Csillog De Bruyne, Ödegaard, Bruno Fernandes, Maddison – avagy a karmesterek reneszánsza a Premier League-ben

Hajlamos eluralkodni az a téves nézet, hogy a futball olyannyira gépiesedett, uniformizálódott, annyira egy kaptafára játszik mindenki, és annyira sematikusan, hogy az egyéniségeknek nem is jut már hely. Hogy nem létezik már az a színpad, amelyiken kiteljesedhetnek az ösztönös zsenik, mert a kézművességet felváltotta a tömeggyártás, a művészt a munkás, a cselt a passz. Hogy eltűntek a Baggiók, Zidane-ok, Törőcsikek, akikért egykoron tízezrek vándoroltak a stadionokba, kíváncsian kiszámíthatatlan megmozdulásaikra, izgatottan várva az élményt, amit ők garantáltan nyújtani képesek.

Az idei szezonban legalábbis egyértelműen a reneszánszukat élik, elég csak a bajnoki címre törő Arsenal és Manchester City (Martin Ödegaard, Kevin De Bruyne), a dobogóra pályázó Manchester United (Bruno Fernandes), vagy épp a bentmaradásért küzdő Leicester City játékmesterét (James Maddison) megemlíteni. Egytől-egyig az évad legkiválóbbjai közé tartoznak, előbbi kettő az év legjobb játékosa címre is joggal pályázhatna, de mind a négyen csapatuk húzóemberei.

Maddison nélkül például biztos kieső volna a Leicester, erre utal legalábbis, hogy azon a nyolc bajnokin, amikor nem léphetett pályára, hatszor vereséget szenvedett csapata, minthogy senki nem volt képes pótolni góljait (csak a támadó Harvey Barnes jegyez többet Maddison kilenc találatánál) és gólpasszait (nyolc asszisztjával persze, hogy klubelső), de az általa teremtett 62 helyzetet sem tudja megközelíteni egyetlen társa sem. Lehet, hogy neki sem sikerül megmenteni 2016 bajnokát, de hogy sokkal inkább reménykedik a leicesteri közönség a három pont begyűjtésében akkor, amikor ő is a pályán van, abban egészen biztosak lehetünk.

A David Silva és Philippe Coutinho játékáért rajongó Maddison így nyilatkozott karmester szerepéről és az azzal járó felelősségről 2018 októberében, kevéssel azután, hogy először elkápráztatta a Premier League publikumát: „Ez a kedvenc posztom, a tízes. Az a típus vagyok, aki szeret a sorok közt futballozni. Én magam is igyekszem átjátszani a vonalakat, megmutatni, mire vagyok képes. A Coventryben úgy nőttem fel, hogy mindig kisebb voltam a társaimnál, fizikailag csak később értem utol őket. Ezért is tűnt nekem valónak a tízes poszt, a vonalak közti futball, nem kellett így a nagy, erős belső középpályásokkal viaskodni. Amikor aztán fizikailag is megerősödtem, még inkább a magamévá tudtam tenni a poszt követelményeit.”

Az Aberdeenbe szerződve kölcsönben pedig a futball egyéb vetületeivel is megismerkedhetett. „18 éves voltam, és egyszer csak a skót ligakupa döntőjében találtam magam, a Celtic ellen, 60 000 néző előtt. Ez azért olyan élmény, amit nem felejt el az ember, és ami nem adatott volna meg az angol alacsonyabb ligákban. Rengeteget tanultam abban a félévben. Az önbizalmammal sosem volt gond, a Leicesterbe igazolva is azzal az eltökélt szándékkal kezdtem el a felkészülést, hogy mindenkinek megmutatom, mit tudok, mindenfajta félsz nélkül.

Az első Premier League-meccsemen, az Old Traffordon bemelegítve, látva a gyülekező tömeget, és a pálya körül felállított kamerákat, is az járt a fejemben: keményen megdolgoztam azért, hogy itt legyek, megérdemlem, én bizony ide tartozom.”

Azóta is igazolja.

A különleges képességei, a remek rúgótechnikája mellett – 42 PL-góljából 17-et a tizenhatoson kívülről szerzett, annál többet ez idő alatt csak James Ward-Prowse-nak sikerült – az önbizalma is a helyén van, bár karmesteréknél szükség is van a magabiztosságra. „Mindig is győztes akartam lenni, a legjobb játékos, az, akiről mindenki beszél – mondta a Norwich City fiataljaként. – Szeretem, ha van rajtam felelősség. Hiszek a képességeimben, örülök, ha a játékomat látva azt gondolják az emberek, ez a gyerek tudja magáról, hogy jó futballista.”

Forrás: Youtube

Kevin De Bruyne a karmesterek vagy tízesek valamennyi karakterjegyét bírja, kétlábassága pedig plusz erény. A Manchester City passzkirálya Premier League-karrierjében 102 asszisztot jegyez, ha még eggyel jelentkezik, beéri Wayne Rooney-t. Hamarosan a második hely is meglesz neki (Francesc Fabregas 111 gólpassznál állt meg), bár a koronát Ryan Giggs fejéről leszedni meglehetősen nehéz lesz már (a walesi 162 gólpasszal az első). Igaz, a remélt csúcsdöntéshez Erling Haaland személyében megkapta a lehető legjobb társat, hogy mást ne mondjunk, 16 idei bajnoki asszitjából nyolcszor a norvég talált be. Az egy szezonon belüli asszisztrekordot (20) De Bruyne tartja Thierry Henryval egyetemben, öt meccse van idén megdönteni.

