„Csöpi, jövő héten már Lisztes játszik a helyeden!”

Lisztes Krisztián (1976) már legénytollas korában beszédtéma volt a felnőtt öltözőben is, érkezését bőven megelőzte a híre. A Fradi serdülő csapatából is kitűnt, ha valaki még csak hallott róla, azonnal tudta, bizonyára az a vékonydongájú, göndör hajú srác az, egyből kiszúrták a pályán. Könnyed mozgása, labdabiztossága, passzpontossága messze átlagon felüli volt, összetéveszthetetlen tehetségnek mutatkozott, már kisgyerekként.

„Amikor Lacival, a bátyámmal a bé­kásmegyeri dühöngő betonos pályáján egy az egyben játszottunk, egy idő múlva azt mondta, elege van, nem játszik velem többet” – mondta erről már a visszavonulása után. „De nem gondoltam arra, hogy ez azért lenne, mert annyira ügyes lennék. Nem hittem ilyesmit magamról. Akkor sem, amikor a két és fél évvel idősebb bátyám osztálytársai szóltak, játsszak már az ő csapatukban” – emlékezett vissza Lisztes.

camera_alt(Forrás: magicalmagyars.blog.hu)

Kisiskolásként zöld-fehérben

Nyolcévesen elveszítette az édesapját, édesanyjuk egyedül nevelte fel őket a bátyjával, nehéz körülmények között. Onnantól kezdve kizárólag a labdarúgás érdekelte, tudatos életcéljaként és bizonyára terápiás jelleggel is a futballpályán akarta tölteni a lehető legtöbb időt. Kilenc esztendős volt, amikor a Fradi lecsapott rá, az iskolai csapatából magaslott ki a Vilezsál-kupán. A serdülőben Kaszás Pál volt az edzője, aki afféle apapótló szerepet is betöltött a kiskamasz életében; s mellette a társak szülei is támogatták, ha egy új pár stoplisra vagy éppen a soron következő külföldi túrára valót kellett összedobni.

„Hollandia, Németország, Skandinávia, akkor már sok tornán vettünk részt. És volt, ahonnan a legjobb játékosnak járó díjjal tértem haza. De hogy sikeres leszek, válogatott, igazi futballista, azt nem hittem volna még akkor sem. Igaz, csak játszani akartam, nem volt B-tervem. Az élet, gondolom, megoldotta volna, ha nem lesz belőlem profi labdarúgó, de más elképzelésem nem volt.”

17 évesen már meccseket döntött el az élvonalban

Ahogy kamaszodott, egyre többet cikkeztek róla, a nagy tehetségű tinédzsert 1993-ban, 17 évesen vette a nagycsapathoz Nyilasi Tibor vezetőedző.

Egy nagykanizsai edzőmeccsen két góllal jelentkezett be az irányító posztján brillírozó „Kicsi”, nem sokkal ezután azonban a Fradi bejelentette, hogy szerződteti Détári Lajost, aki a BVSC elleni bajnokin (5–1) parádés játékkal mutatkozott be.

Az NB I-es tűzkeresztségen 1993. október 30-án esett át a Csepel elleni mérkőzésen, a 76. percben lépett pályára az Üllői úton, 3–0-ás állásnál. Lisztes azonnal megvillantotta a tehetségét, egy testcsel után a labda átlépésével az egész csepeli védelmet felültette, így teremtve gólhelyzetet Lipcsei számára, akinek lövését azonban az ellenfél kapusa, bizonyos Hajdu Attila védeni tudta. Nem akármilyen Fradiba csöppent a „Kicsi”, az ominózus októberi végi napon így álltak fel a zöld-fehérek: Szeiler – Telek – Simon, Hrutka – Páling, Lipcsei, Détári, Szekeres T. – Wukovics, Kovács J., Cigan.

„Szerencsém volt. Hallottam, hogy nem sokkal korábban voltak idősebb, nagy te­kintélyű játékosok, akik nem kedvelték a fiatalokat, szívatták őket, nem köszöntek vissza, enyhén szólva sem könnyítették meg a beilleszkedést. Ez a Fradi már más volt: mindenki szeretettel fogadott, egy rossz szót sem szólt senki, nem éreztették, hogy én még gyerek vagyok: segítettek, biz­tattak. Befogadó, összetartó kö­zösség alakult ki, pedig a ma már divatos csapatépítő tréningekről még csak nem is hallottunk. Ilyen személyiségek alkották a keretet” – anekdotázott a kezdetekről Lisztes.

