„Az állóképességemet a kézilabda alapozta meg, a mai napig építhetek rá” – interjú Guzi Blankával

– Volt kézilabdázóként Párizsban szerettél volna találkozni a női válogatottal, megnézni egy edzésüket, pár közös fotót készíteni. Sikerült?

– Nem volt idő rá, az edzéseim miatt más sportágak eseményeire sem tudtam elmenni. Csak három nappal a versenyem kezdete előtt, augusztus 5-én utaztam ki, és pont egy olyan szobába kerültem, amelyben előtte kézilabdázók laktak. Ők addigra már átköltöztek Lille-be.

– Az igazat megvallva nem is nagyon ajánlják, hogy a sportolók a versenyük előtt másoknak drukkolva fogyasszák az energiáikat… Az első olimpia ráadásul sok versenyzőt megzavar, te hogyan élted meg?

– Kettéválasztottam magamban azt az ajánlást, hogy ugyanolyan versenynek tekintsem, mint a többit. Részben megfogadtam, részben nem. A saját versenyemhez így álltam hozzá, és ugyanabba a fókuszált állapotba sikerült kerülnöm, mint máskor. Nem zökkentett ki belőle a hatalmas szurkolósereg és az olimpiai ötkarika látványa sem, sőt még inspirált is.

Másrészt viszont egész eddigi pályafutásom alatt azért edzettem, hogy ott lehessek, és azt akartam, hogy egész életemben visszaemlékezhessek rá. Be akartam szippantani a légkörét, a faluét, az étkezdéét, a szállásét, közös képeket szerettem volna készíteni már sportolókkal. Végül minden sikerült.

– Mi lesz az, ami életre szóló emlék marad?

– Meghatározó pillanat, ahogy előttem sétált Eliud Kipchoge, a maratoni futás talán legnagyobb alakja, és ahogy felismertem, extázisba estem, annyira felnézek rá. Vele is készült közös kép. Aztán amilyen hangulat uralkodott a versailles-i kastély parkjában épített arénában, mert annyi ember befért… Ahogy skandálták a francia Elodie Clouvel nevét vagy ahogy megtapsoltak a lovaglásnál, amikor csak én voltam a pályán…

– Sportszerűnek érzékelted a légkört?

– Egyrészt próbáltam kizárni, de mégis beengedni belőle a pozitív dolgokat. Nálunk mindenki tapsot kapott, nem történt olyan, mint a kardvívás során, hogy a hangzavartól semmit sem lehetett érteni.

– Közben itthonról sem akármilyen biztatást kaptál, hiszen Magyarország egyik leghíresebb szurkolótábora állt melléd.

– A Diósgyőr-drukkerek egy meccsen molinót is kifüggesztettek, Guzi Blanka, Diósgyőr veled! felirattal. Ahogy mindezt megszervezték, és ahányan mögöttem álltak, feledteti azt a kis keserű érzést, hogy negyedik lettem.

– Nem akartam még rákanyarodni a témára, amiről másoknak már meséltél, vagyis a negyedik helyezettek sorsáról. Azt mondtad, ők erőt merítenek ebből az édes-keserű helyezésből. Ahogy telnek a napok, hogyan változik nálad az érzés?

– Nagyon-nagyon hullámzik. Néha feljön bennem a rossz, de idővel jó irányba megy, így egyre jobban értékelem. Nagy meglepetés lett, ahogy Kistokajban, a szűkebb hazámban vártak és ünnepeltek. Életem több szegmensével találkoztam, általános iskolás és gimnáziumi barátokkal, ismerősökkel vagy a néptánctanárommal. Sokan azt mondták, szemernyit sem lettek volna még büszkébbek rám, ha érmet nyerek, annyira felnéznek rám.

– Kézilabda, néptánc, öttusa, már eddig sem rossz… Van még valami?

– Az íjászat. Többen azt hiszik, azért célzom olyan jól a lézerpisztollyal, mert íjászkodtam is, de ég és föld a kettő. Ugyanakkor azt, hogy kiskoromtól ennyi minden csináltam, most hasznosítani tudom. A sportok közül mindenben átlag felett voltam, de semmiben sem számítottam a legjobbnak, és mindez hasonló az öttusához, amelynek megvan a maga sokszínűsége; bár a résztvevői azért nem úsznak vagy lovagolnak úgy, mint egy úszó vagy egy lovas.

De a különböző sportágakban megtanultam az alázatot és a munkát, a civil életben is hasznomra lesznek a tapasztalataim.