Minden idők egyik legnagyszerűbb irányítójaként nem csak a gólpasszokban jeleskedik, 64 gólja szintén pofás termés. De leginkább azért kell a legnagyobbak egyikeként szólni róla, mert világklasszisokra jellemzően, amikor igazán kell, akkor képes hátára venni csapatát. Ha csak az idei szezont vizsgáljuk, a két Arsenal elleni összecsapáson szinte egymaga gondoskodott arról, hogy a City nyerjen: februárban az Emiratesben góllal és gólpasszal járult hozzá a 3-1-es győzelemhez, néhány napja az Etihadban két góljával és az asszisztjával döntött. Valami elképesztő teljesítményt nyújtva. Ha bajnok lesz a City, márpedig nagyon úgy fest, a sikerből egy nagyobb szeletet feltétlenül megkövetel magnak De Bruyne a két csúcsrangadón bemutatott szuperprodukciójával.

De klasszikus irányító vagy tízes nélkül.

Az ősi rivális Manchester Unitednek megvan ez a típusú játékosa, ha úgy vesszük, mindjárt kettő is. Christian Eriksen Erik ten Hag irányítása alatt mélyebben játszik, Bruno Fernandes viszont rendre (vagy többnyire) betöltheti a szabadon játszó, az utolsó passzokért felelős, klasszikus támadó középpályás feladatkörét. Az a neki való szerep, abban képes lubickolni, kreativitását szabadjára engedni, akkor is, ha Eriksen hiányában, mélyebbről játszva is elég jól dobta támadásba az övéit. Az Aston Villa elleni győztes találatával megszerezte karrierje 100. bajnoki gólját – ki ne emlékezne az első négyre, a Serie B-s Novara színeiben…!

A Unitedben 42-nél jár, az pedig soha nem is volt kérdés, a megfelelő karmestere-e az egyre kevesebb hamis hanggal játszó zenekarnak, az már inkább, heves gesztikulációi, állandó nyavalygása, nem ritka színészkedései méltók-e a kapitányi szerephez (Harry Maguire távollétében a portugál karján feszül a szalag).

„Van úgy, hogy átlépek egy határt, ezt én magam is tudom – ismerte el nemrégiben a Sky Sportsnak adott interjújában. – Előfordul, mert meccsek közben nehezen kontrollálom az érzéseimet. De soha, senkivel szemben sem akarok tiszteletlen lenni. Én csak nyerni akarok. Ahogy mindenki más is. Én így élem meg ezt a játékot, ezzel a szenvedéllyel, így tudom a legjobbamat nyújtani. Hétéves korom óta így játszom, és nem akarok már változtatni rajta. A versenyszellem továbbra is él bennem, a legjobbamat akarom nyújtani, mindig erre ösztökélem magam. De másokkal szemben is azt várom el, hogy a legjobbjukat adják. Ha odaszólok egy csapattársamnak, az azért van, mert azt gondolom, képes annál jobbra is. Máskor meg dicsérek, csak azt kevesebbet mutatja a tévé.

Azt mutatják inkább, amikor széles kézmozdulatokkal magyarázok, de az nem egyenlő a nyafogással. Csupán egy kifejezésmódja az érzéseimnek. Az Old Traffordon 75 000 néző előtt nehéz meghallani a másikat, ezért van sokszor szükség a látványos gesztusokra.”

Szerencséjére nem csak a gesztusai látványosak, játéka szintén. És legalább annyira hatékony. Hogy mást ne mondjunk, 2020 februári bemutatkozása óta csak De Bruyne alakított ki több helyzetet (310-et) a Premier League-ben, mint ő (Fernandes 306-nál járt a Brighton elleni, hétközi bajnoki előtt). Idén alighanem egyéni csúcsot dönt: a 2020–2021-es idényben 95 lehetőséget teremtett a társaknak, az említett Brighton elleni „FA-kupa-visszavágó” előtt 92-nél járt már. De nagyjából ez is a dolga a tízesnek, amely posztról így vallott az ősszel: „A legfontosabb megtalálni az üres területeket, nevezhetjük azokat halott zónának, ahol senki sem vesz észre, így fogni sem tud. Ha mégis, azzal marad hely a pálya közepén, amit a társak bejátszhatnak. Ezeket a bizonyos halott zónákat szoktam játékvezetői zónának is nevezni, oda kell melléjük helyezkedni, elvégre a bírót senki sem fogja. Az edzők is sokszor oda terelik a vonalak közt játszó futballistákat, a befelé induló szélsőket vagy a visszalépő csatárokat.”

