„Az afrikai játékosaink meg akarják váltani a világot, ezt a hozzáállást kell a mieinknek is elsajátítaniuk” – interjú Törtei Tamással, a Kisvárda II vezetőedzőjével

– A Kisvárda két ponttal vezeti csoportja tabelláját, épp egy elég szép veretlenségi szériát produkál, amiből adódik a kérdés, a Kisvárda ennyire jó, vagy a mezőny ilyen gyenge?

– Az éremnek valóban két oldala van, de szerintem most az a döntő, hogy jó csapatunk van. És a „csapat” szóra helyezném a hangsúlyt. Az előző szezonban is én irányítottam az NB III-as együttesünket, és el kell ismernem, valamivel gyengébb idén a mezőny, vagy ha szebben akarok fogalmazni, kiegyensúlyozottabb, mint tavaly. Mindig nehéz az utánpótlásból a felnőtt futballba integrálni játékosokat, ezért valamelyest tartottunk attól a nyáron, hogy megy ez majd, de elég jól sikerült. Ősszel az egymás utáni két vereséggel akadt egy kis hullámvölgy, amit a rutintalanság és a mentális fáradtság számlájára írtam, de átvészeltük, és azután jó szériát produkáltunk. A tavaszunkat segítette, hogy részben Törökországban tudtunk felkészülni, valamint hogy tapasztaltabbá váltak fiataljaink. Próbáljuk őket két lábbal a földön tartani, megértetni velük, azért, mert most nyeregetünk, nem lehet alább adni, visszavenni a munkából, és véletlenül sem szabad elszállniuk.

– Nem is úgy vágtak neki a bajnokságnak, hogy azt meg kell nyerni?

– Dehogy. Az még tőlem is nagyképű duma lett volna. Azért az mindig lutri, kit hogyan tudsz beépíteni. A 2004-es, 2005-ös születésűek kimentek, a 2006-os születésű futballistáink mellé jöttek 2007-esek, van négy 2008-as játékosunk, de akad egyébként 2009-es, sőt 2010 decemberi születésű is, aki még nem játszhat a felnőttek között. A 2009-esünk, a 16 éves Dmitro Terzjohlo a Debrecennek rúgott nemrégiben egy nagyon nagy gólt. Az ukrajnai születésű játékosaink már futballmagyarok, jó személyiségek, ahogy a sajátjaink is, és úgy fest, győztes típusok. Mindig emlékeztetem őket arra, hogy jobb nyerni, mint kikapni, ezt azért mindenki észben tartja. Tizennyolc év és három hónap nálunk az átlagéletkor, ennek ellenére olyan programot végzünk el, mint az NB I-es csapatunk. Oké, valamelyest más az intenzitás.

– Ha már az első csapat, Révész Attila nagyon határozott elképzelések mentén dolgozik. A második csapatnak is abban a játékrendszerben, felfogásban kell futballoznia, mint az elsőnek?

– Alapvetően igen. De nem lehet mindig követni, mert ők azért jellemzően az ellenfelekhez is alkalmazkodnak, némileg persze mi is. A heti rendszeres videózásunk egyikén kielemezzük az előző hétvégét, a hét közepi másikon már az ellenfélre készülünk az egyes jelenetek bemutatásával. De természetesen abban a játékfelfogásban és rendszerben futballozunk, mint a felnőtt csapat, hogy ha valaki tőlünk felkerül, ne az ismeretlenbe érkezzen.

– Ha valaki nem ismerné, melyek a kisvárdai futball alapelvei?

– Labdabirtokláson alapuló játékra törekszünk, a labdakihozatalra és a rövidpasszos, kombinatív futballra helyezzük a hangsúlyt. Az ellenféltől is függ persze, pontosan hogyan játszunk. Azt szoktam mondani, a védekező harmadban optimális kockázatvállalással kell futballozni, és minél közelebb vagyunk az ellenfél kapujához, annál nagyobb rizikót lehet bevállalni. Bátran egy az egyezni. Igyekszünk minden csapatot magasan letámadni, azt szervezetten, nagyon tudatosan végrehajtani, miközben a labdavesztés és a labdaszerzés utáni átmenetekre is nagyon odafigyelünk.

– A főnök mennyire szól bele a munkájába?

– Hogy konkrétan hogyan nézzen ki egy edzés, hogyan gyakoroljunk, abba egyáltalán nem. Amikor megkaptam a csapatot, határozottan elmagyarázta, mit szeretne viszontlátni, hogy mik a konkrét elképzelései, és hogy ezen az úton kell végigmennünk. Nálunk az a módi, hogy az utánpótlásedzők rendszeresen látogatják az első csapat edzéseit, tanulunk belőle, át is veszünk gyakorlatokat. Nem kell már azután Attilának minden tréninget kontrollálnia. De ha valami nem tetszik neki, azt megbeszéljük, szerencsére most nem kell semmit korrigálnia.

– Ami nehéz szokott lenni a második csapat edzőjének, hogy nem állandó a keret, hogy jönnek visszajátszók, valakit esetleg fel kell adni. Mennyire komplikált így dolgozni?

– Ebben az idényben nem kaptunk sok játékost, nincs ebből probléma. Egyszer-egyszer előfordul, ha egy felnőtt játékosnak valamiért kell a játékperc, vagy ha valakit ki kell próbálni, az előbb nálunk történik meg. Az lenne az ideális, ha mi tudnánk minél több játékost feladni. Vannak egyébként olyan fiataljaink, akik simán felkerülhetnek majd az első csapathoz. Mert szép-szép, hogy elsők vagyunk, de nem ez a mérce, hanem hogy a lehető legtöbb játékost adjuk az első csapatnak. Ez a valódi cél, nem a bajnoki cím, mert mi elsősorban azért képezünk.

