Az eddigi utolsó tavaszi kalandor az európai színtéren: a DVSC-MegaForce

Más világ volt. 2003 nyarát írtuk, David Beckham éppen akkoriban szerződött Manchesterből a Real Madridhoz, a legendás hetes mezét pedig egy nyurga portugál fiatal, bizonyos Cristiano Ronaldo ölthette magára a „vörös ördögöknél”. A Bajnokok Ligája címvédője az olasz AC Milan volt ekkoriban, amely épp az ifjú brazil karmester, Kaká leigazolásával bővítette a keretét, Ronaldinho pedig a PSG kék-piros szerelését cserélte a Barcelona hasonló kombinációjú garnitúrájára. A Gellei Imre által vezetett magyar válogatott még versenyben volt a 2004-es Eb-szereplésért – majd az esélyét két őszi vereséggel le is nullázta – de összességében a labdarúgásunk kritikus mélységeket élt meg a sportágat körülvevő anyagi, morális és szakmai válság miatt. Emlékezetes, mindössze néhány héttel voltunk túl az előző bajnoki idény végén lejátszott, hatalmas botrányba fulladt Ferencváros–Debrecen 0–0-s mérkőzésen, amely után a magukról megfeledkezett hazai szurkolók ámokfutásuk közben ütötték-verték az eléjük került hajdúsági játékosokat és edzőket.

Innen indultunk tehát, ebből a közel sem reményteli helyzetből, amelyben elszoktunk a magyar futballsikerektől, pontosabban annyi jutott, hogy időnként valamelyik, Nyugat-Európába került honfitársunk megbecsülést vívott ki egy, a magyarnál erősebb bajnokságban. A bajnoki címvédő MTK, bár kiejtette a finn HJK Helsinkit a Bajnokok Ligája selejtezőjében, augusztus közepére szembetalálkozott a valósággal és a Henrik Larsonnal felálló Celtic már a budapesti odavágón (0–4, összesítésben 0–5) szétzúzta a kék-fehérek csoportkörös álmait, beárazva az akkori magyar bajnokcsapatot, ráadásul Egervári Sándor együttesét az UEFA-kupából is bántó egyszerűséggel ejtette ki később a Dinamo Zagreb (3–1, 0–0).

Henrik Larsson (feketében) az MTK-s Molnár Zoltán mellett lő kapura (Forrás: thecelticwiki.com)

Sokkal vérmesebb reményei további kupaindulóinknak sem lehettek eleinte, jobbára úgy voltak vele, a tisztes helytállás a cél a második számú európai kupában, amelyben ekkor még nem rendeztek csoporkört, csak oda-visszavágós párharcokat. Az egzisztenciálisan nagyjából a templom egerével egy szinten lévő Ferencváros például imponáló magabiztossággal gyűrte le a máltai Birkirkara FC-t (idegenben 5–0, odahaza 1–0), de a – többek között Rabóczki Balázssal felálló – dán FC Köbenhavn már jobbnak bizonyult a magyar rekordbajnoknál, igaz, két döntetlen után csak a tizenegyes-párbajban dőlt el a továbbjutó kiléte. Ezzel párhuzamosan a Debrecen szép és igazán emlékezetes menetelésbe kezdett.

A Szentes Lázár által vezetett együttes a magyar bajnokság bronzérmeseként szerzett indulási jogot a sorozatban való indulásra, és gyűjtögette is a szép skalpokat. A nyári selejtezőkörben már be kellett kapcsolódnia az UEFA-kupa küzdelmeibe és a litván Ekranas elleni párharccal indították az ekkor még nem is remélt nagy menetelést. A litván futball akkori erejéről sokat elmond, hogy a 2002-es világbajnokság selejtezőiben hat gólt rúgtunk nekik idegenben, ettől függetlenül nem volt magától értetődő, hogy a helyi listavezető és a magyar bronzérmes csatájából melyik fél kerül majd ki győztesen. A Panevezys városában lejátszott első mérkőzésen a korabeli tudósítások szerint árnyalatnyival jobban teljesített a házigazda, de Bajzát Péter hajrábeli góljával sikerült döntetlenre menteni az összecsapást, amelyet akár meg is nyerhetett volna a magyar együttes, ha Selymes Tibor értékesíti a megítélt tizenegyest.

