Az év egyik legjobbja visszavisz a jövőbe – Győzelmi sorozat: A Lakers dinasztia felemelkedése

Aki a sportvilágot ismeri és aktívan követi, annyi fejlődéssztorival találkozik, hogy néha már immunisnak érezheti magát még a leghihetetlenebb utak hallatán is. Épp ezért, azok a sporttal foglalkozó alkotások válhatnak igazán érdekessé egy sportkedvelő számára, melyeknél a hangsúly áttolódik a történet kifejezésmódjára a történetről magáról – szép példa erre a 2011-es, széleskörben ismert Pénzcsináló is. Azzal is érdemes számolni, hogy bár a sport általánosan a kultúrában igen népszerű jelenség, amikor színre viszik, már perifériássá válik érdeklődés szempontjából sokak számára. Meg kell küzdenie azzal a koncepciós megfontolással is egy ilyen produktumnak, hogy választott kifejezési módja hozzá is adjon a történethez, ha már ugye a kimenetelt jól ismerjük, mert rendre megtörtént eseményeket látunk feldolgozva.

Nem titkolom, örömmel megnéznék egy Quentin Tarantino-féle alternatív sporttörténelmet, ahol mondjuk a kiállítást máig nem vezetik be, vagy ahol az Aranylabdát megkapja Robert Lewandowski, esetleg, ahol az MLB-ben mindenki képtelen home runt ütni és ahol nincsenek időjárás miatt elnapolt mérkőzések, akár azt is kíváncsian, ahogy Luis Suárez nem nyúl bele a gólvonalon Ghána ellen 2010-ben abba a labdába, mely a világbajnokságok története során az első afrikai elődöntős csapatot jelenthette volna. Magyarként persze a vb-láz kapcsán a reménybéli Tarantino-féle 1938-as és 1954-es finálénak is lenne helye az ötletmappában.

A Győzelmi sorozat nívója abban rejlik, hogy a fent említett tényezők teljes tudatában készült, emiatt pedig

A korszak, amelyet Max Borenstein és Jim Hecht – az ötletgazdák, a projekt bábái – választottak számunkra, olyan karaktereket és eseményeket sűrítenek, amelyek még Amerikában is serkenteni tudták a kosárlabda ázsióját, valamint az NBA értékét és az arra irányuló érdeklődést is. Az 1970-es évek legvégén, az 1980-as évek legelején rostokolunk Los Angelesben, és nagyjából végig olyan érzésünk lehet, mintha egy bárpultnál ülve az üres poháralj bámulása közben egyszerre megelevenedne számunkra valami fontos, valami banális, valami hiteles, valami túlzó, valami mély, valami felszínes, valami lazán örömteli, valami letargikus. Még szép, hogy mindez egyszerre. Ezek az ellentétpárok épp a szatirikus hozzáállás jegyei, mely a pilotepizódot jegyző Adam McKay sajátossága, s az első rész stílusa végig is pattog a sorozat egészén, mi több a feel good és a drámai elemek egymásból való átzökkenése és mélysége az idő során egyre csak fokozódik. (Fun fact: azért is jó, hogy szóba kerülhetett a Pénzcsináló, mert Jonah Hill is rendezett epizódot, aki a 2011-es film másik főszereplője Brad Pitt mellett.)

A Lakers öltözője (Forrás: Vanity Fair)

Kapinos sorozata is Los Angeles városában játszódott, szintén témája volt a szórakoztatóipar, a nosztalgia, a nosztalgia tisztaságeszményének lerombolása, és nem pusztán ezekben hasonlít rá a Győzelmi sorozat, hanem leginkább abban, hogy igen gyakoriak voltak a Kaliforgiában is a direkt álesztétizáló fortélyok, mint amelyeket itt is folyton látunk. Jelenet közbeni hirtelen szemcsésítés, kézikamerás lehetőségek ügyetlenségét idéző közelítések és elmozgások, dokumentarista-archiváló megoldásokkal megspékelt fiktív képkockák, kisebb átkötő szcénák némi városszociográfiával (ebben a tekintetben a két sorozat intrója közel iker), egy-egy jelenet módszeres megszakítása és egy másik elkezdése egymásra reagáló cselekményszálakkal, filmzajokra-filmzörejekre való építés, sercegés. Noha utóbbinál lényeges megjegyezni, hogy a zenével kissé máshogy bánik a Lakers-sorozat, hiszen itt gyakoribb, hogy szentimentális párbeszédpillanatokat egy-egy nagyon minimalista, szolid, jazzbeütésű háttérhang követ le. Viszont a sok fellelhető azonosság mellett hab a tortán, hogy a Kaliforgiát a Showtime elnevezésű tévécsatorna közvetítette Amerikában, és ugye a Győzelmi sorozat azt a forradalmi tettet örökíti meg nézőinek, amelynek következtében a Showtime Lakers becenevet is elnyerte a(z egykor detroiti [1946–1947], később minnesotai [1947–1960], a ’60-as évektől már) Los Angeles-i franchise, enyhén mókásabb így a két sorozat valamennyi stilisztikai áttűnése.

Az viszont fontos különbség, hogy a Győzelmi sorozat gyakran megtördeli a narratívát azzal, hogy szatírából egyenesen témája paródiájába fordul át úgy, hogy reflektál arra, amiről beszél. Sokszor kiszólogatnak a karakterek a nézőkhöz; ezek a gesztusok épp olyan elidegenítők végeredményükben, amilyen intim szándékkal születnek, amely tökéletesen megrajzolja a reklámvilág, a showuniverzum erőszakos módon piperkőc berögződéseit.