Nem véletlenül uralta a Ferencváros a kilencvenes évek első felét – öt év alatt három bajnoki cím, négy kupagyőzelem és persze a felejthetetlen BL-csoportkör 1995 őszén – a kiváló játékosok és edzők mellett az igazi fradizmus fanatizálta csapategységből született eredmények voltak ezek elsősorban.

Détári hirtelen távozása után (Döme a Genoába igazolt) egyre több lehetőség adatott neki, és ő élt is vele. A második meccsén már kezdett, a harmadikon pedig december elején a Debrecen ellen, a hóval borított Üllői úti pályán megszerezte első élvonalbeli gólját – és egyúttal az első kiállításán is átesett. A félidő végén Lipcsei szöktette, Kondás Elemér, a vendégek védője nem tudta szerelni, a debreceni kapus, Horváth Béla hiába vetődött, Lisztes Krisztián vezetést szerzett a csapatának. A 62. percben egy Horváthról kipattanó labdát próbált elérni, de a havas talajon elcsúszva a játékszer helyett egy debreceni védőt talált el, Puhl Sándor játékvezető pedig sárga lapot adott neki, immár a másodikat a találkozón. Az utolsó fél órát az öltözőben kattogva töltötte: vajon a győztes gól szerzője vagy bűnbak lesz?

„Végül nyertünk, az én gólommal, még­sem tudtam felhőtlenül örülni. Ahogy jöt­tek be a többiek, én csak azt tudtam mon­dani, elnézést, nem akartam, sajnálom. Ne törődj vele, nyugtattak a többiek, győztünk. Megesik az ilyesmi, mondta Nyíl, de legkö­zelebb vegyél fel korcsolyát…”

Válogatottság, BL-főtábla, olimpia

1994 októberében a felnőttválogatottban is bemutatkozott, egy Németország elleni barátságos mérkőzésen (0–0). Mészöly Kálmán szövetségi kapitány a találkozó 67. percében küldte pályára az akkor 18 éves Lisztest, Klausz László cseréjeként.

„Stuttgartban Fredi Bobiccsal emleget­tük azt a meccset, ő is aznap volt először válogatott. Emlékszem, Bobicot Lipcsei Péter őrizte, mondtam Fredinek, persze hogy nem rúgtál gólt… Az volt Péter hu­szonötödik válogatott mérkőzése, szóval jó emlékezni rá.”

A következő mérföldkő 1995 és a Bajnokok Ligája; az Anderlecht elleni selejtező mindkét góljából kivette a részét: Brüsszelben (0–1) győztes gólpasszt adott Zoran Kunticsnak, a budapesti visszavágón (1–1) pedig az ő passza után Kuntics készített elő Goran Kopunovicsnak, így szerzett vezetést a Fradi. Az akkor még 16 csapatos főtáblán a Ferenváros első BL-gólját is Lisztes lőtte Zürichben, azon a Grasshoppers elleni legendás találkozón (0–3), amely mindenkinek Vincze Ottó káprázatos duplája miatt oly emlékezetes. A svájciaknak a hazai meccsen is betalált, és a csapat egyik legjobbja volt a csoportkörben. A Real Madrid és az Ajax Amszterdam elleni mérkőzéseken is kimagaslóan futballozott, persze nem csak ő, az egész csapat, az elmúlt évtizedek legnagyobb nemzetközi teljesítménye volt a BL adott évadbeli legnehezebb négyesében való helytállásuk. Annak a Fradinak a sebességéhez és technikai tudásához hasonlót azóta sem nagyon láttunk magyar csapattól – a két 21. századi Európa-bajnoki szereplésünk, és néhány ferencvárosi El-mérkőzés kivételével. Lisztes Krisztián ennek a csapatnak volt a vezéregyénisége, és későbbi nyugat-európai karrierjét is alighanem ezen az őszön biztosította be.

camera_altA Ferencváros 1995-1996-os bajnokcsapata (Forrás: Fradi.hu)

1996 is emblematikus éve volt, hiszen Magyarország olimpiai válogatottja (1972 óta először és mindmáig utoljára) kvalifikált az atlantai ötkarikás játékokra. Lisztesék ugyan csoportutolsók lettek Brazília, Nigéria és Japán mögött (Nigéria meg is nyerte az olimpiát, a brazilok meg bronzérmesek voltak), mégis azóta is jó szájízzel emlékezünk arra a csapatra és generációra, amely Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Portugália mellett ötödik európai országként utazhatott a tengeren túlra.

Húszévesen a Bundesligában

Ralf Rangnick, a VfB Stuttgart utánpótlás-igazgatója már 1992-ben felfigyelt Lisztesre (egy helyi ifjúsági teremtornán szúrta ki a fiatal tehetséget, amelyet a Ferencváros megnyert, és ő lett a torna legjobb játékosa), Lisztes azonban akkor még maradni akart.

