Egy spártai az athéniak élén: Álvaro Arbeloa és madridi művészei

Ha rosszindulatúak akarunk lenni, hozzá hű bábot ültetett le Florentino Pérez a madridi kispadra, ha megengedőbbek, azt mondhatjuk: a prezident intelligensen felmérte, az elmúlt hónapok viharos edző-játékos viszonya után érdemes valaki olyannak adni a marsallbotot, aki kevésbé kemény kézzel, annál több empátiával irányítja méregdrága játékosait, jól tudva, hol a helye. Arbeloa alighanem tudja. Azt is, hogy mint intézmény, mit jelent a Madrid, ahova épp Pérez elnök vitte még 2001-ben. Rövid La Coruna-i és liverpooli „közjáték” után 2016-ban intett búcsút a Bernabéunak, de elköszönése napján sem felejtett el szeretett elnökéről megemlékezni, akinek az alábbi üzenettel ajándékozta oda mezét: 

„A prezidentnek, mert ön hozott ide tizenöt évvel ezelőtt. Amikor távozott, távoztam én is, 2009-ben pedig ön hozott engem haza. Már csak ezért is örök hálával tartozom.”

Ez az „apa-fiú” kapcsolat most kispadot ért Arbeloának, aki a háláját a kínos Király-kupa-kiesés után a Monaco elleni 6–1-gyel kezdte el kifejezni. Hogy aztán az ugyancsak évtizedekre visszanyúló barátságát Xabi Alonsóval mennyire sínyli meg kinevezése, hogy az országos cimbora még ki sem hűlt helyére ült le, más kérdés. A két tűz közé keveredő Arbeloa persze igyekezett mindenkit megnyugtatni.

„Tegnap hosszasan beszélgettem Xabival – mondta a bemutatkozó sajtókonferenciáján. – Mindenki előtt ismert a kapcsolatunk, hogy mennyire nagyra tartom, ami kölcsönös, és így is marad. Nem akart az utamba állni, minden jót kívánt, ahogy én is tettem volna fordított esetben. Mindketten tudjuk, a mi barátságunk sokkal mélyebb annál, hogy ártson neki ez a helyzet.”

Xabi Alonso három éve játszott már Liverpoolban, amikor 2007-ben Arbeloa oda igazolt, két év múltán pedig együtt szerződtek a Realba, amelyben újabb öt évet húztak le együtt. Arbeloa további két évet maradt, majd egy évet futballozott még a West Hamben azt követően, hogy elköszönt a Bernabéutól. 

Mindig is harcias típus volt, megalkudni nem tudott, és sosem ijedt meg: a pillanat hevében a csapattárs, egyben liverpooli legenda Jamie Carragherrel is simán összeszólalkozott a pályán, de mindig a klubérdek vezérelte. Akkor is, amikor Iker Casillas rótta fel neki, hogy a José Mourinhóval kialakult zajos vitájában nem állt mellé. Az edzője iránti lojalitása nem engedte. Ahogy az olykor eldurvuló párviadalaiba is a Real-címert védve ment bele: akár ha David Villa ellen küzdött az El Clásicón, akár ha Diego Costával valamely madridi derbin. 34 évesen, a sérülésektől barázdált londoni szezonja után hagyott fel az aktív futballal.

Amikor visszatért Madridba, előbb a klub TV-csatornájának szakkommentátora lett – újságírásból egyetemi diplomát szerzett időközben –, majd a klub nagykövete, aztán az U13-mal indítva az utánpótlásedzője, mígnem tavaly nyáron megkapta a Real Madrid Castillát, azaz az egyesület második csapatát. Eközben mindvégig harcosan kiállt klubja mellett, ha úgy érezte, igazságtalanság éri, elsősorban a szerinte egyfelé húzó játékvezetői kartól… UP-csapataival is a domináns futballra törekedett, magas letámadást alkalmazva, kérdés, utóbbiból mennyit tud majd az első csapat trénereként megvalósítani.

