„Azt hisszük, hogy futballnagyhatalom vagyunk, az ausztrálok pedig kengurukkal lasszózgatnak”

Milyen volt a magyar foci az 1990-es években? Jobb lett a magyar labdarúgás az elmúlt majd 20 évben? Kérdések, amikre sokaknak van mélyebb, felszínesebb válasza. És még egy kérdés (a sok közül): milyen selejtezősorozat vezetett a Jugoszlávia ellen 1-7 és 0-5-ig? Mert az a bizonyos, Üllői úton magyar csapatra szabott történelmi méretű zakó sokak emlékében él. De az azt megelőző selejtezősorozatra talán kevesebben emlékeznek – főleg a 1980-as évek közepe után született korosztály tagjai közül. Erről a világbajnoki selejtezősorozatról készített dokumentumfilmet Újvári Gábor és Varga Sándor.

Csank-show...

A dokumentumfilm ugyan A Csank-csapat címet kapta, de a Csank-show sem állt volna messze a nézők elé tárt valóságtól. A válogatottat 1996 és 1998 között irányító szakember a több mint másfél órás werkfilmben, amikor csak kellett, válaszolt a feltett kérdésekre.

„Olyan akarati tényezőket kell mozgósítani, amelyek át tudnak lendíteni a holtponton, és a mieinknek ez korábban van. Korábban jártunk akaratból, kicsit erőlködve, mint ahogy a profik kezdenek a végén. Ugyanúgy erőlködnek ők is, csak ők ezt később kezdik el. Ennyi plusz van bennünk, és talán emiatt van az, hogy a 80. perc körül vannak problémáink” – mondta a Norvégia ellen, idegenbeli 0-3 után. A gólokat a 80. perc után kaptuk.

„Mi még mindig azt hisszük, hogy futballnagyhatalom vagyunk, az ausztrálok pedig kengurukkal lasszózgatnak. Egy rendkívül harcos csapat. Tudatosan építik fel utánpótlásukat, nemcsak a fociban, a többi labdás sportban is. Ausztrálok vertek magyarokat. Nekünk és nekem sokszorosan jobban fáj ez, mint bárkinek. Jól esett, hogy a szurkolók mellettünk álltak és biztattak” – ez pedig az Ausztrália elleni, 1-3-re végződött, barátságos mérkőzés summája.

„Mindig szerettem azokat a védőket, akik játszottak emberfogót, mert meg kell oldani az egy az egy elleni szituációkat is. Erre Bánfi alkalmas. Nyilván ki lehet mindenkit egyszer-kétszer cselezni, csak a jót kevesebbszer” – fogalmazott Bánfi Jánosról a szövetségi kapitány.

„A magyar csapat már évek, évtizedek óta, csak abban gondolkodik, hogy nyerni kell, mert különben itt népi gyász van. Annyira akarnak nyerni, hogy amikor ott vagyunk a kapujában, akkor remegünk be. Öt percet kéne még tök hideg fejjel kibírni, nem nézni, csak kimondottan koncentrálni. Hiába mondjuk el, beszéljük meg, leszűrjük a tanulságot, jön a mérkőzés. Ezt magyar átoknak nevezem, legalábbis ami az én csapatomon ül” – fejtette ki gondolatait a szakember a Svájc elleni, Népstadionban elért 1-1-et követően.

...és a felsejlő valóság

Csank sajátos valóságábrázolása mellett a szürke hétköznapok, a magyar futballvalóság mélyen meghúzódó problémái is megjelennek – nem hangsúlyosan ugyan – a filmben.

Urbán Flórián a magyar válogatott a selejtezősorozatban megélt, utolsó perces gólok kapcsán felállított diagnózisa rövid, tömör és velős. Mint mondta, a 12 csapatos bajnokság lenne a megoldás, mert akkor a játékosoknak minden mérkőzésen végig figyelniük, koncentrálniuk kellene. (Az is kiderült Urbánról egyébként, hogy ki nem állhatja a krumplipürét.)

Halmai Gábor 1997 őszén arról beszélt, az utánpótlásban van szükség forradalmi változásra. Puhl Sándor a fizikai felkészítés fontosságában látta az előrelépést. Míg Kovács „Kokó” István azt pedzegette, hogy más sportágakban nagyobb teljesítményért kisebb anyagi javadalmazás van.

A válogatott játékosa, Nagy Norbert néhány mondatban összefoglalta (talán) a legnagyobb különbséget: „Ez már nem játék, ez már munka, komoly egzisztencia kiépítése, tizedmásodpercek, méterek döntenek.”

Kiemelt kép: Magyar Nemzet