„Érdekelt a lehetőség, igaz, túl fiatal voltam még. Hezitáltam, de végül a Ferencvárosban maradtam, és nem bántam meg.

Naná, hiszen itthon bajnok lett és a BL csapat egyik hőse!

A sváb klubnál is résen voltak, folyamatosan követték Krisztiánt, a VfB a pályaedzőjét küldte Budapestre, hogy az FTC–Videoton bajnokin vegye szemügyre a játékost. A látottakkal elégedett másodedző egy elegáns budavári étterembe invitálta vacsorázni a középpályást és nem teketóriázott: „Nagyon tehetséges vagy, Krisztián, gyere, igazolj hozzánk! Nálunk még jobb lehetsz, igazi, nagy fut­ballista válhat belőled a Bundesligában.” Az ominózus stuttgarti másodedzőt Bernd Storcknak hívták…

A szerződés megköttetett, de Lisztes a két klub megállapodása szerint az 1996-97-es szezonra még maradt (volna) a zöld-fehéreknél. De a Ferencvárosnál nem Lisztes (és a Fradi-család) elképzelései szerint alakultak a dolgok, a BL-kvalifikációt elbukták a svéd bajnok Göteborg ellenében, és Novák Dezső vezetőedzőt menesztették. Az UEFA-kupában folytathatta a Fradi, az Olympiakosz kiejtése után a Newcastle United következett, ekkor már Varga Zoltán ült az FTC kispadján; a 3–2-es hazai győzelemből Lisztes 2 góllal vette ki a részét, a mérkőzés legjobbja volt. A visszavágón viszont már nem léphetett színre. Az irányító ugyanis évek óta küszködött a bokájával, vélhetően a még gyerekként betonon, salakon, rossz minőségű földes talajon eltöltött temérdek játékidő kezdhette ki az ízületeit és a szalagjait. Tulajdonképpen egész addigi pályafutása során küszködött ezzel, de akkora kezdett elfajulni a helyzet igazán. Meccs előtt injekció, utána orvosi és masszőri kezelés, ezek voltak a lassan rutinná lett „kúra” metódusai.

Lisztes a St. James’ Parkban is játszani akart, „összedrótozva”, lenyelve a fájdalmakat, ahogy már oly sokszor. A mérkőzés előtti napon edzés közben Varga a hogyléte felől érdeklődött, a Fradi klasszisa pedig jelezte, hogy fáj, de már megszokta, holnapra rendben lesz az a boka. Új edzője azonban úgy vélte, játékosa előre kifogásokat keres és nem küldte pályára. A Fradi egy kínos 4–0-val búcsúzott Európától, Lisztest pedig már decemberben „visszahívta” a Stuttgart.

A sváboknál négy és fél évet húzott le, ám korántsem idillikus körülmények között, már, ami a futballt magát illeti.

Érkezésekor a Bundesliga egyik legjobb csapata volt a VfB, Lisztes posztján a bolgár világklasszis, Kraszimir Balakov játszott, elöl Bobic és a brazil Giovane Elber, ők voltak a mágikus háromszög (Das Magische Dreieck), a szédületes támadótrió. A német sajtó már az új Détárit láttatta a karmesterben, a Bild című bulvárújság (Németország máig legnagyobb példányszámú napilapja) egyenesen a magyar Maradonaként emlegette. Lisztes 1997. február 22-én a Karlsruhe elleni találkozón debütált csereként, az első gólját a 1. FC Köln elleni idegenbeli bajnokin (1–5) szerezte meg március 11-én: mindössze három perce volt a pályán, amikor a 89. percben betalált. Március 27-én, az 1860 München ellen kezdett először, de a félidőben lecserélte Joachim Löw. Lisztes (eleinte) kicsit visszavontabb szerepkörben a védekező középpályást játszó Zvonimir Soldo és Balakov között játszott, és bár rendre jól teljesített, ha bizalmat kapott, nem tudott alapemberré válni. 1997-ben Német Kupát nyert a Stuttgart (Lisztes nem lépett pályára a döntőben), viszont egy évvel később a KEK-meneteléshez már hozzá tudott szólni, az elődöntő első felvonásán Stuttgartban (2–1) Bobic győztes gólját egy pazar csel után ő készítette elő. A visszavágón (0–1) és a Chelsea elleni döntőben sem kapott lehetőséget, a kispadról nézte végig, ahogy az angolok Gianfranco Zola góljával megnyerik a trófeát.

