Búcsú Brazzótól, avagy Salihamidzic müncheni története

A vezetői tapasztalatot teljesen nélkülöző Hasan Salihamidzic nehéz örökséget vett át 2017 nyarán az egészségügyi és családi okokból visszavonuló egykori dortmundi legendától, Matthias Sammertől. A német, aki egyenesen a Bayern München jelenkori legnagyobb német riválisának „köreiből” érkezett, sikeres éveket tudhatott maga mögött: az éppen óriási csalódáson áteső, mindhárom fronton, közte a müncheni Bajnokok Ligája-döntőben is „csak” ezüstöt szerző csapatba megszerezte Jupp Heynckes leghőbb vágyát, Javi Martínezt, aki olybá tűnt, a hiányzó láncszem volt a csapatösszeállítást illetően. Vele, valamint főként Mario Mandzukiccsal kiegészülve a Bayern München 2013-ban ugyanis minden ezüstöt aranyra cserélt, a klub történetének első szezonbeli triplázását bevésve az amúgy sem vékonyka sikerkönyvbe.

Ha Sammer csak ehhez az egy idényhez adta volna a nevét, már akkor is aranybetűkkel szerepelne a neve abban a bizonyos könyvben, de sportigazgatói közreműködése alatt érkezett a csapat élére Pep Guardiola – vele együtt pedig három további bajnoki cím, két Bajnokok Ligája-elődöntő –, a Real Madrid tizedik BEK/BL-győzelmét elérő edzőfenomén, Carlo Ancelotti, valamint olyan játékosok, mint Mario Götze, Thiago, Xabi Alonso, Joshua Kimmich, Mats Hummels, vagy a pénztárcakímélő átigazolással érkező Robert Lewandowski a nagy rivális Dortmundból.

A csapat kapitánya, Philipp Lahm, valamint másik vezéregyénisége, Xabi Alonso épp visszavonultak, amikor is Salihamidzic megkapta élete lehetőségét a klubtól, amellyel 2001-ben játékosként Bajnokok Ligáját nyert. A belépő nem volt zökkenőmentes és egyes hírek szerint Brazzo kezdetben – a rosszindulatú vélemények szerint teljes munkássága idején – csupán Uli Hoeness döntéseinek végrehajtójaként ügyködött.

Ahogyan elődje, ő is egy rekordösszegért megszerzett védekező középpályással nyitott, bár Salihamidzic kinevezése augusztus 1-re datálódik, így nem lehet egyértelműen eldönteni, kinek az átigazolása köthető még Sammerhez, és kik lehettek már, akiket az új sportigazgató vitt a csapathoz.

Corentin Tolisso azonban közel sem futott be olyan karriert a klubnál, mint Javi Martínez, a francia középpályás mindösszesen néhány jó mérkőzéssel és megannyi sérüléssel a háta mögött végül 2022 nyarán ingyen költözött vissza Lyonba. Csak néhány nevet kiragadva még Brazzo első nyári átigazolási időszakának érkező oldaláról, Kingsley Coman és Serge Gnabry a mai napig tagja a csapatnak, de James Rodríguez kölcsönvétele, elsősorban a későbbi edzőnek, Niko Kovacnak köszönhetően hosszú távon nem vált be, és Niklas Sülére sem úgy emlékeznek vissza a müncheni drukkerek, mint akiért óriási kár volt, amikor is Dortmundba távozott tavaly nyáron.

Salihamidzic még be sem rendezkedhetett igazán az új irodájában, szeptemberben máris edzőcseréhez kellett adnia a nevét: a Pep Guardiola minden apróságot megtervező és felügyelő módszereit kedvelő játékosok gyakorlatilag fellázadtak a Carlo Ancelotti vezette edzői stáb ellen, és bár a pletykalapok szerint mindez az ellenszenv elsősorban a fiának, Davide Ancelottinak szólt, a végeredményt tekintve a teljes szakmai stáb távozásához vezetett. A megoldás, miután Brazzo egykori csapatársa, a beugró Willy Sagnol nem győzte meg a vezetőséget, Jupp Heynckes lett, aki viszont főleg Uli Hoeness és Karl-Heinz Rummenigge újbóli hívó szavára tért vissza a nyugdíjból, mintsem égve a vágytól, hogy az „ifjú” bosnyákkal dolgozhasson.

A kissé kaotikus ősz után a tavasz már azzal telt, hogy Hoenessék Heynckest győzködték sikertelenül a szerződéshosszabbításról, így a bajnokságot zsinórban hatodszor megnyerő, de a Bajnokok Ligájában az elődöntőben búcsúzó, a német kupadöntőben vereséget szenvedő együttes élére ismét új edzőt kerestek. Miután Heynckes vacillálása alatt az egyik legfőbb kiszemelt, Thomas Tuchel aláírt a Paris Saint-Germainhez, így Salihamidzic egykori csapattársa, a Bayern elől a Német Kupát a Frankfurttal megnyerő Niko Kovac lett a befutó.

