Winning Time, a győztesekre mindig jut időnk

Jeff Pearlman, a Lakers-dinasztia történetét feldolgozó Showtime című könyv szerzője már többször megpróbálkozott a hollywoodi álom beteljesítésével. Több könyvét is „leopciózták” korábban, ami önmagában még semmire nem jelentett garanciát, hiszen mint tudjuk, az álomgyárban a legtöbb film és sorozat el sem jut az első epizódig. Pearlman a saját bevallása szerint végig pesszimistán állt a dologhoz, ezt a hitvallást apjától vette át, ezúttal azonban szerencsére tévedett, és március 2-án – a két gyermeke társaságában – megtekinthette a sorozat premierjét.

Ez egy felnőtteknek szóló show

Azért azt reméljük, hogy a gyerkőcök már elmúltak 14 évesek, mert a Winning Time megtekintése gyerekeknek nem ajánlott, szóval az NBA szerelmesei is kétszer gondolják meg, hogy leültetik-e maguk mellé a csemetéiket. A show nemcsak a meztelenség és a drogok tekintetében próbálja visszaadni a 80-as évek Los Angeles-i miliőjét – az első rész második jelenete konkrétan a Playboy-villában indul –, hanem a káromkodások tekintetében sem kíméli a nagyérdeműt.

Aki azonban otthonosan mozog ebben a világban, az tudja, ez így autentikus, a sport- és szórakoztatóiparban akkoriban ez tényleg mindennapos volt (az 1979 és 1986 közötti éveket csak „kokain-érának” hívják az NBA-ben).

Adam McKay és a negyedik fal

A sorozat producere és az első rész rendezője az az Adam McKay, aki olyan sikeres vígjátékokkal kezdte rendezői karrierjét, mint a Ron Burgundy legendája, a Taplógáz vagy a Tesó-tusa, hogy aztán olyan mozikkal lépjen szintet, mint a 2015-ös A nagy dobás, vagy a tavalyi év egyik nagy kedvence, a társadalomkritikának is remek Ne nézz fel! McKay kiváló rendező, aki nagy lendülettel indítja el az első részt, jellegzetes stílusa azonban itt is kiütközik. Aki nem szereti azokat a sorozatokat vagy filmeket, ahol a szereplők kiszólogatnak a nézőnek, rendszeresen ledöntve a negyedik falat, az nem fogja élvezni ezt a minisorozatot. McKay ráadásul nemcsak szóban, a szereplőkön keresztül, de gyakran írásban is képes információt kitenni a képernyőre, ami egyébként már-már pofátlanság (bár véleményem szerint időnként működik).

Az alaptörténet

A sorozat a 80-as évek Los Angeles Lakers dinasztiájának történetét meséli el, elsősorban Jerry Buss és Earvin „Magic” Johnson szemszögéből, akiket a nagyszerű komikus vénával megáldott John C. Reilly és a tapasztalatlan, de egyébként meglepően jó Quincy Isaiah alakítanak.

Fontos szerepet játszik még a Jerry Westet megformáló Jason Clarke, és később olyan ösztönös színésznagyságok jönnek még, mint a Jessie Busst megformáló kétszeres Oscar-díjas Sally Field, vagy a Pat Riley-t játszó egyszeres győztes Adrian Brody, aki egyébként számomra elsőre kicsit fura választásnak tűnik erre a szerepre, de azért nem lepne meg, ha ezt is megoldaná. Jason Segel pedig, aki messze nem ilyen kaliber, Paul Westheadet, Riley segítőjét fogja majd képernyőre vinni.



A történet egyébként már az első részben itt-ott elrugaszkodik a valóságtól, de legalábbis kiszínezi azt, később érdemes lesz majd mind a 10 részt összehasonlítani a megtörtént eseményekkel, valami azt súgja, bőven lesznek majd példák a kreatív sztorivezetésre. Amíg erre lehetőségünk nyílik, érdemes konstatálni, ez tényleg nem egy dokumentumsorozat, szerencsénkre! A cél egyértelmű, a kor miliőjét, a sport-és popkultúra egyik legérdekesebb éráját visszaadni egy vígjáték-drámán keresztül, amiben McKay nagyon is otthonosan mozog. A szándékos szemcsézettség retro hangulatot kölcsönöz a jeleneteknek, a zenék és a korhű díszletek pedig tényleg HBO-minőséget eredményeznek. A végeredmény valósággal odarepít minket az 1970-es évek végének, 1980-as évek elejének Los Angelesébe.

Hol mehet félre?

Két dologtól félek, az egyik a kosaras jelenetek koreografálása, ami általában a magas költségvetésű filmekben is borzasztó (lehetetlen azt tettetni, hogy valaki tehetséges kosaras). Ha a színészeket megfeddjük, hogy nem igazi kosarasok, tegyük meg ugyanezt a kosarasokkal, akik nem igazán színészek!

Míg Isaiah a kosaras jeleneteknél fog szenvedni, a Kareem Abdul-Jabbart alakító Solomon Hughes-nak, aki tényleg kosaras volt, inkább a színészkedésbe törhet majd bele a bicskája.

Vele kapcsolatban sajnos az az ember érzése, mintha olvasná a párbeszédeit. A jól ismert Jason Clarke zseniális, mint Jerry West, és a magam részéről sokat remélek attól a Sean Patrick Smalltól is, akinek bár Isaiah-hoz hasonlóan nem volt eddig sok szerepe, Larry Birdöt fogja majd megformálni. Érdekesség, hogy Birdöt eredetileg Bo Burnham, a világhíres stand-up komikus alakította volna, aki egyébként majdnem két méter. Small ezzel szemben „csak” 194 centi, viszont arcvonásaiban hihetetlenül hasonlít a kosaras legendához, ráadásul évek óta dolgozik egy saját Larry Bird-projekten, így jobban ismeri az életét, mint bármelyik színész. Ha már testmagasságok, a Magicet megformáló Quincy Isaiah a való életben 193, míg a Kareemot játszó Solomon Hughes 210 centiméter, így előbbi 10, utóbbi pedig nyolc centivel marad el az általuk alakított kosaras eredeti magasságától. Főleg Abdul-Jabbar szerepére lehetett borzasztóan nehéz színészt találni, talán emiatt is illik majd kicsit elnézőbbnek lennünk Hughes-zal szemben.

Mi várhat ránk a 10 részben?

Az első részből kiindulva egy rendkívül hangulatos sorozatban lesz részünk, amelyik nem akarja majd megváltani a világot, nem szeretne minket egyszerre megríkatni, megnevettetni, és elgondolkodtatni. A célja, egyébként a 1980-as évek Lakerséhez hasonlóan, hogy szórakoztasson, és ezt vélhetően meg is fogja tudni oldani.