Dublini focisták

Kétezer-tizennyolcban volt szerencsém olvasni James Joyce korai művét, a Dublini embereket (Dubliners), mely alapjául szolgált aztán a világ egyik legjobb regényének, az Ulyssesnek, ezt pedig idén olvastam el. Így érett meg a gondolat, hogy bár a nagy műben futballról közvetlenül nincs szó – lóversenyről annál inkább... –, érdemes volna a nagy író kapcsán foglalkozni legalább egy cikk erejéig az ír labdarúgással. Joyce szellemisége igazán összeillik az ír Premier League múltjával és jelenével, a hétköznapok első látásra talán szürkének, jelentéktelennek tűnő, mégis észbontóan érdekes figuráival, akik nem klasszikus „hősök”, sztárok, mégis rajtuk keresztül érthető meg az élet (és benne a foci) valódi lényege, a közösség élménye és működése, melyet bizonyos ellenhatások az utóbbi évtizedekben köztudomásúlag háttérbe szorítottak. 

Történelmi párhuzamok

Joyce 1882-ben látta meg a napvilágot Dublinban, éppen abban az évben, amikor megalakult az ír válogatott – még belfasti székhellyel, hiszen akkortájt az egész ír sziget angol elnyomás alatt senyvedett. A híres dublini Bohemian FC-t 1890-ben alapították meg a lelkes helyi focirajongók, a város másik neves klubját, a Shamrock Roverst pedig 1901-ben. A Joyce-féle Dublini emberek 1914-ben jelent meg, ekkor kezdte írni az Ulyssest, melynek első kiadása 1922-ben került az olvasóközönség elé.

Pár hónappal korábban, 1921-ben szétvált Észak-Írország és az Ír Szabad Állam, melyet ma Ír Köztársaságként ismerünk. Azzal a lendülettel, 1921. szeptember 17. és december 17. között megrendezték az első League of Irelandet, a szabad ír focibajnokságok történetének legelső idényét. Ezen nyolc dublini együttes vett részt, győztese pedig a St. James's Gate csapata lett, mely a St. James's Gate Brewery, egy bizonyos Arthur Guinness azóta méltán világhírűvé vált sörfőzdéjének munkásaiból formálódott. A későbbi 11-szeres bajnok Bohemian FC ezt a sporttörténeti jelentőségű idényt a táblázat második helyén zárta.

A Bohemian ma is a nevezetes Daylmount Parkban játssza hazai mérkőzéseit, azon a pályán, ahol Írország és Magyarország futballválogatottja először találkozott: 1934 decemberében Dublinban az az évi világbajnokságon is részt vett magyar csapat 4–2-re legyőzte vendéglátóit. Azon a mérkőzésen játszott a korszak ír csatárcsillaga, Paddy Moore is, aki ’34 tavaszán világbajnoki selejtezőn egymaga négy gólt szerzett ugyanezen a pályán Belgium válogatottja ellen, majd Amszterdamban Hollandia nemzeti csapatának kapuját is bevette.

A 41 évesen elhunyt Moore tragikus sorsa nem éppen egyedi jelenség a dubliniak körében, fia úgy jellemezte, tehetsége Cristiano Ronaldóéhoz volt mérhető, ugyanakkor legalább akkora szeszkazán volt, mint az 59 évesen, szintén alkoholizmusa következtében elhalálozott George Best.

Ebben is könnyű meglátni a párhuzamot az Ulysses cselekményének egyik fontos részletével, Paddy Dignam temetésével, aki a történet szerint szintén hirtelen és viszonylag fiatalon szenderült jobblétre, miután addigi élete jelentős részét a helyi pubokban töltötte...

Paddy Moore hatása hazája és a világ futballjára mindenesetre tartósnak bizonyult, hiszen a ’40-es években edzősködve ő fedezte fel Ronnie Whelant, a ’60-as évek ír focijának meghatározó szereplőjét, aki aztán apaként továbbadta a lángot: fia, ifjabb Ronnie Whelan a ’80-as években a Liverpool élő legendája lett, hatszoros angol bajnok, háromszoros FA- és szintén háromszoros Ligakupa-győztes, valamint – két másik ír válogatott labdarúgóval, Lawrensonnal és Robinsonnal együtt – a Bajnokcsapatok Európa-kupájának 1984-es győztese.

None

Profi utódok

Dublin városa adta a nemzetnek és a világ labdarúgásának Robbie Keane-t is, aki 146 mérkőzésen elért 68 góljával a meccsek és a találatok tekintetében is csúcstartó az ír válogatott történetében. A június 8-án Budapesten pályára lépett, gól nélküli döntetlent elért nemzeti csapat szövetségi kapitánya, Stephen Kenny, és az általa pályára küldött játékosok közül fél tucatnyian szintén dubliniek: Matt Doherty, Troy Parrott (mindketten a Tottenham Hotspur labdarúgói), Dara O’Shea (West Bromwich Albion), Jason Knight (Derby County), és Andrew Omobamidele (Norwich City) pályafutásában közös pont, hogy még gyerekként neves angol klubok akadémiáira kerültek, hogy ott tanulják ki a futball tudományát

– mégsem ők számítanak a legértékesebb, legtehetségesebb ír játékosnak jelenleg, hanem a magyar válogatott ellen kezdőkapusként pályára lépett Gavin Okeroghene Bazunu, a Manchester City légiósa.