camera_alt(Forrás: Stuttgarter Zeitung)

„Nyilván jó lett volna pályára lépni mindkét döntőben, saj­nos nem így alakult. De nem keseredhettem el: dolgoztam, bár nem volt könnyű az élet. Néha úgy éreztem, nagyon ma­gamra vagyok utalva, és bizony eszembe jutott, könnyebb volt a Fradiban… Ám amint azon merengtem, hogy haza kellene jönni, mindig arra jutottam, akármennyi gólt rúghatok ott­hon, akármennyi bajnoki cí­mem lehet, a szurkolók joggal legyintenek majd: igen, itthon sikeres, de mire vitte odakint? Így hát maradtam, és ott, a Bundesligában akartam meg­mutatni, mennyit érek.”

Közben a Stuttgart szép lassan szétesett. Elber már 1997-ben a Bayern Münchenbe igazolt, majd 1999-ben Bobic is távozott a Borussia Dortmundhoz, így a mágikus háromszögből csak Balakov maradt hírmondónak. Lisztes első másfél szezonjában összesen 26 mérkőzésen játszhatott, mindkét idény végén negyedik lett a csapat. A következő két szezonban (1998-1999, 1999-2000) már meghatározó játékossá vált, 31 illetve 29 találkozó adatott neki, időközben azonban beleszürkültek a mezőnybe. 1999-ben csupán a tizenegyedikek, majd egy év múlva a nyolcadikak lettek a végelszámolásnál. Az új évezred első Bundesliga-évada Lisztes utolsó stuttgarti idénye lett, akkor már a kiesés réme fenyegetett Baden-Württemberg tartomány fővárosában, amikor is Felix Magath érkezett a svábok kispadjára.

„Tulajdonképpen hozzám sem szólt. Addig huszonkét for­dulóban húsz meccsen játszot­tam, ám amint Magath átvette a csapatot, már csak háromszor léphettem pályára. Edzettem, csináltam a dolgom, de miután hetekig nem játszottam, meg­kérdeztem tőle: mit kellene más­képp csinálnom, hogy játszhas­sak? Mintha a legjobb barátja és kedvenc játékosa lennék, úgy válaszolt: jaj de jó, hogy beszélgetünk, épp ezt tervezte ő is! És agyondicsért: nagyon jól edzel, nincsen semmi baj, minden rendben. Hétvégén kezdő vol­tam. Ez így megy? Na, nem baj, gondoltam, hajtottam, ahogy bírtam, a játék sem volt rossz, a legjobb osztályzatot kaptam a Kicker sportlaptól, gondoltam, beszélgethettünk volna koráb­ban is… A következő meccsen aztán a keretben sem voltam. Akkor már tudtam, hogy más esélyt kell keresnem. És bár Ma­gath végül bent tartotta a csa­patot, úgy éreztem, eljött az idő, hogy klubot váltsak” – emlékezett vissza Lisztes az utolsó stuttgarti időkre.

Karrier-csúcspont – majd kegyetlen sorscsapás Brémában

2001 nyarán a Werder Bremenhez igazolt, ahol újra rendszeresen játszott, az első két szezonjában egyaránt hatodik lett Lisztes a Weser-parti csapattal: 29, illetve 31 mérkőzésen léphetett pályára. Megtalálta a számítását, jobb oldali középpályásként lett a klub alapembere. Aztán a harmadik brémai évadjában, a 2003-04-es idény minden előjel nélkül váratlanul jól sikerült az észak-nyugat németországi kikötővárosban: a Werder bajnok és kupagyőztes lett, és a liga talán leglátványosabb fociját prezentálta hétről-hétre. Thomas Schaaf vezetőedző alapcsapatában Andreas Reinke állt a kapuban, a védelem bal oldalán többnyire Christian Schulz játszott, középen a francia Valérien Ismael és a szerb Mladen Krsztajics, míg a jobb bekk a kanadai Paul Stalteri volt. A máig emlékezetes rombusz alakzatú középpályán Frank Baumann szűrt, a bal oldalon Fabian Ernst, a jobb szárnyon Lisztes játszott, a francia Európa-bajnok Johan Micoud irányított, a két ék pedig a brazil Aílton és a horvát Ivan Klasnic volt. Minőségi cserének még ott volt a 33-szoros német válogatott Tim Borowski, és a 2004-es Eb-t a görögökkel hatalmas meglepetésre megnyerő Angelosz Hariszteasz is.

Nem semmi sora, és még annál is szebb és eredményesebb játéka volt a Werdernek, Lisztes élete legjobb szezonja azonban drámai fordulatot tartogatott a végére.