A tízesek kapcsán ugyancsak visszatérő kérdés, mennyire érdemes a ziccerpasszokat erőltetni, amikor egy szimplább átadással ugyancsak közelebb lehetne jutni a gólszerzéshez, mégha nem is olyan direkt mód. Fernandes kapcsán amúgy is rendre felvetődik, miért vállalja be annyiszor a kockázatos átadásokat.

„A lelátóról vagy a tévé előtt ülve könnyű azt mondani, miért nem ezt vagy azt a megoldást választom inkább. A meccseken azonban egy másodperced van dönteni. De oké, beszéljünk arról, hogyan játszom. Nézzük azt, amikor a középső védő felpasszolja nekem a labdát. Ott van a jobbhátvéd, akinek simán visszajátszhatom, de őt mindjárt hárman támadnák le. Mit csináltam akkor az úgynevezett egyszerű átadással? Elhelyeztem a saját térfelünkön egy bombát, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Úgyhogy nem nagyon érdekel, mit mondanak. Az én dolgom labdákkal etetni a csatárokat. Persze ha gyengébb egy szezon, mint a mi tavalyi idényünk volt, mindjárt megkapom, Bruno túlságosan is sok kockázatot vállal. De vehetjük az idei szezonkezdetet is. Kétszer kikaptunk, és senkit nem érdekelt, hogy milyen magas passzpontossággal játszottam. Akkor az volt a baj, hogy Bruno nem adott gólpasszt. Két héttel később a Southampton ellen alacsony passzhatékonysággal játszottam, nem is volt valami jó meccsem, de győztes gólt szereztem, és hallgathattam, hogy Bruno milyen szuperül játszott. Mindig lesz kritika, pláne, ha elvétem az átadást vagy kihagyok egy helyzetet, úgyhogy nem törődve ezekkel a megjegyzésekkel, úgy futballozom, ahogy az szerintem a csapat szempontjából a legkívánatosabb. És ez már nem is fog változni. Ha kockáztatok, azért teszem, mert úgy érzem, azzal jutunk előrébb.

Nem azért akarok ziccerpasszt adni, hogy több legyen az asszisztom, és jól mutasson a statisztikám, hanem hogy megnyerjük a meccset. Csak ez vezérel. Mindegy, hogy szerzek-e gólt, adok-e gólpasszt, a lényeg, hogy győzzünk.”

Fotó: Michael Cox

Idén a támadó középpályások márpedig azt bizonyítják, velük a csapatban könnyebb győzni, mint nélkülük, ami csak azért fontos megállapítás, mert volt idő, amikor afelé indult el a futball taktikai evolúciója, vagy mondjuk úgy, az volt a trend, hogy nincs is igazán szükség tízesekre. A 4–3–3-as játékrendszerben sokan úgy vélték, kell egy regista, a labdabiztos, nagyszerűen passzoló mélységi szervező, a hatos, és ha mellé betolunk két box-to-box nyolcast, valamint ott a három támadó, a csapat tökéletesen működik. És van is persze példa a felfogás helyességére, elég csak a már említett Liverpoolt és sikereit citálni.

Lehet azonban a 4–3–3-at irányító típusú támadó középpályással is játszani – ahogy azt az Arsenal teszi Martin Ödegaard-ral a csapatban. És milyen jó nekünk, a szépségre fogékony futballrajongóknak, hogy vannak még Ödegaard-ok (meg Fernandesek és De Bruynék). Mert mégiscsak bennük van meg a finomság, ötletesség, váratlan megoldás, ami a futballt a világ egyik legcsodálatosabb játékává varázsolja. És úgy ejt bennünket például Ödegaard ámulatba, hogy közben a kulimunkát sem rest elvégezni.

Ennyiben feltétlenül megváltozott a tízes poszt: letámadni, nyomás alatt tartani az ellenfelet, labdát szerezni, szerelni ugyanúgy feladata a támadó középpályásnak, mint bárki másnak a csapatból, Ödegaard történetesen ebben sem rossz: az egész Premier League-ben ő szerezte a legtöbb labdát a támadóharmadban! Emellett az Arsenalban övé a legtöbb lövés, a tizenhatoson belülre bepasszolt labda, Saka mögött a második legtöbb helyzetet teremti – amiken persze meg sem lepődünk, mondhatni ez a tízes dolga.

Fotó: Getty Images

A szerepkör átalakulását jelzi azonban, hogy az említett magasan megszerzett labdák számában és a futómennyiségben is Ödegaard a legjobb, persze mint azt a nemrégiben róla közölt portrénkban jeleztük, sosem volt neki büdös a munka, sőt. Úgy írta csak alá szerződését a Strömsgodsetben, hogy kikötötte, annyit edzhet, amennyit csak akar. Azért volt rá szükség, mert a fiziók az esetleges sérüléstől tartva, némi pihenőt előírtak volna a tini tehetségnek, neki azonban eszében sem volt visszavenni. Egyre jobb akart lenni, ehhez pedig úgy érezte, egyre többet és többet kell dolgoznia. Így jutott el oda, hogy a szezon egyik leglátványosabb teljesítményét nyújtó Arsenal ünnepelt karmestere.