Az Old Traffordon új hős született – de ki az az Amad Diallo?

Ezért hívják valószínűleg Az álmok színházának. Mert egyfelől garantált a dráma, másfelől megtörténhet ott az is, amiről legfeljebb csak álmodhatott a földi halandó. Hogy Amad Diallo a 121. percben szerzett győztes góljával mindjárt a manchesteri istenségek közé emelkedett-e, azon lehet vitatkozni, de hogy vasárnap kora este, abban a szent pillanatban, hogy ballal kilőtte a bal alsó sarkot, egy időre azzá vált, nem lehet kétséges. Aztán hogy a világ leghülyébb szabálya – mezlevétel: sárga, de miért, hát nem showbiznisz egyben a futball, amelynek része kéne legyen a színház, a túláradó érzelmek szabadjára engedése mindaddig, míg nem sért másokat? –, és az azt rigorózusan betartó kockaspori miatt mindjárt mehetett is be az öltözőbe (valamint egy meccs eltiltás, amit a Brentford elleni március végi bajnokin le is tölthet), az egy dolog, a másik, hogy új hős született az Old Traffordon. 

Hogy így legyen, azért ma már a United is köszönettel tartozik bizonyos Hamed Mamadou Traorénak, akit 2020 nyarán még emberkereskedelem vádjával illetett az olasz futballszövetség, amiért hamis tényeket állítva költöztette Itáliába az akkor a szárnyait Bergamóban bontogató Amad Diallo Traorét, valamint a testvérének tartott Hamed Junior Traorét (utóbbi az Empoli és a Sassuolo után 2023 januárjában igazolt a Bournemouth-ba). Mint az a The Athletic cikkéből kiderül, az olasz ügyészek arra jutottak, öt csempész segítségével jutott el a két labdarúgó Reggio Emiliába, miközben Hamed Mamadou Traoré a két játékos apjának adta ki magát, felesége, Marina Edwige Teher pedig az anyjuknak. Más családtagok is részt vettek az akcióban, amelyet a „Baby Elefánt Művelet” jegyében igyekeztek feltárni az olasz hatóságok.

Már 2017-ben többeket letartóztattak, köztük a központi figurának tartott játékosügynököt, Giovanni Damiano Dragót, aki viszont vádalkut kötve a rendőrséggel információkat közölt idősebb Traoréról. Drago a vád szerint öt játékost csempészett be Olaszországba, kettő közülük abból az abidjani nevelőklubból érkezett, amelyet Traoré vezetett. Amikor a még gyerek Amadot a bibbianói Boca Barcóban regisztrálták, Traoré és Teher neve szerepelt a dokumentumokon szülőként, csakhogy amikor az olsz hatóságok vizsgálódni kezdtek, a DNS-eredmények alapján kiderült, nem ők Amad és Hamed Junior vér szerinti szülei.

Némileg tán meglepő, hogy az ügyben a két játékost is elővették, 2021-ben mindenesetre fejenként 48 ezer eurós bírsággal sújtották őket, amiért hamis szülőkkel kijátszották az olasz bevándorlási szabályokat. 

Nem oly nagyon különleges eset persze az ő történetük, minthogy egy 2013-as jelentés szerint évente 15 ezer fiatalt csempésznek ki Nyugat-Afrikából, akiknek a jelentős része igyekszik futballkarriert befutni Európában. Kérdés, a segítség szándékával vagy haszonszerzésből? Abban, hogy jobb sorsra érdemes, a nélkülözést hátrahagyni kívánó, tehetségük kibontakoztatására vágyó gyerekeknek kínálnak ezzel esélyt, aligha találni sok kivetnivalót. Az más kérdés, hogy mennyi fekete pénz cserél eközben gazdát. A konkrét esetről nyilatkozó ügyészek is elmondták, a történteket nehéz volna emberkereskedelemnek beállítani, minthogy a futballisták tisztában voltak azzal, mit tesznek, mire vállalkoznak, hovatovább jobb életet garantált nekik az Itáliába költözés.

Az Abidjanban élő idősebb Traoré ma már a két futballista nagybácsijának vallja magát, és állítása szerint csak azért nevezték el róla a jelenleg kölcsönben Nápolyban játszó bournemouth-i támadót, Hamedet, mert ennyire közel állnak egymáshoz a családtagok. Azt is állítja, adoptálta a két Traorét azelőtt, hogy Olaszországba hajóztak volna, de hát így utólag ez is elég gyanús. Ő maga egykor tanulási szándékkal utazott el Olaszországba, hogy a lehető legjobb edzővé váljon, visszatérve Abidjanba pedig 2006-ban megalapította a Leader Footot, ahonnan mások mellett Eric Bailly karrierje is elindult. Amad és az ifjabb Hamed apropóján is a segítő szándékot hangsúlyozza, hogy egyedül az vezette, hogyan tudna esélyt kínálni két „unokaöccsének”, ezáltal pedig segíteni az elefántcsontparti futballt – amiben kár is volna kételkedni.

Amad sem azért dobta 2020-ban a hivatalos okmányaiból a Traoré nevet, mert ne lett volna eléggé hálás az őt Európába navigáló „apuka-nagybácsinak”, hanem mert nem akarta, hogy a kellemetlen bírósági üggyel bármilyen módon azonosítsák. Ma már csak Amad Diallo, meze alapján pedig csak Amad.