– Jó helyre születettél, hogy nem akartak korán specializálni, és a sport mellett hagytak neked időd másra is. Lassan talán itthon is rájövünk, mennyi kárt teszünk a gyerekeinkben, ha a sport miatt abba kell hagyniuk a táncot vagy a zenét…

– Én furulyáztam, gitároztam és egy kicsit zongoráztam is. De a sporton belül is mindenre kapható voltam a diákolimpiákon, kajakozásra, floorballra, focira, bármire. Nagyon hálás vagyok mindezért a szüleimnek is, akik közül édesanyám testnevelő. Ha egyszer lesznek saját gyermekeim, őket is arra biztatom majd, hogy minél több sportágat próbáljanak ki, így kiderüljön, miben lehetnek kiemelkedők.

(Forrás: Borsod24)

– Mi az, amit a kézilabdás múltadnak köszönhetsz? Nyolc év nem múlhatott el nyomtalanul.

– Az állóképességemet a kézilabda alapozta meg, a mai napig építhetek rá. Hosszabb futások ugyan nem voltak, de a változó intenzitás, amit a támadások és a védekezések váltogatása jelent, a folyamatos rohangálás az erőnlétemnek sokat adott az MVSI-nél és az MVSC-nél. Mindig visszarohantam védekezni, és nagyon szerettem labdát halászni, meccsenként biztos a legjobbak között voltam a kilométerek alapján. Minden poszton a legnagyobb lendülettel játszottam, csak kapus és beálló nem voltam. A nagyobbak közé előbb balszélsőként kerültem be, aztán átlövő lettem.

– A sportágváltás után nem hiányzott mindez?

– Sokszor hiányzott, hiszen nyolc-kilenc év alatt ott egy csapat vett körül, társaim voltak, és magát a játékot is szerettem. De kialakult bennem a vágy, hogy amit beleteszek a sportba, az ki is jöjjön belőle, nem mástól függjön az eredmény. Ezzel az ambícióval egyéni sportágban tudtam kiteljesedni.

Néha hobbiként szívesen visszatérnék a kézilabdához, focizni is imádok, de nem igazán engednek, mert a testi épségemet sem kímélem ilyenkor. Remélem, most a pihenőidőben azért lesz alkalmam játszani, persze óvatosan.

– És milyen vagy drukkerként? Kasza Róbert világbajnok öttusázóként egyszer azt mesélte, nem is bírja nézni a kézilabdameccseket, annyira izgul. Pedig a mindent eldöntő kombinált versenyszámhoz, a futás-lövészethez neki is voltak idegei…

– Tavasszal a kézilabdázók tatabányai és a debreceni olimpiai selejtezőjét végignéztem, és én is kikészültem, úgy izgultam. De az olimpiai döntőmben a lövészetnél annyira semmi drukk nem volt bennem, hogy az már durva. Ilyen érzés még nem is volt bennem.

– Mi kellett ehhez: adottság, mentális felkészülés, pszichológia, tapasztalat?

– Részben adottság, részben a felkészülés eredménye. Miközben a záró versenyszámban a futótechnikámon azért látszott, hogy későn kezdtem a sportágat, a jó állóképességemnek köszönhetően a maximumot hoztam ki magamból, a lövészetnél pedig elcsendesítettem az elmémet, a pulzusomat akaratlagosan levittem, amihez már nem kell sok idő.

– Pulzuslevitel akarattal: ehhez mi a technikád?

– Meg kellett találnom az egyensúlyt a futótempó és a lövészet eredményessége között, korábban a vegyesváltóban kipróbáltam gyorsabb futást is, hogy megtaláljam, hol a határ. A lőállás előtt pedig fújok néhányat.

– Most nagyobbat is fújhatsz. Mennyi pihenőt kaptál Kállai Ákostól, a vezetőedződtől?

– Három-négy hetet. A vége felé szeretnék biciklizni, lovagolni, de nyaralásra is lesz idő. Most is Kistokajban vagyok, ahol a családi házunk áll, ide mindig szívesen térek vissza, miközben 2020 óta a hétköznapokat Budapesten töltöm.

– És hogy állsz a tanulással? Junior éveid elején belevágtál Miskolcon a földtudományokba, aztán az élsport kedvéért halasztottál.

– Fél év múlva végzek a Testnevelési Egyetemen, sport- és rekreációszervezés szakon, de a sportújságírás is vonz.

– Jaj, ne… Ugye nem olvasol el minden cikket és kommentet? Tönkrement így már néhány pályafutás, például a kézilabdázók között.

– Az építő jellegűeket elolvasom, amelyekből kiderül, más sportolóknak mivel és hogyan kell megküzdeniük, mondjuk Németh Nándor hogyan dolgozza fel az olimpiai negyedik helyet. A média árnyoldalát én sem szeretem, de sok korrekt újságíróval dolgoztam már együtt.

Kiemelt fotó: amigeleken.hu