A rendszer lényege azonban nem több, mint folyamatosan termelni a játékospiacra (az elitben való szereplés mellett), a címek és trófeák pedig csak esetleges bónuszok.

A cikk legalapvetőbb hibája azonban az, hogy a Red Bull multiklub-modell kritikájának farvizén száll bele a válogatottba, és összemossa a kettőt. Ami látszólag igazolt, hiszen Ausztria a Red Bull országa, míg a szövetségi kapitány Ralf Rangnick maga a rendszergazda, és a szerző által megvetett játékfelfogás is ugyanaz. Igen ám, csakhogy a szerző éppen azt hagyja figyelmen kívül, amit egyébként maga is tud, hiszen utal is rá, hogy Ausztria ezzel a játékkal évtizedek után először mutatott valódi versenyképességet, ami önmagában is elismerésre méltó. Ennél azonban sokkal többről van szó: Rangnick válogatottja az egész csoportkör legnagyobb szenzációja volt, és az egyik halálcsoportot tudta megnyerni. Az egész futballvilág a csodájára járt az osztrák válogatott ellentmondást nem tűrő, a lehető legmagasabban megkezdett és soha véget nem érő gyilkos presszingjének; arról pedig nem ők tehetnek, hogy a spanyolok és a németek üdítő játékán, és a georgiai csodán kívül semmi egyéb nem nyűgözhette le a nagyérdeműt. Cox azt is belátta, hogy ezzel a kerettel ezt lehet játszani, ezért is érthetetlen a már-már mániákus ágálása.

Az angol publicista futballkrédóját természetesen a sportágért rajongók nagy többsége is osztja: a pozíciós és labdabirtokláson alapuló, virtuóz játék sokkal szerethetőbb és szemet gyönyörködtetőbb, mint a reakciós futball. Csakhogy olyat (a fentebb megnevezett két kivételtől eltekintve) azoktól a válogatottaktól sem láttunk, akiknek mindenük adott hozzá – őket kellett volna kínpadra ültetni!

Cox bizonyára szívta a fogát, hogy a cikke néhány órával azelőtt jelent meg, hogy Ausztria kiesett – ebből is látszik, maga sem számított erre a kimenetelre, akkor legalább egy napot várt volna még, hátha egy füst alatt el is temetheti Rangnick csapatát. Noha a 2–1-es török győzelem részben éppen a német mester játékrendszerének gyengeségeiből következett, azért a szerencsefaktor is vastagon benne volt. Ezen a meccsen ugyanis az összes alapvető mutató szerint Ausztriának kellett volna nyernie, a Coxnál mindent felülíró xG-je 2,73 volt, szemben Törökország 0,87-es mutatójával. A futballban azonban a gólok döntenek.

A szerző (kár)örvendezhet, Ausztria kiesett. Az idei Eb-produkciója azonban sokkal többet adott a futballnak, mint amennyit Michael Cox szakírói munkássága valaha is fog.

Kiemelt fotó: ComunioMagazine