– Az ön edzői hitvallásával mennyire egyezik amúgy a kisvárdai játékmód?

– Teljesen. Hetedik éve dolgozom Kisvárdán, kisebb korosztályokkal kezdtem, végigjártam a szamárlétrát. Mindig tudtam azonosulni az alapelvekkel, a klub- és játékosfilozófiával. Sokan jönnek ugye hozzánk külföldről, akik másképp szocializálódtak, más az életfelfogásuk, mások a karakterjegyeik, ezt mindig figyelembe vesszük, és igyekszünk mi is alkalmazkodni.  

– Jobbak az ukrán vagy ukrajnai játékosaik, mint a magyarok?

– Nem, de főleg a jelenlegi helyzetben nekik ez egy kiugrási lehetőség, az országukban dúló háború miatt pedig Magyarország a nyugalom szigete számukra. Megkapnak nálunk mindent, a képzést, az oktatást, az infrastruktúrát, és a többség él is a lehetőséggel, hálásak érte. Éppen ezért minden nap száz százalékig odateszik magukat. A magyar játékosok nem rosszabbak, de itthon vannak, a saját közegükben, kényelmesebbek. És ha azt mondom, hogy az ukrán játékosaink keményen odateszik magukat, ez még inkább igaz a nigériai légiósainkra, nekik ez pláne hatalmas lehetőség és remek ugródeszka. De bátran mondhatom, a magyarokból, ukránokból és a három-négy nigériai srácunkból kialakult egy nagyon jó elegy.

– Amelyikben a magyarokat húzzák föl mentalitásukkal a többiek? Mert az lenne az ideális, és nem az, hogy a külföldről érkezők szürkülnek bele a magyar közegbe.

– Nincs ilyen veszély. A magyarokat sarkallják jobb teljesítményre az afrikai futballistáink. Ettől még érzek olykor a mieinken kényelmességet, de jó úton járnak ők is. Az afrikai játékosaink meg akarják váltani a világot, ezt a hozzáállást kell a mieinknek is elsajátítaniuk.

– Negyvenévesen fiatal edzőnek számít, kicsit talán még játékosfejjel is gondolkodik, ez segít a fiatalokkal való együttműködésben?

– Azt hiszem, igen. Tavaly még be is szálltam közéjük játszani, idén már nem. Én is öregszem azért. De a gondolkodásmódomban megmaradt egy adagnyi a játékoskoromból, jó viszonyban is vagyunk, persze a kellő távolságot megtartom. Bármennyire is jó velük dolgozni, egyszer-egyszer kihúzzák a gyufát, persze tudják, nem nagyon szabad, mert olyankor oda tudok pörkölni. Akkor meg a pók is vigyázzban áll a sarokban. Amúgy az az ember vagyok, akinél mosolyogni kell, mert mégiscsak azt csinálhatják, amit szeretnek, és amúgy is, túl rövid az élet ahhoz, hogy ne akard jól érezni magad. És ez nem azt jelenti, hogy ne lenne nálunk rend. 

– Pécsen, Tatabányán és Nyíregyházán játszott a legtöbbet. Már a játékoskarrier vége felé kirajzolódott önben, hogy edzőnek áll?

– Igen. Cegléden futballoztam, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy nekem ezt kell csinálnom. Tudtam, olyan nagyon már nem szeretnék a családdal költözködni, így elkezdtem Nyíregyházán edzősködni. Ma is ott lakunk.

– De mennyire dolgozik önben a vágy, hogy magasabb szinten is dolgozzon?

– Hát, ha a bátrabb célokat kérdezi, az a Juventus, ha az óvatosabbat, az minimum az NB I. Hogy mikor jön el ennek az ideje, nem tudom. Azt tudom, az ember semmit nem kap ingyen, én pedig igyekszem megdolgozni az esélyért. Egyszer talán megtalál, addig ott adok bele mindent a munkámba, ahol szükség van rám. Az utánpótlásbeli edzősködésnek is megvan a maga szépsége, ha abban maradok, az sem a világvége. Mindenben próbálom meglelni a boldogságom. A pozitív életszemléletem is segít, szerintem nem szabadna annyira komolyan venni az életet, még úgysem élte túl senki.

– A méhészkedést szerencsére túl lehet…

– Már nem igazán foglalkozom vele. Annyifelé vagyok. A három gyerek – legalábbis ennyiről tudok… –, a második csapat Kisvárdán, plusz az akadémiai munka… Legfeljebb éjjel tudnék méhészkedni, de úgy döntöttem, alszom is egy kicsit. Tíz évig csináltam, fantasztikus szakma, de egész embert igényel. Annak semmi értelme, hogy szenvedjenek mellettem a méhek.

– Honnan jött a méhészkedés?

– A bátyám kezdte vagy húsz éve, eljártam neki besegíteni. Szeretem a természetet, fater is állatokkal foglalkozott, él ez a családi vonal. Elvégeztem a megfelelő iskolát is, és közösen műveltük a bátyámmal, de azóta már Ausztriában dolgozik, más területen, szóval ez most szünetel, de nincs kizárva, hogy egyszer még folytatom.

– Edzőnek vagy méhésznek jobb lenni?

– Jelenleg edzőnek. Ebben a szakmában is csipkednek azért, bár méhészként azok jobban fájnak. Most én azért nagyon jó helyen vagyok, jó körülmények közt, jó játékosokkal dolgozhatok, jó edzők társaságában. Így pedig, hogy elsők vagyunk, pláne jó edzőnek lenni.