Az ekkor mindössze 23 éves támadó két meccsen háromszor volt eredményes, ezzel pedig csapata minden találatát ő jegyezte a párharc során.

Bajzát Péter (fehérben) oroszlánrészt vállalt a továbbjutásból (Fotó: Czeglédi Zsolt, Nemzeti Sport)

Győzelmével a DVSC fellépett az UEFA-kupa főtáblájára, ám mint jeleztük, a kiírás értelmében ez nem járt csoportkörös szerepléssel, mindössze azt jelentette a siker, hogy nem a selejtezők második körében folytatta az együttes, hanem hivatalosan is a sorozat első fordulójában.

Itt a horvát NK Varteks Varazdin együttese várt Sándor Tamásékra, és bár előzetesen az esélyek nem mellettünk szóltak, 3–1-es, meglepetés- és élményszámba menő győzelmet arattak az első mérkőzésen, Varasdon. A klub az addigi történetének talán legjobb nemzetközi mérkőzését játszotta, okos, fegyelmezett játékkal jelentős előnyre tett szert a magasabbra taksált ellenfél ellen, azt pedig még ekkor természetesen senki nem látta előre, hogy évekkel később egy polccal magasabban a Hajduk Split elleni 5–0 során ezt a teljesítményt is felülmúlja majd a gárda. A varasdi összecsapásra elillant a csapat Bajzát-függősége, a csapatkapitány Sándor Tamás mellett eredményes volt még Kiss Zoltán, valamint Dombi Tibor, a villámléptű kedvenc ráadásul utólag legendássá nemesedett gólt szerzett, hiszen ezután nevezték el Bombázónak a fanatikusok. Mint az a mellékelt, nem túl jó minőségű felvételen is látszik, a debreceni 7-es ballal talál a hálóba, holott közismert tény volt, hogy azt a lábát szinte csak támaszkodásra használta a teljes karrierje során.

A visszavágóra három hetet kellett várni, ezalatt pedig edzőt cseréltek a horvátok és az első találkozón dirigáló Drazen Besek helyét a nemrégiben elhunyt edzőlegenda, Miroslav „Ciro” Blazevic vette át addigra. Az 1998-ban Horvátországot világbajnoki bronzéremig vezető stratéga szerepvállalása azonban nem bizonyult elegendőnek, mert bár vezetéshez jutott csapata az Oláh Gábor utcai stadionban, a Loki fordítani és nyerni tudott ezúttal is, méghozzá 3–2-re, így összesítésben meggyőző, 6–3-as összesítéssel jutott a következő fordulóba.

Érdekesség, hogy a visszavágón vezetést szerző középpályás, Nikola Safaric később, 2011 és 2013 között megfordult a magyar élvonalban a Kaposvári Rákóczi játékosaként.

A sors(olás) a görög sztárcsapatot, a PAOK Szalonikit sodorta ezután a debreceniek útjába, és ekkor már tényleg sok mindent lehetett állítani a magyar csapatról, csak azt nem, hogy esélyese a párharcnak. A méltán rettegett Tumba Stadionban csak jó félház jött össze a magyar bronzérmes elleni első mérkőzésre, ám a hazaiak ennek ellenére is igazolták a jó hírüket. Meglehetősen támadó felfogásban kezdték a mérkőzést és ez a harcmodor kifizetődőnek is tűnt, mivel az első negyedórán alig túl megszerezték a vezetést Lukasz Karadimosz fejesével, ám egy nagy védelmi hiba után tizenegyeshez jutott és egyenlített a DVSC. Igaz, hogy a mészpontra letett labdát Éger László a kapufára helyezte, de a kipattantóra ismét Bajzát Péter érkezett – ki más? – és rettentően fontos gólt szerzett. Az idő előrehaladtával egyre nagyobb nyomás nehezedett a magyar együttesre, a második félidőben már alig-alig tudott átlépni labdával a görög térfélre, ám Sandro Tomic kapus bravúrjaira építve némi szerencsével a lefújásig megőrizte a sokat érő döntetlent.