Márpedig a nigériai származású, de már Dublinban született Bazunu annál a Shamrock Roversnél nevelkedett, amely cikkünk írásának pillanatában címvédőként vezeti az ír Premier League-et (a csapat 2020-ban veretlenül, nagy fölénnyel nyerte a világjárvány miatt kétfordulósra rövidített bajnokságot). Emlékeztetőül, a felnőtt válogatottban idén debütált Bazunu a 2018-as világbajnokság idején, 16 esztendősen robbant be a köztudatba, az ír futballistákat előszeretettel alkalmazó Manchester City-nél tovább pallérozódva pedig – egy másik dubliner, a védő Richard Dunne a 2000-es években egymás után négyszer nyerte el a klubnál az Év Játékosa díjat – a következő két évtized meghatározó kapuvédője lehet nemzeti, de akár világszinten is.

None

Visszatérők és helyben maradók

Mivel az ír liga aktuális UEFA-együtthatója szerint az 55 számon tartott európai bajnokságból mindössze a 37. helyet foglalja el a rangsorban, a profi focikarrierre vágyó tehetséges írek fiatalon, vagy egyenesen gyerekként elhagyják az országot – persze jól megválogatva, hová szerződnek. Nevezetes például a korábbi válogatott védő, Alan Maybury esete. Ő volt az első ír labdarúgó, akinek a glasgow-i Rangers ifiszerződést ajánlott, Maybury nem fogadta el a protestáns ajánlatot, inkább a Leeds Unitednél kezdte meg profi karrierjét.

Az éllovas Shamrock jelenlegi trénere, a 36 esztendős Stephen Bradley, miközben a 14 év alattiaktól az U21-ig végigjárta a korosztályos válogatottakat, az Arsenal FC-nél futballozott, középpályásként a tartalékcsapat kapitányává küzdötte fel magát, az első csapatba azonban sosem került be. Pontosan öt éve irányítja a Roverst, 2019-ben országos kupagyőzelmet, tavaly pedig bajnoki címet ünnepelhetett a csapattal. Együttesében bőven akadnak, akik vele ellentétben megjárták a magasabb szinteket, a rutinos Joey O’Brienre a Bolton Wanderers és a West Ham United védőjeként is emlékezhetünk az angol Premier League-ből, Chris McCann a Burnley FC-vel járta meg a PL-t, hogy aztán 2018-ban a Major League Soccerben az Atlanta United középpályásaként alaposan kivegye a részét a csapat amerikai bajnoki címéből. A még mindig fiatal, 27 esztendős támadó, Graham Burke pedig az Aston Villánál tanulta meg a sportág alapjait.

Egyéni döntés, ambíció kérdése is, ki milyen utat választ magának: a csatár Anthony Stokes Dublinból indulva az Arsenal utánpótlásánál nevelkedett, angol és skót sztárcsapatok után sorsa Ciprusra, Törökországba, majd Iránba vezérelte, ír játékosként tavaly az Ázsiai Bajnokok Ligájában  is pályára lépett a Perszepolisz FC színeiben, például a világbajnoki ezüstérmes Mario Mandzsukiccsal szemben.

A világjáró Stokeshoz képest viszont a Shamrock közönségkedvenc támadója, a 31 éves Aaron Greene sosem hagyta el az ír ligát, közelít 350. meccséhez a szigeten. Akadnak aztán, akik elindulnak ugyan Dublinból, de idő előtt térnek vissza. A Bohemians balhátvédje, Tyreke Wilson tehetséges utánpótlás-válogatott játékosként 2016 tavaszától a tavalyi év elejéig a Manchester City korosztályos csapatainál tanult, idén tavassszal, 21 évesen aztán (talán csak ideiglenesen) hazatért a Bohshoz. A csapat 24 éves kapusa, James Talbot 2013 nyarán került a Sunderlandhez, azon az őszön az U17-es válogatott kapuját is védte, 2018-ban viszont az angol klub lemondott a szolgálatairól. Tavaly előtt tért haza a Bohemianshez, melynek színeiben annyira jól védett, hogy 2015 ősze után (amikor az U19-esek kapuját őrizte) ismét meghívót kapott a válogatottba, ezúttal már a felnőttek közé, az Európa-bajnoki selejtezőkre.

Irigylésre méltó tehát az egyszeri dublini focidrukker helyzete, hiszen nem kell elhagynia a várost ahhoz, hogy leendő, vagy egykori profikat, ragyogó tehetségeket, és komoly rutinnal felvértezett klasszisokat lásson, de talán nem is ez a lényeg. Ha Joyce Ulyssese nyomán az Európa-bajnokságon villogó Cristiano Ronaldo, vagy a Copa Américán vitézkedő Lionel Messi helyett a hétköznapi emberekre, a helyi közösségekre és sportélményekre vetjük tekintetünket, közelebb juthatunk a megértéshez, legyen szó futballról, vagy szinte bármi másról.

Kiemelt fotó: A 31 esztendős csatár, Aaron Greene (Shamrock Rovers) sosem hagyta el az ír ligát (forrás: Irish Mirror)