„Amadnak egy dolga van, hogy egyre jobbá váljon”

– nyilatkozta a futballsuli-alapító Traoré a The Athleticnek, a nézetet természetesen az Old Traffordon is osztják.

Amad tehetsége már nyolc-kilenc éves korában szemet szúrt Traorénak, aki szerint jóval ügyesebb és intelligensebb volt a nála néhány évvel idősebb társainál is. Át is igazolta a Leader Footba, ahonnan igyekezett mielőbb Európába juttatni. Miután sikerült, Amad a már említett Boca Barcóban kezdett el csillogni, olyannyira, hogy a touloni Dream Cupot – az ő nagyszerű játékának is köszönhetően – elhódította a Barco.

Az Atalanta korosztályos együtteseit végigjárva 2019 októberében, 17 évesen mutatkozott be aztán a Serie A-ban, és anélkül, hogy letette volna a névjegyét az olasz élvonalban – mindössze három bajnoki jutott neki – átigazolta a Manchester United. 40 millió eurót egy ki nem próbált 18 évesért márpedig akkor szokás csak fizetni, ha rendkívüli tehetség az illető – vagy ha a vevőt Chelsea-nek hívják… –, Amad kapcsán márpedig ez volt a közvélekedés.

„Azt gondolom, a világ labdarúgásának egyik legígéretesebb alakja”

– mondta róla akkor a United-edző Ole Gunnar Solskjaer. Hogy aztán egészen az elmúlt vasárnapig nem sikerült neki bizonyítania, hogy megérte a pénzét, az nem feltétlenül csak rajta múlt. 

Pedig a 2022-2023-as évadban elég pazar szezont produkált, igaz, a Championshipben. De hát oda adta kölcsön a United, így bajosan kápráztathatta volna el az Old Trafford közönségét – megtette azt a Stadium of Lightban, Sunderlandben. Kiváló cselezőkészségével, a higanymozgásával, a robbanékonyságával és a kreativitásával a drurrekek kedvencévé vált, 13 bajnoki gólja és három gólpassza pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Sunderland play-off-elődöntőt vívjon a Premier League-ért, és ha azt el is bukta a Lutonnal szemben, legkevésbé sem az első mérkőzésen betaláló elefántcsontpartin múlt.

13 gólját egyébként 8,1-es xG-re rúgta, azaz minőségi játékoshoz méltón az olyan helyzetekből is betalált, amelyekből a többség nem – nagyjából úgy, ahogy a Liverpool ellen az FA-kupa negyeddöntőjében.

Elég lassú labdát kapott Alejandro Garnachótól, nem feltétlenül a legjobb ütemben, ő mégis ki tudta lőni a hosszú sarkot.

A Sunderlandben is jellemzően jól célzott: minden második-harmadik lövésével eltalálta a kaput, a kaput eltaláló kísérleteinek pedig majdnem a feléből gól született. Az azért nem rossz. Az sem, hogy sikerült 40 helyzetet teremtenie a társainak. Nem csoda, hogy a kiváló idény után az elmúlt nyáron Erik ten Hag alaposan szemügyre akarta venni azelőtt, hogy a további sorsáról döntött volna, s nem is adta kölcsön szélsőjét. Akkor sem, ha a posztján erős konkurencia mutatkozott.

Amad pechjére azonban súlyos térdsérülést szenvedett, a teljes őszt kihagyta, először december 30-án, a Nottingham elleni bajnokin léphetett pályára. Csereként bő fél órát kapott egy vesztes meccsen, kéthónapos szünet után a Fulham ellen pedig tíz percet, akkor is vereséggel volt kénytelen beérni. Már-már azt lehetett gondolni, nem tart még ott 21 évesen Amad, hogy ilyen rövid időt a gyepen töltve képes legyen jótékony hatással lenni a csapatára – hanem a Liverpool ellen rácáfolt a kétkedőkre.

„Nagyon örülök a sikerének, pláne, hogy nem kapott tőlem annyi lehetőséget, mint amennyit az edzésmunkája alapján megérdemelt volna. Ronda sérülésen kellett azonban túljutnia, mindamellett pedig jókora konkurenciát leküzdenie, de bizonyította, kritikus helyzetekben is lehet rá számítani”

– nyilatkozta róla a drámai körülmények között, 4–3-ra megnyert meccs után Ten Hag.

És nem csak a gólja miatt lehetett elégedett vele: a neki jutó fél órában Amad rendre jó megoldásokkal jelentkezett, magabiztosan futballozott, mondhatni éretten – valóban egy klasszisjelölt benyomását keltette, olyan játékosét, akiért mégsem volt hiábavaló 18 éves korában 40 milliót kifizetni.  

Az még inkább emeli a teljesítménye értékét, hogy a meccs utolsó etapjában egy alaposan felforgatott Unitedben kellett helytállnia, amelyikben Bruno Fernandes játszott középső védőt, Antony balhátvédet – meg úgy nagyjából mindenki megfordult mindenhol. Amad viszont kétségkívül a legjobb helyen volt a legjobbkor – a Wembleyben rendezendő elődöntőbe lőve a Manchester Unitedet.

Ennyi igazán járt neki a megannyi megpróbáltatás után.

Kiemelt fotó: The Times