2004 áprilisában, a 30. fordulóban a VfL Bochum elleni mérkőzésen egy teljesen ártalmatlan szituációt követően rosszul esett, és keresztszalag-szakadást szenvedett. A bajnokavatón már ott állt az ünnepi emelvényen – mankóra támaszkodva – de a mámoros pillanatok hamar tovaszálltak. Sem a műtétei (hatszor operálták meg összesen a térdét az évek során!), sem a rehabilitációs folyamat nem sikerült jól, Lisztes soha többet nem volt a régi. Egy év kihagyás után térhetett vissza, 2005 áprilisában (az volt a 200. Bundesliga fellépése), de azon kívül már csak egyszer ölthette magára a Bremen zöld-fehér mezét.

„Világos volt, hogy nem az igazi a lábam. Amint elkezdtem edzeni, újra és újra begyulladt, bedagadt, bevizesedett. Talán a rehabili­tációs szakemberek sem voltak a helyzet magaslatán, noha én még fájdalmat éreztem, ők már az erőnléti edzőhöz küldtek, aki, miután úgy értesült, hogy telje­sen rendben vagyok, nem adott felmentést a tesztfutás alól. Tizen­hétszer négyszáz méter – csillago­kat láttam közben. Nem akartam nemet mondani, úgy voltam vele, sok idő eltelt, sokat erősítettem a lábam, a combom, már jónak kellene lennie… Nem volt az.”

camera_alt(Forrás: Transfermarkt.com)

A szerződése lejárt, a sérülése miatt szóba sem került a hosszabbítás – viszont így ingyen mehetett a Borussia Mönchengladbach-hoz, ahol mindössze öt meccset kapott a sorstól a 2005-2006-os szezon elején, a térde egyszerűen nem bírta a terhelést. Két és fél éves kálvária következett, de Lisztes nem adta fel, futballozni akart, mindenáron.

„Hogy mi tartotta bennem a lelket ilyen hosszú időn keresz­tül? Amíg gyógytornára jártam, betöltöttem a harmincat, és úgy éreztem, nem érhet véget így a pályafutásom. Sokat kínlódtam, de a futball iránti rajongásomat semmi sem változtathatta meg. Vissza akartam térni, edzésre akartam járni, passzolni, gólt lőni… Ez adott erőt a lábadozás hosszú hónapjai alatt” – vallotta a legnehezebb időkről.

Legközelebb 2008-ban(!) a másodosztályban küszködő Ferencvárosban lépett újra pályára, de mint ismeretes, akkor még nem sikerült a feljutás. Lisztes távozott is, a nevelőegyesülete után még a REAC, a német másodosztályban szereplő Hansa Rostock, a Paks, a Vasas, megint a Ferencváros, majd a Szeged játékosa volt, pályafutását végül a Soroksár csapatánál fejezte be 2015-ben.

Lisztes Krisztián a rendszerváltozás utáni magyar labdarúgás történetének egyik legnagyobb tehetsége és sokkal többre is vitte, mint a legtöbb külföldre igazolt talentumunk: német bajnok és kétszeres kupagyőztes lett, 206 Bundesliga-mérkőzésén 20 gólt és 30 gólpasszt jegyzett.

Aztán 28 évesen (a legjobb korban!), az addig szépen kerekedő karrierje nemhogy megtört, de érdemben sajnos véget is ért. A keresztszalag-szakadás egy nagyon súlyos sérülés, de nagyon jó eséllyel teljesen fel lehet belőle épülni. Az az inkompetencia pedig egészen hajmeresztő, ahogyan a rehabilitációját Brémában kezelték. Lisztes nagy pechje az is, hogy éppen az aktív éveiben volt a leggyengébb a nemzeti csapatunk, így 49 válogatott meccsén a 9 gólja mellett többnyire csak kudarcok jutottak neki osztályrészül.

camera_alt(Forrás: fradi.hu)

Reméljük fia, ifjabb Lisztes Krisztián szerencsésebb lesz nála, és hozzá hasonló lendülettel tud tovább fejlődni töréspontok, és főleg jelentősebb sérülések nélkül. A hasonlóság apa és fiú között kísérteties, és nemcsak a vonásaikat, hanem a labdához való viszonyt, a sebességet, a robbanékonyságot illetően is. A potenciál tehát bőven megvan benne, egy gördülékeny és kiteljesedett Lisztes Krisztián-pályaív pedig nemcsak a Ferencváros, hanem az egész honi labdarúgás üdvére volna.

Kiemelt fotó: magicalmagyars.blog.hu