Egyvalamit hamar megtanulhatott a jó barát Xabi Alonso rövid életű Bernabéu-beli regnálásából: hogy ez az a klub, amelyikben nincs módja az edzőnek erőt fitogtatni. Itt nem tudsz főnököt játszani, vasfegyelmet követelni, túlzott keretek közé szorítani a futballistákat; Madridban bizony engedni kell az egóknak, legfeljebb terelgetni őket, a taktikát nagyvonalakban meghatározni, pusztán az alapkövetelményeket lefektetni, amúgy hagyni szabadon alkotni a játékosokat, hogy kiélhessék művészi hajlamaikat, előcsalogathassák magukból a labdaimádó, játszani szerető gyermeki énjüket, és akkor születhetnek olyan gólok, mint a Monaco elleni második találat. A gól, mely Eduardo Camavinga bámulatos Zidane-os lefordulásából indult, Arda Güler egyérintős álompasszával folytatódott, hogy aztán Vinícius Júnior külsős centerezésével, és Kylian Mbappé öt és felesről kapuba tessékelt labdájával fejeződjön be.

Arbeloa nyilván megtanulta a leckét, hogy leginkább partnerként kell kezelni a játékosokat, meghagyni egy jelentős fokú szabadságot, nem megpróbálni évtizedes berögződéseket megváltoztatni, már csak azért sem, mert felnőtt szinten kezdő tréner, s miután nem Zinedine Zidane-nak hívják, badarság volna azt várnia, hogy minden szavát ámulattal lesik majd az eurómilliomos, Bajnokok Ligája-győzelmekkel felvértezett sztárjátékosai. 

Élete első felnőtt edzőként megtartott sajtótájékoztatója, még az Albacete elleni kupakiesés előtt arról árulkodott, józanul felmérte helyzetét.

„Tökéletesen tisztában vagyok azzal, mi a Real Madrid, hogy mik a követelmények, hogy mi a szurkolók igénye. Nem csak szépen kell játszani. Nekünk győzni kell. Győzni, győzni és megint csak győzni. Megvan ehhez a játékosállományunk, rendkívüli tehetségekkel vagyunk megáldva. Szerintem mindegyikük jó srác. Tettrekész társasággal találkoztam, elszántnak láttam őket, ugyanolyan izgatottnak, mint amilyen én is vagyok. Ez egy új kezdet, mindenki tiszta lappal indul. Ami nem változott, az az eltökélt célunk, hogy nyerjünk.”

Arbeloa játékosként sokat nyert Madridban: két Bajnokok Ligáját, két Király-kupát, egy bajnoki címet. Az egyik bajnoki aranyat történetesen José Mourinhóval, rekordot jelentő száz pontot gyűjtve. És milyen a sors: az automatikus BL-nyolcaddöntős részvételt épp a Mourinho dirigálta Benfica ellen kell kivívnia a Realnak, azzal a trénerrel szemben, akitől oly sokat tanult játékoskarrierjében. Bár Arbeloa azt azért hamar elhessegette, hogy rá akarna hasonlítani: 

„Mourinho nagy hatást gyakorolt rám, megtiszteltetésnek vettem, hogy a kezei közt készülhettem, de nem Mourinho vagyok, hanem Álvaro Arbeloa. Nem félek a kudarctól, de ha olyan próbálnék lenni, mint Mourinho, biztosan elbuknék.”

A nosztalgikus örök reménykedők sem a bukásra, hanem Zinedine Zidane 2016 január eleji kinevezésére asszociálnak Arbeloa felkéréséről, amikor a francia klublegenda ugyancsak felnőtt edzői tapasztalat híján ült le az elküldött Rafa Benítez helyére, és még abban az évben BL-győzelemre vezette csapatát, amit az azt követő két idényben megismételt.

De történhet még egyszer hasonló csoda? Aligha. Habár, amíg Mbappé, Vinícius, Bellingham szintű zsenik futballoznak hófehérben, ki tudja?