Habár Szentes Lázárék aligha erre játszottak, végül 7000 csodaváró szurkoló előtt sikerült kicsikarni a továbbjutást érő 0–0-s döntetlent és a jogot a tavaszi folytatásra. A korabeli tudósítások szerint a lefújás után valóságos utcabál vette kezdetét a stadion környékén, a hideg november végi éjszakában és sok szurkoló mellett sok játékos is csak hajnaltájt került ágyba, annak ellenére, hogy másnap munkanap volt…

Fáradt, de hősiesen küzdő debreceni futballisták ünneplik a PAOK Szaloniki kiejtését (Forrás: haon.hu)

A tavaszi folytatásban, immár a legjobb 32 mezőnyében, az aktuális belga címvédő FC Bruges volt a hajdúságiak ellenfele, amely a 2002-2003-as bajnoki idényben 32 mérkőzésen nem kevesebb, mint 96 (!) gólig jutott, a keretében olyan válogatott játékosokkal, mint a veterán kapus Dany Verlinden, vagy Timmy Simons, Philippe Clement, a cseh David Rozehnal vagy a szlovén Nastja Ceh. A norvég Trond Sollied által irányított brüsszeli gólgyár azonban épp a Debrecen elleni, 2004. februárjában lejátszott mérkőzésen termelt önmagához képest visszafogottan, és csak 1–0-ra tudott nyerni a szerencsés magyar csapat ellen, amely persze ismét erőn felül teljesített védekezésben, akárcsak a PAOK ellen.

A remény így életben maradt a debreceni visszavágó előtt, de csak a tisztes helytállásra futotta. Ahogyan egy körrel korábban, úgy ezúttal is 0-0-ra végzett odahaza a magyar együttes, amely így is sok kritikát kapott a kockázatvállalás vélt vagy valós hiánya miatt.

Szentes Lázárnak így magyarázkodnia kellett a lefújás után, holott közel húsz év után látott bravúrra vezette a magyar együttest azzal, hogy tavaszra is állva maradt a Lokival… A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a szerencse és/vagy a játékvezetés sem segítette a visszavágón Dombiékat, hiszen a 88. percben a spanyol játékvezető, Arturo Dauden Ibánez nem adott meg egy teljesen jogos büntetőt, amikor Sándor Tamást felrúgták a tizenhatoson belül.

Andrés Mendoza és Halmosi Péter nagy csatája a labdáért a debreceni visszavágón (Forrás: haon.hu)

2004 tavaszán ismét bronzérmes pozícióban végzett az NB I-ben az együttes, majd egy évvel ezt követően elhódította első bajnoki címét is. Napjainkig összesen hét elsőséget ünnepelhetett a piros-fehér klub, amely ezzel a legeredményesebb vidéki egyesület a magyar labdarúgásban, egyszer pedig feljutott a Bajnokok Ligája főtáblájára is, a Ferencváros után mindössze második magyar csapatként. Érdekesség, hogy a jelen cikkben taglalt menetelést megelőzően is (Videoton, 1985), és azt követően is (Ferencváros, 2023) 19 év telt el két magyar csapat tavaszi, európai szereplése között, így a legkevesebb, amit kívánhatunk magunknak, hogy ne kelljen ismét ilyen sokáig várnunk a következőre.

Kiemelt fotó: Mandiner Sport