Nem mondhatni, hogy a horvát-német szakember lehetőségeit túlzottan bővítették volna, hiszen a távozó Douglas Costa, Arturo Vidal, Sebastian Rudy, Sandro Wagner, Juan Bernat ötöst csak a Schalkétól ingyen elcsaklizott Leon Goretzka hivatott pótolni a nyártól. Ez a szezon eredményein is meglátszott: tükörsima kiesés a Bajnokok Ligájában a Liverpool ellen már az első tavaszi körben, ám a szezon során összeszedett kilencpontos hátrányt a bajnokságban végül sikerült ledolgozni, és a teljes német uralom is összejött a kupa bezsebelésével.

A vezetőség azonban szeretett volna egy nemzetközi szinten is domináns együttest, így nem sajnálták a befektetést Kovac második szezonját megelőzően, és elsősorban a Lahm visszavonulása óta problémás szélsőhátvéd pozíció(k) betöltésére költöttek. A fél évvel korábban, mindösszesen 10 millió euróért, és ezáltal talán Salihamidzic sportigazgatói időszakának legjobb üzleteként az észak-amerikai bajnokságból, az MLS-ből szerződtetett Alphonso Davies szélsőből történő átképzése már sikeresen zajlott, ám ennek ellenére sem sajnálták a pénzt a bal oldal megerősítésére: a bajorok a korábbi átigazolási rekordjukat megduplázva(!) 80 millió eurót fizettek ki a balhátvédként és belső védőként is bevethető francia Lucas Hernandezért. Ha pedig még ez sem lett volna elég, a jobb oldalra a 2018-as világbajnokságon berobbant, a Bundesligában már előtte is kiválóan teljesítő, szintén szélső- és belső védőként is alkalmazható Benjamin Pavard-t csábították a csapathoz potom 35 millióért.

Akkori sajtóhírek alapján azonban Salihamidzic nem minden esetben állt a helyzet magaslatán: ugyan csak rotációs játékosként, de annak mindenképpen kulcsigazolásként tekinthető Philippe Coutinhóról ugyanis Karl-Heinz Rummeniggével közösen tárgyaltak a Barcelonával. Mindezt Brazzo nehézkes kapcsolatteremtési és kommunikációs problémáival magyarázták: a Chelsea-t például többször is magára haragította, amiért a sajtó teljes nyilvánosságának bevonásával udvarolta körül Callum Hudson-Odoit, de az akkor még a Manchester City kötelékébe tartozó Leroy Sanéról is előszeretettel nyilatkozott, amely nem teremtett kellemes perceket a két klub kapcsolatában.

A bosnyák negatív megítélésében azonban az azon a nyáron a csapathoz érkező Hansi Flickkel való viszonya a legfőbb érv. Történt ugyanis, hogy a Niko Kovac kezei alatt szenvedő, legfőképp azért Salihamidzic munkája által összerakott keret játékosai a novemberben segédedzőből vezetőedzővé avanzsáló Flick keze alatt megtáltosodtak. Bár a koronavírus-járvány annyiban segítette az együttest, hogy így az egyébként csak elvétve megsérülő Robert Lewandowski, bár áprilisban nem állt volna a csapat rendelkezésére a Bajnokok Ligájában, augusztusban, a lisszaboni végjátékban már kellően lekötötte a Barcelona, a Lyon és a PSG védőinek figyelmét, miközben a csapat díszlépésben tette fel az i-re a pontot az újabb szezontripla során.

Hansi Flick ezek után joggal várta el, hogy a csapatot leginkább az ő elképzelései mentén erősítik tovább (illetve nem hagyják egy évvel később távozni mondjuk Jerome Boatenget), Salihamidzic keze azonban meg volt kötve a vírushelyzet okozta, előreláthatatlan gazdasági helyzet miatt, miközben a rendelkezésre álló, szűkösebb pénzügyi keret jelentős részét elköltötte korábbi kiszemeltjére, Leroy Sanéra.

A következő év tavasza már a két szakember viharos kapcsolatától volt hangos: voltak megerősített hírek csapatbuszon egymással ordibálásról, fagyos légkörről, szinte minden ehhez hasonlóról, csak a fociról esett kevesebb szó. Hansi Flick kezelte rosszabbul a helyzetet, és bár a sajtóban egyikük sem nyilatkozott sokat kettejük kapcsolatáról, sokatmondó volt, hogy a német sikeredző meg sem várta a szezon végét és az esetleges egyeztetéseket, „békéltető tárgyalásokat”, hanem lemondott. Érdekes helyzet lett volna, amennyiben a német válogatott szövetségi kapitányi posztja nem épp akkor szabadul fel, hiszen ez esetben talán Hansi Flick is jobban átgondolta volna a müncheni szerepvállalásának esetleges folytatását.

