„All right, Mr. Wright!” – Az angol kapitány két óriási kudarc után azért visszavágott a mieinknek

1. rész: Pályamunkásból lett az első válogatott százados az ellenünk megégő angol legenda

1953. november 25-e méltán a magyar labdarúgás napja: a londoni Wembleyben Puskás Ferencék azt az Angliát tanították móresre, amelyik addig hazai pályán a Brit-szigeteken túlról érkező riválissal szemben sosem szenvedett vereséget. A mérkőzésről a The Guardiant tudósító Pat Ward-Thomas elragadtatásában a következőket jegyezte le:

„Magyarország ma délután súlyos leckét adott Angliának a nemzetek közti futball művészetéből, a támadójáték talán legszebb valaha brit földön rendezett kiállításán. A 6:3-as végeredmény a vendégek szempontjából nem is feltétlenül igazságos, sőt amikor kevesebb, mint egy óra játék után a hatodik góljukat is megszerezték, a stadionban helyet foglalók közül senkit nem lepett volna meg, ha tízet rúgnak. (...) A leglényegesebb differencia a támadójátékban mutatkozott meg, az angoloktól Matthews kivételével ugyanis senki még csak meg sem közelítette a magyarok sebességét, labdakezelését, pozíciós játékát, amely a tökéletesség határát súrolta.”

Hát még az a Puskás-csel, amelyet elsősorban az alapvonalon túlra szánkázó Billy Wright sínylett meg. A The Times tudósítója metaforaként egy száguldó tűzoltókocsihoz hasonlította a kétségbeesetten becsúszó Wrightot, amelyet azonban pechjére rossz címre irányítottak. „All right, Mister Wright”, született meg akkor a mérkőzést kommentáló Szepesi György máig idézett bonmot-ja, de született ugyebár egy másik Puskás-gól is. A kispesti duplát pedig megelőzte egy MTK-s: a gálameccsbe forduló partin az alighanem a legszenzációsabb teljesítményt nyújtó Hidegkuti Nándor már az első percben betalált, a 22.-ben szintén, avagy fél óra elteltével 4:1-re vezetett a magyar válogatott. A mieink gyorsaságával, mozgékonyságával, helyváltoztatásaival, technikai fölényével nem bírtak a hazaiak, Wright is úgy vélekedett a Wembley-ben történtekről, mint életre szóló lecke.

Wright és Puskás a legendássá vált meccsen (Forrás: The Guardian)

Egy év múlva aztán kaptak abból még egyet, egész pontosan 1954. május 23-án, a Népstadionban, amikor Kocsisék 7:1-gyel gázoltak át a királyságbelieken. Méltatlanul kevés szó esik tán arról az összecsapásról, persze lehet, azért, mert a 6:3 és a pazar előadás után senkit nem lepett már meg, hogy idehaza is kiütik a mieink a tanítómestereket. A budapesti „visszavágón” Puskás ismét csak kettőt vágott, Kocsis Sándor szintén, a Londonban triplázó Hidegkuti, valamint Lantos Mihály és Tóth József egyszer-egyszer talált be. A vendégek védelmét ismét csak Wright dirigálta, és soha nem felejtette el azt a 13 gólt, amelyet társaival kelletlen beszedett a két meccsen. Pedig ha Wright nem is kezelte Hidegkuti módjára a labdát, a játék olvasásában majd’ mindenki felett állt. Angliában legalábbis biztosan. Futballagya gondoskodott arról, hogy mindenkinél előbb tudja, mi következik, ez a fajta intelligencia jól kompenzálta kevésbé erős passzkészségét. Egy remek centerhalfnak – amivé vált az ötvenes évek közepén a pálya közepére húzódva – a levegőben is uralnia kell a teret, márpedig ő rendre elég magasra emelkedett.

Miután pedig az 50-es évek közepén a Wolvesszal Angliában csak a Busby bébik, azaz a Manchester United vehette fel a versenyt, de a kontinentális csapatokkal vívott tesztmeccsein az is kiderült, a farkasok egész Európában a legjobbak közül valók, érdemes feleleveníteni egy kevesebbet citált összecsapást, amikor is a kor szuperklubja, a Bp. Honvéd látogatott el a Molineux-ba, a villanyvilágítást „felszentelő” mérkőzésre. Wrighték előtte már megmérkőztek néhány, a szigeteken túlról érkező ellenféllel – a Maccabi Tel-Avivot 10:0-val, a Szpartak Moszkvát 4:0-val intézték el, a First Viennával 0:0-ra végeztek –, legyőzve Argentína uralkodó együttesét, a Racing Clubot is.