A Győzelmi sorozat fű alatt valójában nem a Lakersről, nem a kosárlabdáról és nem is bármi másról, hanem Jerry Bussról (John C. Reilly) szól. A tekintélyes üzletember 1979-ben vásárolta meg a Los Angeles Lakerst, tulajdonlása idején pedig összesen tíz bajnoki címet ünnepelhetett. Túl a franchise-sikereken azonban képes volt szemléletileg friss vért ömleszteni az akkoriban pénzügyileg nem is túl jól termelő, etikailag sem épp példás, így hát napjainkhoz képest jóval kevésbé vonzó amerikai kosárlabdába. Buss saját projektjét úgy építette fel, hogy az kicsit más is legyen, mint egy kosáralakulat; városukat és Hollywoodot nem meghazudtolva azon igyekezett egész életében, hogy szórakoztatóipari potenciálokkal bástyázza körül a Lakerst, ezáltal pedig csapatára ne lehessen nem figyelni. A sportágnak és a ligának is úgy kellett ez, mint Buss szájába egy szivar vagy egy korty konyak bármikor.

Earvin 'Magic' Johnson (Quincy Isaiah) és Kareem Abdul-Jabbar (Solomon Hughes) (Forrás: IMDb)

Szerencsére sikerül elkerülni azt, hogy ez giccses, esetleg nyálas legyen. Ez nagyrészt következik abból, ahogy arra már volt utalás, hogy a sorozat gyakran komolytalanítja önmagát, na meg ügyesen felépített, a sport pályán való történései helyett, a játékosközpontúság helyett legtöbbször pályán, játékon kívüli emberi és munkahelyi döntések meghozatalának előkészítése gördítgeti előre az eseményeket. Így azért befogadhatóbb az a didaxis, amelyet a Buss–Lakers-ritmus elér.

Mindezen kívül még kimondottan rájátszik a sorozat az életérzésre. Az okvetlenül fontos, hogy ezt nem naivan komponálták, szó sincs arról, hogy a privát életérzéseket a sportághoz párosítsák – így végső soron nem roskad önmagába az ötlet, nem kezd el vitatkozni sztereotípiákkal a sorozat, amelyeket, ha nem is erősít meg, valljuk be, nem is cáfol, csak ügyel a határokra és szerkeszti, mi ne mosódjon össze, vagy mi mikor mosódjon össze valamivel.

Buss hedonista, mert Buss ilyen. Buss nem azért hedonista, mert a kosárlabda körül sündörög, és nem is azért sündörög a kosárlabda körül, mert hedonista. Earvin „Magic” Johnson (Quincy Isaiah – debütáló színész) ábrázolására ez szintén igaz, a sort pedig lehetne folytatni. Retorikailag jól egyensúlyozik az alkotás, hogy ne montírozza egymásra a sportot és emberek szokásait, amíg azok ténylegesen függetlenek tudnak lenni egymástól, és az is gyönyörű, hogy mindeközben dicsőítő törekvések sincsenek egyik-másik irányba sem.

Claire Rothman (Gaby Hoffmann), Julianne Nicholson (Cranny McKinney), Hadley Robinson (Jeanie Buss), Pat Riley (Adrien Brody), Jerry West (Jason Clarke), Paul Westhead (Jason Segel), Jack McKinney (Tracy Letts), Kareem Abdul-Jabbar (Solomon Hughes – szintén debütáló) és a többiek is igen működőképesen jelennek meg előttünk, külön jó, hogy a nagy intézményrendszerben a nők is erős karakterek maradnak. West jellemrajza az egyetlen, amelyet komoly viták öveznek (egyébként az NBA logóján a figura West, ez mindent elmond jelentőségéről). Nincsenek rá bizonyítékaink, hogy vezetőként annyira dühkitöréses és arrogáns lett volna, ahogy a széria láttatja őt, ráadásul ha véletlenül belemagyarázom, hogy ez a szatíra része, mármint, hogy egy vezetőt már-már vicces, törő-zúzó idegroncsként szokás a régi iskolák felől elképzelni, akkor sem tűnik funkcionális húzásnak, mert West karaktere sajnos néhány ponton nem pusztán az ábrázolás érthetetlensége miatt negatív lenyomat – egyszerűen azért is, mert erőltetett és kiszámítható az, hogy mindenre az ostor és az önostor a válasza. Kicsit olyan, mintha a megannyi reményteli sztori mellé egy ellensúlyozó, sajnálatra méltó árnyéktörténetet is szerettek volna becsempészni, de ez az elem csak részben lett Westnél felépítve.

Kíváncsi leszek, a második évad milyen fókuszokkal építi majd tovább a legendás Lakers sztoriját. Finomítanak-e West habitusán? Én még egy pimaszkodó, önreflexív huncutságot is kinézek McKayékből a dolog körül kialakult vita kapcsán. Marad-e centrumban a döntéshozatali hálózatok felvázolása és súlyuk érzékeltetése, vagy közelebb viszik az eseményeket a sportpályához? Utóbbi óriási felkészülést igényel a színészektől. Pat Riley-t biztos, hogy látni fogjuk divatdiktátorként. És hát egyelőre úgy néz ki, a sorozatötlet győzött.

Kiemelt fotó: HBO