Ezt követően bár akadt volna még nemzetközi hírű edző, aki szintén volt Bayern-játékos és/vagy Salihamidzic csapattársa volt, a sportigazgató a mellé újonnan kinevezett Oliver Kahnnal együtt úgy döntött, a Leipziggel rendkívül fiatalon a Bajnokok Ligája elődöntőjéig jutó, gyerekkora óta Bayern-drukker Julian Nagelsmann-nal próbál szerencsét. Az alapvető, nagyfokú bizalmat jelképezte, hogy 30 millió euró körüli összeget fizettek az edzőért a Bundesliga-riválisnak, valamint ötéves szerződéssel kínálták meg, valamint átigazolták két játékosát, Dayot Upamecanót és a Lipcsében csapatkapitány Marcel Sabitzert is.

A projekt azonban viharos és gyors véget ért. Bár egy újabb bajnoki salátástál – sorozatban a tizedik – bekerült a vitrinbe, a nemzetközi szinten elmaradt az átütő siker, fájó pofont kapott a csapat a Villarrealtól a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. A most lezárult szezon előtt, majd az idény során is óriási erőfeszítéseket tett Salihamidzic és a vezetőség, hogy ezt a csorbát kiküszöbölje. Bár a gólrekorder Robert Lewandowski távozott (gyakorlatilag kiharcolta a Barcelonába szerződését, pedig 2021 nyarán hosszabbította meg a kontraktusát, amellyel a klub sokadszorra növelte meg a fizetési plafont a lengyel támadó kedvéért), 146 millió eurót elkötve olyan nevekkel erősítették meg a keretet, mint például a hamar a védelem legjobbjává és vezérévé váló Matthijs de Ligt, egykori Ajaxos csapattársa, az ismételten hiányposztra érkező Noussair Mazraoui vagy a Premier League egyik legjobbjaként tündöklő Sadio Mané, és pótolták a télen síbalesetben megsérülő Manuel Neuert is a Bundesliga egyik legjobb kapusával, Yann Sommerrel, illetve érkezett a tavaszi szezonra a Manchester Citynél kiábrándult portugál klasszis, Joao Cancelo is.

A csapat azonban így sem bírta Nagelsmann irányítása alatt a kettős terhelést a téli világbajnokság után. Bár ezúttal a nemzetközi porondon sikerült jól egy fontos párharc a PSG ellen, a Bundesligában időközben összeszedett, egyáltalán nem behozhatatlan hátrány meglepő módon szezon közben pecsételte meg a hosszú távú „befektetésnek” szánt Nagelsmann sorsát. Mint utólag kiderült, talán inkább Oliver Kahn elhatározásának köszönhetően pár nappal a Borussia Dortmund elleni bajnoki rangadó és a Manchester City elleni BL-csata előtt a már korábban is kiszemelt Thomas Tuchelt nevezték ki vezetőedzőnek.

A várt rövid távú hatás azonban elmaradt: bár a bajnoki címet vérrel és verítékkel megszerezték a BVB orra elől Jamal Musiala nyolcvankilencedik percben szerzett góljának köszönhetően, de úgy is mondhatjuk inkább, hogy a sárga-feketék ejtették ki a kezükből a salátástálat a Mainz elleni, hazai pályán játszott döntetlennel, a kupában viszont a Freiburg, a BL-ben pedig a már említett Guardiola-csapat búcsúztatta az együttest.

A felelősségre vonás viszont nem maradt el az utólag egyértelműen elhamarkodottnak tekinthető edzőmenesztésért: az állítólagosan maga körül rendkívül feszült és barátságtalan légkört teremtő Oliver Kahn (és tanácsadói) mellett Hasan Salihamidzicnek is ajtót mutattak a mindent eldöntő kölni bajnoki előtt.

A bosnyák sportvezető távozásával érdekes helyzet alakult ki Münchenben: az általa már majdnem teljesen letisztázott szerződéshosszabbítások Lucas Hernandezzel, illetve Alphonso Daviesszel megakadtak, sőt előbbi immáron a PSG ajánlatával szemez, míg utóbbit a Real Madrid környékezi.

Összességében nézve bár rendkívül vegyes megítélés alá eshet Salihamidzic müncheni szerepvállalása, hiszen taglaltuk a kommunikációs baklövéseit, amelyből ez idáig ki is hagytuk például az Alexander Nübelnek tett felelőtlen ígéretét a Manuel Neuer melletti játékperceket illetően, ne feledjük, a Bayern München mindenkori sportigazgatójának nincs könnyű dolga, hiszen a bajoroknál kiváltképp nehéz nemzetközi éljátékosokat igazolni, egyrészről a Bundesligában a versenyhelyzet (látszólagos?) hiánya, másrészről a racionális, gazdasági megfontolások mentén ügyködő felügyelőbizottság vigyázó szemei, harmadrészt pedig a szinte minden más topligához képest gyökeresen különböző kulturális és nyelvi környezet miatt.

Kiemelt kép: Kicker