A csúcstalálkozót mégis az 1954. december 13-i, Honvéd elleni összecsapás jelentette, tele az angolokat kétszer is elnáspángoló magyar válogatott játékossal, a presztízsharcot márpedig olyannyira becsben tartották a királyságban, hogy a BBC akkor meglehetősen szokatlan mód legalább a második félidőt élőben közvetítette. Addig leginkább csak az FA-kupa-döntőket adták a szigetországban. (Nálunk meg még tv sem volt, de hát két egészen más világról beszélünk, ugye.) George Best gyerekként úgy kéredzkedett be a szomszédhoz a nagy meccset megnézni, és szeretett bele valamelyest a Wolvesba. Merthogy a farkasok nyertek, noha nagyjából úgy indult a parti, ahogy a 6:3.

A Honvéd negyedóra után 2:0-ra vezetett (gólszerző: Kocsis és Machos), úgy, hogy a Wolves-kapus Bert Williams néhány egész szép védést is bemutatott (és vált egyébként a későbbi világbajnok Gordon Banks inspirációjává). Magukra találtak aztán a hazaiak, bár gólig nagy bánatukra nem jutottak el (a szünet után a kispesti kapus Faragó Lajost bravúrjait állva tapsolta a Molineux közönsége). Hanem jött a vezércsel. Mint az a The Guardian cikkéből is kiderül, a legendás tréner, a Wolvesszal három bajnoki címet nyerő Stan Cullis elrendelte, a szünetben locsolják fel a gyepet, azt a füvet, amelyet amúgy is háromnapos eső áztatott. A játéktér naná, hogy saras, nehéz pályává változott, amely ellehetetlenítette a magyarok támadójátékát, annál inkább feküdt ugyanakkor a hosszú labdákkal futballozó Wolvesnak. Mint azt a Wolverhampton akkori gyakornoka, a pálya fellocsolásában ugyancsak tevékenyen résztvevő Ron Atkinson elmondta a visszaemlékezésében:

„Kétségem sincs afelől, ha Cullis nem locsoltatja fel a gyepet, a Honvéd 10:0-ra nyer.”

Merész kijelentés, és azért ez némiképp árnyalja a végeredménytől elragadtatott angol lapok kommentárjait. Merthogy a megváltozott körülmények közepette a Wolves 3:2-re nyert. Billy Wrightot mondjuk némi joggal dicsérték, aki a 2:0 után többé-kevésbé féken tartotta a magyar támadókat, az övéit pedig szokásos elszántságával a győzelembe hajtotta – ami a két súlyos válogatottbeli vereség után legalább némi vigaszt jelentett neki.

A Wolves és a Honvéd találkozása (Forrás: BBC)

Hanem az újságok szalagcímei túlzott eufóriáról tanúskodtak. A Daily Express arról írt, az angol futball „mégiscsak az eredeti, őszinte, verhetetlen darab, a legjobb a világon”, míg a Daily Mail „Champions of the World”, azaz világbajnokokként aposztrofálta a Honvédot legyőzőket. A nemzetközi sajtó nem volt ennyire elájulva, a L’Équipe főszerkesztője, Gabriel Hanot megjegyezte:

„Mielőtt a Wolverhamptont legyőzhetetlennek nyilvánítanánk, nem ártana, ha elutazna Moszkvába és Budapestre, és ott is megmérkőzne ellenfeleivel. De vannak még nemzetközileg hasonlóképp elismert klubok, a Real Madrid vagy a Milan.”

Majd az egy ideje már dédelgetett ötletét újra felvetve hozzátette, ideje volna útjára indítani a legjobb klubcsapatok versengését, valami még nemesebbet, mint a már meglévő Mitropa-kupa.

Ebből a kezdeményezésből született meg aztán az az igazán jelentéktelen sorozat, amelyet 1992-ig Bajnokcsapatok Európa Kupájának neveztek, onnantól fogva pedig Bajnokok Ligájának hívnak.

És ha közvetve is, némi szerepe ebben a Honvédnak is volt. Billy Wrightéknak pláne.